A Juno a NASA egyik űrszondája, 2011. augusztus 5-én indították útjára Cape Canaveral-ből, és 2016. július 4-én, tegnap érkezett meg küldetése célpontjához, a Jupiterhez.
Poláris pályán fog keringeni majd a Jupiter körül, azaz elrepül északi és déli sarka felett rendszeresen.
Feladata elsősorban a Jupiter gravitációs terének feltérképezése, a mágneses terének és magnetoszférájának sarki régióinak vizsgálata.
A Jupiter belső szerkezetét – bármilyen meglepő is – alig ismerjük. Még azt sem tudjuk, van-e szilárd, kőzetekből vagy fémből álló magja, és ha igen, mekkora. Korábban kiadott könyvekben biztosra vették a szilárd vagy fémes mag létezését, az utóbbi 10 év tanulmányai azonban alaposabb vizsgálat alapján arra jutottak, hogy nem tudjuk, van-e a Jupiternek kőzetmagja, vagy fémes magja… A különböző szerzők között akad, aki védi a korábbi eredményeket, mások szerint egyáltalán nincs magja, és a két álláspont közti köztes vélemény (van, de kisebb, mint korábban gondolták) is előfordul. A Jupiter gravitációs terének feltérképezéséből majd el lehet dönteni a kérdést, a gravitációs terét ugyanis nem egyszerűen csak a Jupiter tömege, hanem belső tömegeloszlása, koncentrációja is meghatározza.
Az űrszonda neve a görög-római mitológiából ered, Jupiter feleségét hívták Junonak. A mitológiában Jupiter egy hatalmas felhőtakarót eresztett maga köré, elrejteni rossz tulajdonságait és dolgait, de Juno képes volt átpillantani a rejtőfelhőkön és felfedni Jupiter valódi természetét. Az analógia nyilvánvaló: a Juno űrszondától is a Jupiter belsejébe való pillantást várunk gravitációs tere feltérképezésével… (A Juno egyben a JUpiter Near-polar Orbiter-nek is a rövidítése.)
A Jupitert korábban tudományos vizsgálatok céljéból a Pioneer-10, -11 (1972-ben, ill. 1973-ban), a Voyager-1 és -2 (mindkettő 1977-ben) űrszondák látogatták meg, de mind elrepült mellette, majd 1995-2003 között a Galileo űrszonda keringett és működött körötte. Így a Juno csak a második Jupiter körül keringő űrszonda. Az Ulysses napkutató űrszonda (1990-ben), a Cassini-Huygens (1997-ben) és a New Horizons (2006-ban) szintén elrepült a Jupiter mellett, de akkor a cél nem tudományos vizsgálatok végzése volt, hanem a Jupiter gravitációs erőterének kihasználása volt, hogy hintamanőverrel felgyorsuljanak és más pályára álljanak.
A Juno energiaellátását három szárnyra szerelt napelemtáblák biztosítják. Ezek a valaha épített legnagyobb napelemtáblák, amiket bármelyik bolygókutató űrszonda megkapott. A Jupiter ötször messzebb van a Naptól, mint a Föld, ezért huszonötször kevesebb napenergia éri ezeket a napelemtáblákat időegység alatt, mintha a Juno a Föld körül keringene. Ezért is kellenek jó nagy napelemtáblák. Korábban a Pioner-10, -11, Voyager-1, -2, de az Ulysses, Cassini-Huygens, New Horizons és a a Galileo is radioaktív termoelektromos generátort használt.
Az indulás után két évvel, 2013-ban egy Föld melletti elrepülés gyorsította fel a Junot. Két 53 nap keringésidejű fordulatot tesz majd a Jupiter körül megérkezése után, idén októberben ismét begyújtja majd rakétáit, és 14 napos keringésidejű, poláris pályára áll majd a Jupiter körül. 37 keringésre tervezik az élettartamát, ami mindössze 20 havi működést jelent: 2018. februárjáig fog regulárisan működni. Utána a Jupiter légkörébe léptetik és ott elég, hogy véletlenül se eshessen később valamelyik Jupiter holdra, vagy ha egy meteorit eltöri, a darabok ne hullhassanak oda. Ez ugyanis azzal a veszéllyel járna, hogy biológiailag beszennyezi (a Földről rákerült az építés során valamennyi mikroba), és az a Jupiter egyes holdjainak esetleges életét megzavarja, megbetegíti, vagy egyáltalán: az ott kialakult életet megzavarhatja, ha egyáltalán van ott valami. (Ha nincs, akkor meg nem akarjuk beszennyezni, nehogy a saját koszunkkal megzavarjuk a későbbi méréseket!) Infravörös és mikrohullámú tartományban működő műszerei a Jupiterről érkező hő mennyiségét is mérik majd. (A Jupiter gravitációsan összehúzódik, ezért több energiát bocsát ki, mint amennyit a Naptól kap! Ennek pontos megmérése az összehúzódás pontos mértékét, ütemét, és a belső anyagi összetételét segít meghatározni.)
A Juno teljes költségvetése 700 millió USA-dollár volt eredetileg, de 2011-re ez 1,1 milliárdra nőtt. Ez összemérhető azzal, amit az ESA a PLATO-ra szán (kb. 850 millió euró), ez közepes méretű és költségvetésű űrmissziónak számít.
A Junón van egy magnetométer a mágneses tér feltérképezésére, a JIRAM közeli infravörös színképelemző készülék (2-5 mikrométer között) az 50-70 km mélyen lévő rétegek észlelésére; az MWR mikrohullámú radiométer (sugárzásmérő), 600 MHZ és 22 GHz között több frekvencián méri majd a Jupiter rádiósugárzását; a GS gravitációs műszer, ami valójában egy rádióadó, amellyel a Juno sebességét lehet mérni. A rádióadó hullámai ugyanis kék- és vöröseltolódást szenved, ahogy az űrszonda majd lelassul és felgyorsul a Jupiter gravitációs erőterének változásai miatt. Egy JEDI névre keresztelt részecskeszámláló, egy Waves névre hallgató, a Jupiter sarki fényeinek rádiósugárzását mérő műszer, egy UVS jelű, ultraibolya spektrográf is el van helyezve a műholdon. Hogy a nagyközönség igényeit kielégítsék, a JCM névre hallgató, látható fényben működő kamera is felkerült a Junóra, ez az egyetlen képalkotó eszköz rajta. De csak hét keringésen át fog működni, mivel a Jupiter erős mágneses és részecskesugárzási tere tönkre fogja tenni. A cél most nem a szép képek gyártása, hanem a Jupiter belsejének megismerése.

A múlt hónap során Csizmadia Szilárd megkért, hogy dolgozzam ki az egyesületi távvezérelt távcső által készített első tesztfotókat a Messier 13 gömbhalmazról, melyet nem sokkal ezelőtt el is végeztem: a fotografikus megfigyelés tehát az egyesületi Skywatcher 250/1200 tubussal, EQmod segítségével távvezérelt EQ-6 GoTo mechanikával, Skywatcher F/4 kómakorrektorral és Canon 6D fényképezőgéppel történt, Zalaegerszegről.

315 kép készült 5 másodperces záridővel, ISO4000 érzékenységgel; flat képek is készültek, amiket a DSS valamiért nem tudott felhasználni. A képek stackelését DeepSky Stacker-el végeztem, az utófeldolgozáshoz StarToolst használtam, némi finombeállítást végeztem Photoshoppal is.

A múlt hét végén ismét sikerült kijutnom a Keménfa melletti Dózsa-hegyre. Először sikerült asztrofotózásra használnom a Takumar 2,5/135 manuális (még analóg, filmes fényképezőgépekhez készült) objektívet, illetve a 656 nm-es hullámhosszú, vagyis a hidrogén Balmer-alfa vonalán fényt kibocsátó mély-ég objektumok megnövelt érzékenységű fényképezésére átalakított Canon 550D fényképezőgépet. Több mély-ég objektum fotózásával is próbálkoztam, az egyedüli sikeresnek tekinthető fényképsorozat az NGC 7000 katalógusszámú Észak-Amerika ködről, illetve a közeli Pelikán-ködről készült: 22 x 120 másodperces záridőt választottam, ISO 800 érzékenység mellett, F/4 rekesszel. 20 dark, 20 bias és 20 flat képet készítettem, a flat képek készítéséhez flatboxot használtam.

Az objektív fókuszálásával viszont akadtak gondjaim: LiveView-ban, mikor a csillagok jól fókuszáltak voltak, erős vöröses mező tűnt fel a csillag körül, a helytelenül fókuszált infravörös miatt, ha módosítottam a fókuszon, a vörös mező összezsugorodott, de a csillagok defókuszálttá váltak.

A képek stackelését IRIS-el végeztem, az utófeldolgozás StarTools-al történt, némi Photoshop-os finomítás is történt. Jelentős mértékű vöröses “halo” került elő a pontatlanul fókuszált, felfúvódott csillagok körül, ezt meglepően hatékonyan tudta a StarTools csökkenteni, a csillagok méretét is sikerült szerintem esztétikus méretűre zsugorítani. A nagyobb, diffrakciós tüskéket is produkáló csillagokat hagytam eredeti állapotban, közöttük, a kép tetején megfigyelhető Denebbel.

Néhány mondat a megfigyelt objektumokról:

Messier 13: Talán a leglátványosabb gömbhalmaz az északi égbolton, nagyon kedvező elhelyezkedése van a nyári hónapokban. Sir Edmond Halley fedezte fel, 1714-ben. A Herkules csillagképben található, 11,7 milliárd éves. 25 000 fényévre található a Földtől. 300 000 csillag alkotja, átmérője 140 fényév. Magjában ötszázszor gyakoribbak a csillagok, mint a Nap környezetében.

1974. november 16-án az arecibo-i rádióteleszkópból rádióadást indítottak a gömbhalmaz felé, ezzel egy esetleges földönkívüli technológiai civilizációnak szerettek volna üzenetet küldeni. Az üzenetet Frank Drake és Carl Sagan írta, 1672 bitből áll, ami két prímszám, 23 és 73 szorzata, 23 oszlopba és 73 sorba rendezve. A digitális formátumban küldött üzenetet grafikusan megjelenítve egy ábra jön ki, mely többek között kettes számrendszerbeli számokat 1-10-ig, a DNS-t felépítő elemek rendszámát, egy emberalakot, a DNS kettős spirál ábráját, a Naprendszert alkotó bolygókat, és az Arecibo-rádióteleszkóp ábráját tartalmazza, leegyszerűsített formában. Az üzenet elküldése mégis inkább technológiai demonstráció volt, mert ugyan a gömbhalmaz peremén létezhetnek olyan csillagok, melyeknek stabil bolygópályái alakulhattak ki, de mire 25 000 év múlva az üzenet megérkezne, a gömbhalmaz már teljesen más helyen lesz. Az üzenetet egyetlen alkalommal küldték el, 1672 másodperces adás keretében.

Az Arecibo rádiótávcső üzenete grafikusan


NGC 7000: William Herschel fedezte fel 1786. október 24-én ezt a Hattyú csillagképben található emissziós ködöt, amely kb. 1800 fényévre található a Földtől. 50 fényév szélesre becsülik. A benne található csillagok által ionizált hidrogénből áll.

Elkészült az a fotóm, amelynél nyolc éjszakán keresztül gyűjtöttem a fényt. A nyári éjjelek rövidek, így csak 3-3 óra időablak van egy estén.

Annyira megtetszett ez a csillagköd, hogy úgy döntöttem megpróbálom lefotózni úgy, hogy igen mély felvétel szülessen. A projektet május végén kezdtem el, majd jött egy nagy szünet, és végül tegnap kora hajnalban fejeztem be.

A felvétel adatai:
Távcső: SkyWatcher 200/800 Newton tubus
Mechanika: SkyWatcher AZ-EQ-6 Pro mechanika
Kamera: Canon EOS1100D (átalakított)
Szűrő: Astronomik IR/UV-Block CCD-szűrő
Vezetőegység: Lacerta Standalone MGen
Korrektor: SkyWatcher kómakorrektor F/4 távcsövekhez

22,5 óra / 480sec, ISO800, f4, 800mm

A rendkívül sok fotóra a sötét ködök miatt volt szükség, illetve a fátyolos ködösségekre, amelyek csak derengenek. Ezek rendkívül sok expozíciót igényelnek. Kevés fotó esetén a sötét részek sajnos zajosodnak, ezeket a lehető legtöbb expóval érdemes – és lehet – elkerülni.

A felvétel helyszíneként az otthonom szolgált, ahol azért van fényszennyezés, de a Cefeusz olyan helyen látszik tőlem, ahol ez minimalizálódik.

Ezt az objektumot észleltük a Bátorligeti Csillagászati Programhétvégén is. Ekkor egy 150/1000-es Newtonnal néztem meg egy 35mm-es okulárral azt. Olyan volt a látvány vizuálisan, mintha zsíros lett volna az okulár, és fátyolos a csillag. A csillag körül vaksötét köd volt, amit nem tudtam elkülöníteni a háttértől szabad szemmel.

Ez az első talán komolyabb felvételem, amely kikövezte az utat, és elindított azon.

A szerk (Cs. Sz.) megjegyzése: Az Írisz-köd, hivatalos jelölésén NGC 7023 esetében zavaros, hogy a különböző katalógusok mit jelölnek. 1794. október 18-án William Herschel fedezett fel ebben a pozícióban egy 7 magnitúdós csillagot (ezt ma SAO 19 158 néven ismerjük), amely körül ködösséget tapasztalt. E ködösségnek adta Dreyer az NGC 7023 nevet.  1 fokon belül Herschel több 9-10 magnitúdós csillagot is említ, amelyek kb. 1 fok területen oszlanak el. 1931-ben Per Collinder ennek a laza, a ködösséget körülvevő csillagcsoportnak a Collinder 429 nyílthalmazjelölést adta. Később a ködösség megkapta a vDB (van den Berg) 139 jelölést is egy újabb tanulmányozójáról. A teljes csoport, vagyis a ködösség (NGC 7023 = vDB 139) és a nyíilthalmaz (Collinder 429) együtt alkotja a Caldwell-válogatásban a Caldwell 4-et!

Korrektül így magára a ködösségre a Caldwell 4 megjelölés nem alkalmazható, az a nyílthalmazt is magában foglalja; helyesen az Írisz-köd az NGC 7023-mal és a vDB 139-cel egyenlő. Az észlelő azonban más forrást használt az azonosításhoz, és bizony a különböző katalógusok egy ilyen komplex esetben, ahol nyílthalmazt és ködöt is látunk, szintén konfúzusak!

Az Írisz-köd 1300 fényévre van tőlünk, kb. hat fényév átmérőjű, és a 3,2 mg-s Béta Cephei közelében látszik. A T Cephei fényes Míra-változó sincs messze tőle. Mint minden más reflexiós köd, ő is az őt megvilágító csillag fényét (a SAO 19 158-ét) veri vissza, ezért tündököl kékesen. Az észlelő kitartó, lankadatlan munkája legalább annyira fontos volt e szép kép elkészítésében, mint a megfelelő műszer – talán még fontosabb is!

A Nap 2016. július folyamán 20:46 és 20:20 között egyre korábban nyugszik, az észlelés ezután – témaválasztástól, távcső felállításától függően – körülbelül egy órával már elkezdhető. Újhold július 4-én, első negyed 12-én, telihold 20-án, utolsó negyed 27-én lesz. (forrás: http://vcse.hu/holdfazisok-2016-2030/)

A Mars és a Szaturnusz déli irányban megfigyelhető napnyugtától, utána magassága csökken. A Jupiter este tizenegy óráig figyelhető meg az ég nyugati részén.

Látványosabb események:

07. 02. 3:20 A holdkorong peremétől 5′-el északra látható az Aldebaran.

07. 04. 21:34 9P/Tempel üstökös 40′-cel északnyugatra látható az NGC 4666 galaxistól.

07. 14. 22:09 Mars 6,8°-ra a Holdtól

07. 15. 19:15 Szaturnusz 5,8°-ra a Holdtól

07. 16. 19:14 Merkúr-Vénusz távolság: 31′

07. 29. A Capricornidák meteorraj maximuma. lassúak, vörösek, kevés, de annál fényesebb tűzgömbbel.

07. 30. A Déli Aquaridák meteorraj maximuma. Gyakran zöldes tűzgömbök.

Napnyugtától folyamatosan emelkedve észlelhető lesz néhány, a Messier-katalógushoz tartozó gömbhalmaz (M3, M13, M92, M5, M10, M12, M14).

Olvasd tovább