A Boyajian-csillagot (katalógusszáma: KIC 8462852) Tabetha Boyajian amerikai csillagásznőről nevezték el, aki az első szerzője volt a csillagot elsőként tanulmányozó kutatócsoport cikkének. Ez a cikkük 2015-ben jelent meg, és a Kepler űrtávcső mérési adatai között vették észre a furcsa fényváltozásokat mutató objektumot. A csillagot néha Tabby csillagaként is nevezik, ami könnyebben kiejthető és megjegyezhető…

VCSE - A Boyajian-csillag fényváltozása az utóbbi időkben - B. Gary gyűjteményéből
VCSE – A Boyajian-csillag fényváltozása az utóbbi időkben. A szaggatott vonal a csillag feltételezett viselkedését mutatja, a zöld kockák V-sávbeli, a zöld körök g’-sávbeli fotometriai mérések. A függőleges tengelyen 1,0 jelentené a csillag normális fényességét, egyébként pedig fluxusértékek vannak feltüntetve (a magnitúdó ennek logaritmusa szorozva 2,5-del lenne, amihez járulna még egy konstans tag). – B. Gary gyűjteményéből

A csillag a fenti ábrán is bemutatott irreguláris, érthetetlen, előrejelezhetetlen és rapszodikus elhalványodásairól vált híressé. Igen sok magyarázat látott napvilágot. A csillagot azóta gyakorlatilag folyamatosan észlelik, színképét sokszor felvették és lényegében minden hullámhosszon több időpontban is megfigyelték.

Az így gyűjtött hatalmas anyag a javasolt magyarázatok némelyikével jobb, másokkal rosszabb egyezésben áll. Egyelőre a csillagászok még nem találták meg a végleges okot, ami a fényességváltozásokat okozza ebben az esetben.

J. T. Wright 2018-ban megjelent rövid cikkében újraértékelte az eddig javasolt megoldásokat a problémára:

Műszerhiba: ma már teljesen kizárható, hogy a Kepler vagy bármelyik másik távcső valamilyen rejtett hibája okozná a fényváltozásokat, hiszen nagyon sok földi és űrtávcsővel is észlelték a jelenségeket. Ennyi távcső ennyi különböző évben ugyanolyan módon nem hibásodhat meg, még rejtett módon sem.

Sarki csillagfoltok: változó méretű csillagfoltok okozhatnak ilyen elhalványodásokat, hiszen a csillagfoltok a napfoltokhoz hasonlóan többnyire rendszertelenül jelennek meg a csillagok felszínén, és mivel a csillagok felszínénél (fotoszférájánál) halványabbak, a csillag kevesebb fényt küld felénk. A fénygörbén azért nem látunk időben szinuszos modulációt, mert ebben az esetben a csillag pólusain jelennének meg a foltok, így forgási moduláció nem lép fel. A fényességváltozást a folt méretváltozása okozná. (A napon a foltok apró pórusként jelennek meg, növekednek, majd maximális méretük elérése után kisebbednek, végül eltűnnek. Hasonlót más csillagokon is megfigyeltek.) Mindenesetre a csillag mért színindexei nem férnek össze teljesen a sarki csillagfolt-hipotézissel, és ebben az esetben erős kalcium- és hidrogénemissziót is kellene mérnünk. Emiatt a sarki folthipotézis is valószerűtlen a mérések függvényében.

Felhő a Naprendszerben: vajon lehet-e egy felhő a Naprendszerben magas ekliptikai szélességeken, amely elhalad a csillag előtt, és a felhő sűrűbb-ritkább részei eltakarják a csillagot? De miért ilyen kis kiterjedésű ez a felhő, hogy csak ezt az egy csillagot takarja ki, és a látómezejében látszó többit nem? Mi lehet egy ilyen felhő eredete? Wright szerint ez a hipotézis továbbgondolásra, fejlesztésre szorul, mielőtt elfogadnánk vagy elvetnénk.

Csillagközi felhők okozta takarások: mindezidáig ez a legjobb magyarázat, amely – egy kivétellel – minden eddig kapott megfigyelési adattal összhangban áll, különösen a csillagnak az elhalványodások során mért színváltozásaival. Eszerint a felhő valahol a csillagközi térben van, amely köztünk és a Boyajian-csillag között mozog. E felhő sűrűbb-ritkább részei takarnák el a csillagfényt előlünk.

Az egyetlen hiányzó láncszem ebben a magyarázatban az, hogy a csillag felé a csillagközi gáz oszlopsűrűsége (vagyis a csillag felé irányított kúpban) a rádióadatok szerint a fedések során nem növekszik meg. Pedig pont ezt várnánk ebből az elméletből. De lehet, hogy ez nem is probléma. A rádiómérések a gáz mennyiségét mérik, de ilyen kis felhők esetén – esetleg egy másik felhőből leszakadt apró darab, ami a Hattyú csillagképben nem is lenne meglepő – a gázfelhő-darabka nem biztos, hogy tartalmaz port. A port infravörösben lehetne kimutatni, de jelenleg nincs fenn érzékeny infravörös űrtávcső a világűrben (a következő ilyen műszer a késlekedő James Webb űrteleszkóp lesz, kérdés, hogy elég hosszú hullámhosszakon is tudja-e ezt mérni az infravörösben ahhoz, hogy e kérdésben nyilatkozni tudjon), a földfelszínről pedig az érdekes hullámhosszak nem érhetők el a földi légkör e hullámhosszakon történő erős fényelnyelése miatt.

Elnyelt bolygó-hipotézis: e 2017-ben feldobott ötlet szerint 10-10 000 évvel ezelőtt (a bolygó tömegétől függ az időtartam) a csillag elnyelt egy hozzá túl közel merészkedő bolygót. A bolygó korábban is közel volt hozzá, és az árapályerők miatt pályasugara folyamatosan csökkent. A fényváltozásokat részben az okozná, hogy a csillag az elnyelt bolygóból felszabadult gravitációs energiát sugározza vissza – a 19. század vége óta 14%-kal csökkent a csillag fényessége az archív fotólemezek alapján, így ezzel összhangban van az ötlet -, a bolygó széttépődésekor keletkezett törmelékanyag pedig kering a csillag körül, és időről-időre elhalványodásokat okoz. Ez az elképzelés azonban nem magyarázza meg az észlelt színváltozásokat és azt sem, hogy néha mitől fényesedik ki a csillag.

A csillag saját fényváltozása: eszerint a csillag erősen mágneses, ami hihető egy konvekciós héjjal bíró F-csillag esetében. Elméleti számítások szerint a csillagnak e héjában mágneses energia tárolódik, majd amikor véletlenszerű módon erőt gyűjtve felszabadul, a csillag kifényesedik, de hasonlóképpen csillagfoltok jelennek meg rajta és elhalványodik. A konvekciós zónában, ahol a csillag anyaga fel-le áramlik, ott keletkezik a mágneses tér, és elég változékony, már-már véletlenszerű módon viselkedik. Bizonyos speciális csillagparaméterek (kor, tömeg, kémiai összetétel, vékony konvekciós zóna stb.) ilyen viselkedés elképzelhető. Végeredményben tehát ez a magyarázat fényes és sötét csillagfoltokkal operál. Érdekes módon az észlelt színváltozásokkal is összhangban van. Egyetlen dolgot nem magyaráz meg: miért csak egy ilyen csillagot ismerünk a galaxisban, miért nincs belőlük több??? Ugyancsak nem jósolja meg, hogy az elhalványodások során miért van gázabszorpció-növekedés.

Mára gyakorlatilag kikerült a lehetséges magyarázatok közül, hogy egy intelligens civilizáció Dyson-szférája venné körül a csillagot (az elhalványodások üteme és színe ezzel nincs összhangban), és az egyik legelsőként felvetett ötlet, az exoüstökösök is elvetett ötletnek tekintendők. Ez utóbbi esetben sok tíz, vagy akár százezernyi exoüstökös repülne rajokban a csillagok körül.

2016-ban felvetették azt is, hogy esetleg egy betolakodó fekete lyuk került a csillag rendszerébe, és az elkezdte az anyagot elszívni a normál F-csillagról, de még csak a folyamat kezdetén jár. Ez a magyarázat sem jó, mert ekkor az anyagbefogási korong (akkréciós diszk) sugárzását, és gázemissziót kellene látnunk.

Wright szerint az eddigi legjobb magyarázat a csillag fény-, szín- és színkép-változásaira egy mozgó csillagközi felhő köztünk és a csillag között, ami nemcsak az első helyen áll a lehetséges magyarázatok közül, de lassan minden bizonyíték összegyűlik rá. Sajnos, az utolsó bizonyíték, a közeli infravörös-beli emissziótöbblet hiányzik e magyarázathoz, pedig a por ilyet sugározna ki. Egyébként nem feltétlenül egy csillagközi felhőről szakadt le egy kis darab felhőcske (ez elég meglepő lenne egyébként is, hiszen egyfelől akkor miért nem észleltünk többször ilyet, másfelől, a felhők mágneses tere elég jól összetartja ezeket), hanem inkább a csillagtól távoli tartományokban, de még a csillag rendszerében sok-sok kisbolygó ütközött össze és keltett törmeléket. Ez legalább azzal is összhangban van, miért csak e csillag fényessége változik, a közelében látszódóké miért nem.

Végső magyarázat azonban még nincs a kezünkben. A mérések folytatása – akár amatőr fényességméréseké is – sokat segíthet.

Tagtársunk, Császár Kornél dicséretet kapott a 3. Nemzetközi Csillagászati és Asztrofizikai Táborban rendezett versenyen, amiről itt lehet nagyon részletesen olvasni:

https://www.csillagaszat.hu/hirek/asztroblog/beszamolo-a-3-nemzetkozi-csillagaszati-es-asztrofizikai-taborrol/.

Ez igen komoly, nemzetközileg is jelentős eredménynek számít! Hét nemzet 35 versenyzője közül abszolút 12-ik lett, ami igen biztató a jövő évi, hazai rendezésű Nemzetközi Csillagászati és Asztrofizikai Diákolimpia előtt.

Gratulálunk Kornélnak!

Ez a verseny tulajdonképpen egy “Közép-Európai Bajnokságnak” számít a csillagászatban, egyben felkészülő verseny a csillagászati diákolimpiára.

VCSE - A Fátyol-köd nyugati része - Majoros Attila felvétele
VCSE – A Fátyol-köd nyugati része. A kép kattintásra megnő. – Majoros Attila felvétele

A Fátyol-ködről a fenti felvételt készítettem ZWO 153/612-es Newton-rendszerű asztrográffal, ami egy Skywatcher gyártmányú EQ-6R mechanikára volt téve, hűtött Canon EOS 700Da fényképezőgéppel, Baader gyártmányú RCC1 kómakorrektorral. Astronomik 12nm H-alfa szűrővel 17×15 percet, OIII (EOS clip változa) szűrővel 7×15 percet exponáltam a területre. A vezetést Lacerta Mgen autoguider biztosította. A képek Guernsey-szigetről, 2018. augusztus 5-6-án készültek.

A szerk. kiegészítése: A Fátyol-köd egy nagyon nagy kiterjedésű szupernóva-maradvány, egyetlen képbe sokszor bele se fér. Különböző részei más és más NGC-számon futnak. A köd részletes bemutatása ide klikkelve található meg. A fenti rész az NGC 6960-at, a köd nyugati részét ábrázolja (a képen a felső köd, nyugati irány felfelé van). Ezt néha Boszorkányseprű-ködnek is nevezik. A kép bal alsó sarkában – a valóságban északkeletre – a Pickering-háromszög látszik. Az objektumot – amit néha, inkább tévesen, NGC 6979-nek is neveznének, de valójában ez a szám egy ettől még keletebbre, a képen nem látható Fátyol-ködbeli csomóra van fenntartva – a Harvard Obszervatórium igazgatójáról nevezték el, bár Williamina Fleming skót-amerikai csillagásznő fedezte fel, az Obszervatórium asszisztense. Ugyanő találta meg 1888-ban – már az NGC katalógus publikálása után – az IC 434-et, vagyis a Lófej-ködöt. Fleming összesen 59 ködöt, 310 változócsillagot, 10 nóvát fedezett fel, valamint fehér törpéket is tanulmányozott és talált is őket. Érdemes a képen megfigyelni a Pickering-háromszög déli – a képen bal –  csúcsától felfelé – az égen nyugatra – elinduló, kukacszerű porsávot, ami egy másik ködösségben végződik. (Cs. Sz.)

2018. augusztus 10-én hajnalban, a kiválóan sikerült VEGA ’18 Nyári Amatőrcsillagászati Megfigyelőtábort előkészítő “mínusz egyedik” éjszakán készült felvételemet szeretném megosztani veletek, melyet az akkoriban 8 magnitúdósra fényesedő és látványos csóvát kibocsátó 21P/Giacobinni-Zinner üstökösről készítettem, 36x90s objektum (light), 20 sötét (dark), 20 mezősimító (flat), 20 flatdark, ISO 1600 képből.

A felvétel Skywatcher HEQ-5 mechanikára rögzített 200/800-as Newton tubussal, Skywatcher F/4 kómakorrektorral és átalakított Canon EOS 6D fényképezőgéppel készült, a felvételek vezetése Lacerta MGEN autoguiderrel történt.

VCSE - A 21P/Giacobbini-Zinner üstökös - Ágoston Zsolt felvétele
VCSE – A 21P/Giacobbini-Zinner üstökös – Ágoston Zsolt felvétele
A felvételen jól elkülöníthető az üstökös magja a zöldes színű kómától és a fehéres színű elnyúlt csóvától. A felvételeket  az üstökösmagra illesztettem, ezért a környező csillagok megnyúltnak látszanak.
Az üstököst vizuálisan is megfigyeltük különböző méretű távcsövekkel, a magot övező kóma és csóva könnyen észrevehető volt.
Ezt a kométát először Michel Giacobini figyelte meg 1900. december 20-án, majd Ernst Zinner 1913. október 23-ai megfigyelésével bizonyította, hogy üstökösről van szó. Hat és fél évente tér vissza napközelbe.

A 2018. évi VEGA ’18 Nyári Amatőrcsillagászati Megfigyelőtáborból hazatérve kialvatlanul és fáradtan, mégis feltöltődve üldögéltem a lakásban, csendben, magam elé bambulva. A fejemben visszhangoztak a tábor szavai: „Előadás!” „Vacsora!” „Takarmánykukorica!” [2]. Nézegettem a fotókat, és egyre csak azon járt az agyam, hogy vissza akarok menni, de már nem lehet – nos, valahogy így tudnám leírni, hogy milyen is volt nekem ez az idei tábor.

VCSE-táborban három éve voltam először, akkor még távcső nélkül, aztán tavaly csak egy fél tábor jött össze, szintén még távcső nélkül. Viszont már akkor egészen biztos voltam benne, hogy be kell szereznem egyet. Végre idén minden sikerült, és az új, közepes amatőrtávcsőnek számító 130/650-es Newtonommal (ami a tábor ideje alatt sok kellemes meglepetést okozott) az oldalamon ismét egy hétre a csillagos ég alá költözhettem.

Mivel Budapestről nehezen jutok ki jó ég alá, ezért a táborban kezdtem el igazán megtanulni a műszerem használatát, valamint a csillagatlasz segítségével történő tájékozódást. Ezért feljegyzéseimről is azt gondolom, inkább élménybeszámoló-szerűek lettek, mint minden kritériumot kimerítően pontosak. Sőt, volt este, amikor nem is készítettem feljegyzést, a látvány élvezete vagy az egyéb kísérletezgetések miatt. Így például első este is csak szörfölgettem a Tejúton, felkerestem azokat az objektumokat, amiket már ismertem, vagy könnyebben fel tudtam keresni. Aztán következő nap úgy gondoltam, hogy kellene valami rendszert vinni az esti észlelésekbe. Ehhez kölcsönkaptam Vizi Péter – Csillagatlasz kis távcsövekhez könyvét és más táborozóktól is jöttek tippek, így az estének már egy saját listával vágtam neki (ami végül az egész hétre kitartott).

Az alább közölt észlelések mindegyik a 130/650-es refraktorral készült:

NGC7789 NY Cas (2018. aug. 12.): halvány nyílthalmaz a Kassziopeiában. Először csak 23x-os nagyítással kerestem és néztem meg, így azonban csak a ködössége volt felfedezhető, aztán 52x-es nagyításra váltottam, így már elfordított látással kezdett csillagokra bomlani. A fényesebb csillagai jól láthatóak voltak és körbejáratva a tekintetemet a látómezőben jól kivehetőek voltak a halmaz szélei és néhány további halványabb csillag is.

M92 GH Her (2018. aug. 12.): gömbhalmaz a Herkules trapéza fölött. 52x-es nagyítással különálló csillagok nem igazán figyelhetők meg, inkább csak egy grízes, apró szemcsés szerkezet érzékelhető és ebből tudható, hogy nem egy galaxissal, hanem egy gömbhalmazzal van dolgunk. A szerkezete szépen kivehető volt, egy sűrűbb, fényesebb középső rész, és egy ritkább, halványabb szél volt megfigyelhető.

M52 NY Cas (2018. aug. 12.): nyílthalmaz a Cefeusz és a Kassziopeia között kb. félúton. A halmazban 52x-es nagyítással mintegy 12 csillagot tudtam megszámolni. A fényesebb csillagok között halványabb fényű „derengés” volt látható, ami valószínűleg a kissé párásodó okulár miatt a halványabb csillagok fényének összemosódása volt.

M27 PL Vul (2018. aug. 12.): Súlyzó- vagy Almacsutka-köd beceneveken is ismert, ami egy planetáris köd a Kis Róka csillagképben. Romló átlátszóság közepette, a hajnali világosodás előtti utolsó percekben sikerült ráakadnom, ezért csak elfordított látással lehetett halványan kivenni a formát a ködös foltból. A ködösség maga egyértelmű és jól megfigyelhető volt, a struktúrája már kevésbé. Az egyre erősödő hajnali derengésben sajnos nem tudtam alaposabban megfigyelni, ezért az utolsó, 16-i éjszakán újra visszatértem erre az objektumra. Ugyancsak 52x-es nagyításban néztem, és ekkor már a tökéletes átlátszóság mellett a jellegzetes almacsutka forma is észlelhető volt, ami rendkívül boldoggá tett és a kis tubusom is kapott egy újabb dicséretet.

M22 GH Sgr (2018. aug. 13.): gömbhalmaz a Nyilas csillagképben. A közelünkben éppen elhaladt egy vihar, aminek a villámlásai gyakran világították be az égboltot és így a nyugodtság se volt tökéletes, ennek ellenére 52x-es nagyítással szépen csillagokra bomlott. Érzékelhető volt egy kis színkülönbség is, a középpontban kissé kékesebbnek, míg a széleken már inkább sárgásabbnak látszottak a csillagok. Elkülönítve kb. 10 csillagot tudtam megszámolni a halmazból, de a szemcsés szerkezet jól érzékelhető volt.

M17 DF Sgr (2018. aug. 13.): három éve az első mélyég-objektumok közül, amiket láttam, a Hattyú-köd bűvölt el legjobban, ezért már nagyon vártam, hogy saját műszerrel mit látok majd belőle. Izgatottan kezdtem keresni a Nyilas csillagkép fölött, hogy megpillantsam azt a jellegzetes formát. Sajnos a közeli vihar továbbra is bezavart a villámokkal, de ennek ellenére egyszer csak megjelent az égen úszó hattyú alakja. 52x-es nagyításban a teste tökéletesen kivehető volt, a nyakat viszont már csak elfordított látással lehetett érzékelni. A fő csillagok szépen kivehetőek voltak, a nyak tövénél kettőt, a fejtetőn egyet és a csőrnél is talán egy kettőst sikerült megfigyelnem.

M71 GH Sge (2018. aug. 13.) a Nyíl csillagkép utolsó két csillaga között nagyjából félúton található gömbhalmaz. 52x-es nagyítással kezd csillagokra bomlani, de szükséges az elfordított látás, hogy jól megfigyelhetőek legyenek a részletek. Bár kissé szétszóródtak a csillagok, de megfigyelhető a gömbszimmetrikus struktúra. Néhány fényesebb csillaga külön is látható.

NGC 7009 PL Aqr (2018. aug. 13.):  más nevén Szaturnusz-köd, a Vízöntő csillagképben látszik. Nos, ez nem volt egy egyszerű objektum. Már a megtalálásához is segítséget kellett kérnem, de végül csak meglett, de nehezen megfigyelhető. 52x-es nagyításban csak annyit volt észrevehető, hogy nagyobb és kissé kékesebb a többi csillagnál, ezután egy kétszerező Barlow-lencsével már sikerült annyira nagyítani a képet, hogy minimálisan ugyan, de érzékelhető volt hosszában némi elnyúltság, ami kissé balra dőlt, és ami valóban a Szaturnusz formájára emlékeztethet.

21P/Giacobini–Zinner üstökös (több este): ez az üstökös több estés programot jelentett „felfedezése” után. Először aug. 13-án este hallottam meg, hogy valaki megtalálta, ami nem kis izgatottsággal töltött el, ugyanis eddig nem volt szerencsém üstököst észlelni. [A szerk. megjegyzése: ezt az üstököst más távcsövekkel minden este észleltük, amikor derült volt.] Miután kicsodálkoztam, uuu-ztam és áááh-ztam magamat a szomszédos távcsőnél, elhatároztam, hogy én is megkeresem. Ez sikerült is, és 52x-es nagyításban megfigyelhetővé vált. Elfordított látással a csóva alakja is megjelent. Szépen látszott a fényesebb mag és körülötte az elhalványodó kóma és csóva. A megfigyelésről rajzot is készítettem (01:58 UT-kor), majd mintegy fél óra múlva visszatértem és egy újabb rajzon (02:35 UT) megörökítettem, hogy látható elmozdulás történt.

VCSE - A 21P/Giacobinni-Zinner üstökös 2018. augusztus 13-án 01:58 UT-kor - Román Dávid rajza 130/650-es Newton távcsővel készült. Az üstökös a két fényes csillag között látszik, kicsi csóvával. A két fényes csillag a BD +65° 228 és BD +65° 230 valószínűleg.
VCSE – A 21P/Giacobinni-Zinner üstökös 2018. augusztus 13-án 01:58 UT-kor – Román Dávid rajza 130/650-es Newton távcsővel készült. Az üstökös a két fényes csillag között látszik, kicsi csóvával. A két fényes csillag a BD +65° 228 és BD +65° 230 valószínűleg.
VCSE
VCSE – A 21P/Giacobinni-Zinner üstökös 2018. augusztus 13-án 02:35 UT-kor. Figyeljük meg az üstökös elmozdulását – Román Dávid rajza 130/650-es Newton távcsővel készült.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ekkor jött a gondolat, hogy ezt fotografikusan is megörökíthetném. Sajnos a következő este teljesen felhős volt, így legközelebb 15-én este próbálkozhattam, amikor szintén nem jártam nagy sikerrel az időnként fel-feltűnő felhők miatt, ezért a tervet végül tizenhatodikán, azaz utolsó este sikerült megvalósítani. Mivel ezt csak próbálkozásnak szántam és közben vizuálisan mást is akartam észlelni, nem sikerült egységnyi időközönként visszatérni, mégis azt gondolom, hogy a készült képekből összefűzött gif egészen jól szemlélteti a 21P-üstökös gyors mozgását (az első és az utolsó kép között cirka négy óra telt el, a képek EQ2-n vezetett távcső tetejére rögzített Canon 600D-vel, Pentacon 2.8/135 mc objektívvel, ISO 6400 értéken, 20 mp-es záridővel készültek).

VCSE
VCSE – A 21P/Giacobinni-Zinner üstökös mozgása. A felvételsorozat 13 cm-es Newton távcsővel készült, részletesebben lásd fentebb a főszövegben. Az üstökös a középtől kissé jobbra látszik, a képen fentről lefelé mozog. – Román Dávid képsorozata

M11 NY Sct (2018. aug. 15.): a Vadkacsa-halmaz a Pajzs csillagképben. Ezt is 52x-es nagyításban figyeltem meg, és nagyon szépen csillagokra lehetett bontani. Szembetűnő volt egy fényesebb csillag a közepe tájékán, és egy kettős a jobb alsó „sarkában”, de a többi csillag is egészen jól megfigyelhető volt körülöttük. Elfordított látással azt is érzékeltem, hogy egyes területeken sűrűbben, máshol ritkásabban helyezkednek el a csillagok, kisebb-nagyobb „lyukak” láthatóak a csoportosulásban. Érdekes módon én a vadkacsát nem láttam benne, inkább az tűnt fel, mintha a csillagok négyzetesen rendeződnének.

Mint kisgyerek a cukorkaboltban, mindenbe bele akartam én is kóstolni, ezért utolsó este, egy jól sikerült pólusra álláson felbuzdulva úgy döntöttem, kísérleti jelleggel megnézem, hogy milyen minőségű „asztrofotót” készíthetek. Ehhez az EQ-2 állványon a tubusrögzítő gyűrűre, a tubus fölé csatlakoztattam a fényképezőmet (Canon 600D, Pentacon 2.8/135 mc objektív) és ISO 6400-as értéken, egyszerű óragéppel vezetve, előbb 31 db 20 mp-es, majd 10 db 60 mp-es képet készítettem, hozzájuk pedig 5 darkot, melyekből Deep Sky Stackerrel és Photoshoppal az alábbi képet sikerült varázsolnom. Ezen látható az M31 (Androméda-galaxis), két kísérője: az M110 és az M32, valamint egy, az Andromédában látható csillagfelhő, az NGC 206. Ezek a képek természetesen első táborbeli próbálkozásaim, de a mechanikához képest igen jók. (A szerk. megjegyzése: a közelebbi galaxisok, így pl. az M31 vagy az M33 néhány alakzata, csillaghalmaza önálló NGC-számmal van ellátva, amiket az észlelők többnyire figyelmen kívül hagynak. Igen dicséretes, hogy szerzőnk ezt észrevette, és külön meg is jegyezte!)

A tartalmas éjszakákat persze tartalmas nappalok kísérték számtalan jobbnál jobb előadással, strandolással, Naprendszer-építéssel stb. De ezek elmesélésébe már bele se kezdek. Egy kérdés maradt bennem csupán, vajon hogyan végződik az Aranymeteorit története… [3]

VCSE - Az Androméda-galaxis (M31), két kísérőgalaxisa: az M32 ésM110, valamint egy OB-asszociáció az Androméda-ködben, amit NGC 206-os számmal láttak el. A kép adatait lásd fentebb, a főszövegben - Román Dávid felvétele
VCSE – Az Androméda-galaxis (M31), két kísérőgalaxisa: az M32 és az M110, valamint egy OB-asszociáció az Androméda-ködben, amit NGC 206-os számmal láttak el. A kép adatait lásd fentebb, a főszövegben – Román Dávid felvétele

 

A szerkesztő magyarázó jegyzetei azoknak, akik nem voltak a táborban:

[1] Punxsutawney az “Idétlen időkig” c. filmben szereplő helyszín. Ebben fantasztikus filmben a főszereplő minden nap ugyanarra a napra ébred ugyanabban a kisvárosban, és minden reggel ugyanúgy kezdődik… Vagyis a táborban ismét egy derült éjszaka reményére ébredünk, az előző napi észlelés élményei által feltöltekezve.

[2] Minden tábornak van egy “szavajárása”. 2018-ban ez, a sok átészlelt éjszaka okozta kialvatlanságra utalva az lett, hogy: “Olyan csövesek vagyunk már, mint a takarmánykukorica.” (Á la Schmall Rafael.)

[3] A tábor utolsó napjaiban Francsicsné Szántay Zsófia számolt be Verne Gyula: Az arany meteorit c. könyvéről. Naponta néhány fejezetet elolvasott és azokat tartalmilag kivonatolta, kommentálta. A könyv befejezésére a táborban nem jutott idő, így a résztvevőknek otthon el kell menniük a könyvtárba, ki kell kölcsönözniük az izgalmas, amatőrcsillagászokról, meteorokról és sok kapcsolódó eseményről szóló regényt, hogy megtudják a végét…