Ezen a Hubble Űrtávcső által 2014-ben készített felvételen a Kelly által észlelt szupernóva látható a MACS J1149+2223 jelzésű galaxishalmaz mögött. A halmaz és egy magányos elliptikus galaxis is gravitációs lencsehatáson keresztül látszik, ezért torzult és megtöbbszörőzödött a kinézetük. az alakjuk. A legfelső piros kör mutatja, hol lett volna a szupernóva képe 1995-ben - amit akkor nem észleltek. A legalsó piros kör mutatja azt a galaxist, amelyik a gravitációs lencsehatást létrehozza. A középső kör mutatja a szupernóva képét, ahol 2015-ben ismét lehetett látni. Forrás: NASA / ESA / S. Rodney (JHUAPL), FrontierSN team / T. Treu (UCLA), P. Kelly (UC Berkeley) and the GLASS team / J. Lotz (STScI) and the Frontier Fields team / M. Postman (STScI) and the CLASH team / Z. Levay (STScI)
Ezen a Hubble Űrtávcső (HST) által 2014-ben készített felvételen a Kelly által észlelt szupernóva látható a MACS J1149+2223 jelzésű galaxishalmaz mögött. A halmaz és egy magányos elliptikus galaxis is gravitációs lencsehatáson keresztül látszik, ezért torzult és megtöbbszöröződött a kinézetük, az alakjuk. A legfelső piros kör mutatja, hol lett volna a szupernóva képe 1995-ben – amit akkor nem észleltek. A legalsó piros kör mutatja azt a galaxist, amelyik a gravitációs lencsehatást létrehozza. A középső kör mutatja a szupernóva képét, ahol 2015-ben ismét lehetett látni. A rövid ívdarabok mind-mind valamely, a galaxishalmaz mögött lévő galaxisnak a gravitációs lencsehatás által torzított képe. Forrás: NASA / ESA / S. Rodney (JHUAPL), FrontierSN team / T. Treu (UCLA), P. Kelly (UC Berkeley) and the GLASS team / J. Lotz (STScI) and the Frontier Fields team / M. Postman (STScI) and the CLASH team / Z. Levay (STScI)

Ugyan ki tudná megjósolni egy szupernóva-robbanás pontos időpontját? Csillagfejlődési elméleteink nincsenek azon a szinten, hogy másodperc, perc, óra vagy akár egy év pontossággal megjósolhassuk a robbanás időpontját. Jó, ha százezer-millió év pontossággal tudunk valami előrejelzést tenni erre vonatkozólag – ha ismert a szülőégitest. (Ráadásul a robbanás fényének időre van szüksége ahhoz, hogy elérjen minket. Minél távolabbi objektumról van szó, annál pontatlanabbul ismerjük a távolságát. Ha pl. egy 1 milliárd fényévre lévő extragalaxis távolságát 1% pontossággal (vagyis nagyon pontosan!) ismerjük, akkor a robbanás fénysebességgel haladó fénye beérkeztének időpontjában 1% szorozva 1 milliárd év = 10 millió év bizonytalanság lesz. Ember legfeljebb 2 millió éve, távcső 1609, mintegy négy évszázada létezik…)

Mégis vannak előre jelezhető szupernóva-robbanások!

Olvasd tovább

Az 1990-ben indított űreszköz igen hasznosan szolgálja a csillagászatot ma is. A Hubble Űrtávcső (Hubble Space Telescope, HST) ultraibolya, a teljes látható és közeli infravörös tartományban végez méréseket. A James Webb űrtávcső a látható fénynek csak a vörös szélén, fő célként pedig a közeli és közép-infravörösben. Más űrtávcsövek végzik az égbolt figyelését gamma-, röntgen-tartományban, látható fényben és rádióhullámhosszakon pedig sok földi távcső üzemel.

A Hubble Űrtávcső (Hubble Space Telescope, HST) élettartama véges: nemcsak a fényt felfogó detektorok fognak elöregedni benne, ahogy a Föld sugárzási terében kering az eszköz, hanem egyszerűen a ritka felsőlégkörön való fékeződés miatt a HST Föld körüli keringési magassága folyamatosan csökken, míg végül lezuhan valamikor. Ezek azonban középtávon és a távoli jövőben játszanak szerepet. A legfőbb és közvetlen veszélyt a HST-re az űrszemét jelenti. Az űrszemét szaporodása miatt jelentősen megnőtt a veszély, hogy a HST és egy űrszemét-darabka ütközése bekövetkezik. Ez a HST-re végzetes következményekkel járna.

 

A 33 éves HST űrszeméttől való megmentésére a NASA terveket és javaslatokat kért az űripar magánpiaci szereplőitől. A SpaceX cég elképzelése szerint magasabb plyára vinnék ők – a NASA, mint megrendelő költségére, természetesen – a HST-t, ahol már jóval kevesebb az űrszemét és így minimalizálható az ütközés veszélye. Ezt azonban a NASA elvetette.
Más cégek, mint pl. az űripari start-up Momentus és Astroscale közös javaslata a Vigoride rendszert javasolja használni a probléma kezelésére.

Olvasd tovább

62 új szaturnuszholdat fedeztek fel, amivel a Szaturnusz ismert holdjainak száma 145-re nőtt. Ezzel ismét a Szaturnusznak van a legtöbb ismert holdja.

Ezen a 2018 júniusában készült fenti Hubble Űrtávcső-felvételen a Szaturnusz látszik a gyűrűrendszerével, és – balról jobbra – a Dione, Enceladus, Tethys, Janus, Epimetheus és Mimas holdak: hat a 145 ismertből. Forrás: NASA, ESA, A. Simon (GSFC) és az the OPAL Team, valamint J. DePasquale (STScI)
Az 1990-es években a Jupiternek 16, a Szaturnusznak 23 holdját ismerték egy időben. Az időközben történt felfedezésekkel azonban azóta folyamatosan nőtt a Naprendszer gázbolygói ismert holdjainak a száma. Tegnapig a Jupiternek volt a legtöbb ismert – természetes eredetű – holdja, szám szerint 95, míg a Szaturnusznak “csak” 83. Az új felfedezésekkel azonban ismét a Szaturnusznak van a legtöbb ismert, természetes eredetű holdja. (A mesterséges holdakat is számolva a Földnek van a legtöbb – természetes és mesterséges – holdja, de ez nem tölti el örömmel a csillagászokat. A továbbiakban csak a természetes eredetű holdakat értjük a hold szó alatt.)
A Szaturnusz az első égitest az Univerzumban, aminek több, mint 100 holdját ismerjük.
Az új holdakat az Academia Sinica Institute of Astronomy and Astrophysics munkatársa, Edward Ashton vezetésével fedezték fel. Halvány holdakra vadásztak “a told el és add össze” technikával. Ez azt jelenti, hogy a holdak várt mozgásának irányában és sebességének megfelelően mozgatták a távcsövet az égen, és az így keletkezett képek összeadásával a csillagok csíkokat húztak, a holdak fénye azonban pontszerűen összeadódott. Ezzel a technikával a szokottnál halványabb holdak is felfedezhetők, mert a holdak fénye nem kenődik szét az expozíció alatt sok képelemre, hanem egy helyen marad (többé-kevésbé).
Ezt a holdkeresési technikát korábban eredményesen alkalmazták az Uránusz és a Neptunusz holdjai esetében. Most először próbálták ki a Szaturnuszon, hatalmas sikerrel.
Az észleléseket a 3,6 méter nyílású Kanadai-Francia-Hawaii Távcsővel (CFHT) készítették 2019 és 2021 között. 2,5 km pici holdakat is sikerült így megtalálni ezzel a műszerrel és ezzel a technikával. (A Mars kisebbik holdja, a Deimos még 13 km-es sincs.)
A kutatócsoport által talált 63 hold közül egyet már 2021-ben bejelentettek, a másik 62-t pedig az elmúlt hetekben, szakmai körökben.
Az új holdak ún. irreguláris holdak. Ez arra utal, hogy a holdak valószínűleg befogott kisbolygók, amik a Szaturnuszhoz túl közel haladtak el, és a bolygó gravitációs erőtere új, saját maga körüli pályára kényszerítette őket. Emiatt pályájuk síkja nagy hajlásszögű a bolygó egyenlítőjéhez képest, és erősen ellipszis alakú, gyakran pedig a keringésirány retrográd (azaz a bolygó forgásirányával ellentétes).
A Szaturnusznak 121 ilyen irreguláris holdja van, és csak 24 ún. reguláris (szabályos). A szabályos holdak valószínűleg a bolygóval egyszerre keletkeztek, közelebb vannak a bolygóhoz, prográd (a bolygó forgásirányával megegyező) keringésirányúak, kicsi az excentricitásuk és a pályahajlásuk (vagyis majdnem kör alakú, rövid keringésidejű pályákon keringenek a bolygó egyenlítői síkjához közel).

Forrás: space.com

Szaturnuszholdak részletesebb adatai itt.

NGC 4618, az egykarú spirálgalaxis a Vadászebek csillagképben. Hubble Űrtávcsp felvétele (ESA, NASA)
Az NGC 4618, az egykarú spirálgalaxis a Vadászebek csillagképben. A Hubble Űrtávcső felvétele (ESA, NASA)

Éppen ma van 236 éve, hogy William Herschel felfedezte 1787. április 9-én az NGC 4618-at. Ezen a mai napra eső évfordulójú felfedezéssel kívánunk kellemes húsvéti ünnepeket minden tagtársunknak és barátunknak!

Csak a felfedezés előtt egy évvel vetette fel Herschel, hogy az ő – és sok mai amatőrcsillagász – távcsövében csak ködösségnek látszó apró objektumok valójában távoli csillaghalmazok, amelyeket a távcső elégtelen fénygyűjtő- és felbontóképessége nem bont fel különálló csillagokra. Az NGC 4618-hoz hasonló objektumok esetében igaza volt, de csak 1925-ben tudta nagyobb, jobb távcsővel és fényképezés segítségével bebizonyítani Edwin Hubble, hogy tényleg erről van szó: a galaxisok távoli, sok milliárd csillagból álló csillagvárosok. (Lásd itt a történeti áttekintést 13:12 perc:másodperctől.) A fenti képet róla a NASA/ESA közös projektje, a Hubble Űrtávcső készítette.

Az NGC 4618 különlegessége, hogy mindössze egyetlen spirálkarja van. A legtöbb spirálgalaxisnak két vagy négy karja van. Néha előfordul három kar is, néha négynél több is, de a “klasszikus”, vagy Tökéletes vagy Nagyszerű Spirálgalaxisoknak (Grand Design Spiral Galaxies) szinte mindig két vagy négy spirálkarja van. A Tejútrendszernek négy nagy spirálkarja van.

Az NGC 4618 kb. 21 millió fényévre van tőlünk, valódi átmérője a Tejútrendszerének egyharmada. Közelében látszik az NGC 4625 galaxis, amellyel együtt egy kölcsönható galaxispárt alkot. Az ilyen galaxispárok olyan közel vannak egymáshoz, hogy az egymásra gyakorolt árapály-erejük eltorzítja egymás – vagy csak az egyikük – alakját, és akár csillagkeletkezést is beindíthat bennük.

Az egy spirálkar miatt a galaxis kinézete egészen aszimmetrikus.

Hogy a megszokottak ellenére miért csak egy spirálkarja van ennek a galaxisnak, az szakmai vita tárgya. Az egyik elképzelés szerint az NGC 4625-tel való árapály-kölcsönhatás miatt csak az egyik oldalon fejlődött ki a spirálkar. (A spirálkarokban mindig csillagkeletkezés zajlik, forró, fiatal, gyakran kékes színű csillagok vannak bennük. A fenti képen is jól látszik, hogy a magban sárgás (kisebb tömegű és öregebb), az egyetlen, felcsavarodott karban kékes (nagyobb tömegű, forró, fiatal) csillagok vannak.) Ugyanakkor a semleges hidrogéngáz eloszlásának megfigyelése azt mutatja, hogy az NGC 4618-ban csak e gáz egy kisebb részét perturbálta meg a szomszéd galaxis (vagy mert távol van, vagy mert még nem volt elég idő a perturbáció kifejlődéséhez), a nagyobb része továbbra is normálisan, a megszokott módon oszlik el galaxis korongjában. Lehetséges, hogy a galaxis valamilyen belső tulajdonsága (mágneses tere például) olyan, hogy nem engedte egy másik spirálkar kialakulását, vagy korábban más galaxissal hatott kölcsön.

Nem ez az egyetlen egy spirálkarú galaxis. Noha az ilyenek ritkák, azért kölcsönható galaxispárokban időnként előfordulnak.

Az NGC 4618-ban eddig csak egy szupernóvát észleltek, az Ib típusú SN 1985F-et.

Az NGC 4618 11,2 magnitúdós, kb. 4 ívperces méretű. (Furcsa módon IC 3667 néven is katalogizálták.) Nagyon jó, 6,5 szabadszemes határmagnitúdójú, holdtalan, tiszta égről 7 cm-es távcsővel is éppen észre lehetne venni, de a mai fényszennyezési helyzet mellett még jó hazai égről is 10-12 cm-es műszert ajánlunk vizuális észleléséhez, hogy biztosan és jól lehessen látni.

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/NGC_4618

https://www.esa.int/ESA_Multimedia/Images/2020/03/Single_arm_galaxy

A Jupiter holdrendszerének illusztrációja az újonnan talált 12 jupiterhold nélkül. (Kép: Roberto Molar-Candanosa, Carnegie Institution for Science)

A Szaturnusznak eddig (2023. február 4-ig) 83, a Jupiternek 80 ismert holdja volt. Ez most változott, mert egyszerre 12 új holdat fedeztek fel a Jupiter körül amerikai csillagászok. Így a Jupiternek 92 ismert holdja van már, amivel ismét visszaszerezte a “Naprendszerben legtöbb holddal bíró nagybolygó” címét (egyidejűleg természetesen az összes naprendszer-beli égitest közül neki van a legtöbb holdja, nem csak a nagybolygók között).
A felfedezésekhez vezető észleléseket a legsikeresebb holdvadász, Scott Sheppard vezetésével végezték 2021-ben és 2022-ben. Ő a Carnegie Institute for Science intézetben dolgozik, ami Washington D. C.-ben található, vagyis az USA fővárosában. A felfedezés után még jelentős mennyiségű időt töltöttek további megfigyelésekkel, hogy az új bolygókísérők pályáját teljesen végigkövessék, ha lehet, egy teljes keringésen át vagy tovább, a pálya pontos meghatározása céljából.
Az újonnan felfedezett jupiterholdak mindegyikének több a keringésideje a Jupiter körül, mint 340 nap. (Mivel a Jupiter mintegy 12 év alatt tesz meg egy keringést a Nap körül, egy 1 év körüli keringésidejű hold kb. 12-szer kerüli meg a Jupitert egy Nap körüli keringés során. Ez hasonló a Föld-Hold pároshoz, hiszen a Hold a Földet mintegy egy hónap (27,3 nap) alatt kerüli meg, így egy évben kb. 13-szor járja körbe a Hold a Földet). A 12 új hold körül kilencnek még az 550 napot is meghaladja a keringésideje!
A holdak kicsik, első becslés alapján mindössze ötnek haladja meg a mérete a nyolc kilométert.
Nem teljesen váratlan módon a 12-ből kilencnek a pályája retrográd. (A prográd pályán haladó hold itt, ebben az esetben azt jelenti, hogy a Jupiter forgás- és keringésirányával megegyező, a retrográd pálya pedig azzal ellentétes irányban járja körbe a bolygót.) A retrográd keringésűek esetében szinte bizonyos, hogy befogott kisbolygók váltak a Jupiter holdjává valamennyi idővel ezelőtt. A legkisebbek akár nagyobb testek – kisbolygók vagy holdak egymással való – ütközése következtében alakulhattak ki. A prográd irányúak viszont a Jupiter körül alakulhattak ki eredetileg is, akár a bolygóval egyidejűleg.
A Jupiter első holdjait még Galileo Galilei fedezte fel távcsővel, 1610-ben (négyet: Io, Callisto, Europa és Ganymedes, ezek az ún. Galilei-holdak.) Hogy a jupiterholdak és más bolygók, törpe- és kisbolygók holdjainak felfedezése még ma is tart, mutatja, hogy rengeteg érdekesség van még odakinn. Eddig exoholdat még nem találtak, csak jelölteket.