A fekete lyukak az egyik legizgalmasabb objektumok az asztrofizikában, sokak fantáziáját megmozgatják a legkisebb gyerekektől a laikusokon át a legnagyszerűbb kutatókig. De honnét ered a kifejezés?

A fekete lyuk kifejezés legkorábbi ismert írásos előfordulása a 2010-ben elhunyt Ann Ewing 1964. január 18-i cikke, ami “Fekete lyukak az űrben” (Black Holes in Space) címmel jelent meg a Science News Letter c. folyóiratban. (Ez a lap ma rövidített nevén, Science News (Tudományos Hírek) jelenik meg. Ann Ewing nem összetévesztendő a második Dallas-sorozat egyik szereplőjével.) Ewing úgy emlékezett, hogy a Tudományos Haladásért Amerikai Társaság (American Association for the Advancement of Science, AAAS, alapítva 1848-ban) egyik 1964. januárjában Clevelandban tartott ülésén hallotta a kifejezést az egyik asztrofizikus résztvevőtől, de sem akkor, sem később nem tudott visszaemlékezni, melyik résztvevőtől.

VCSE - A Hubble Űrtávcső felvétele az NGC 1068 galaxisról készült. A kinagyított részleten jól látszik, hogy a galaxis középpontjában lévő fekete lyuk körül hogyan oszlik el az anyag. Maga a fekete lyuk nem látható, mert nem hagyja el a fény. - HST
VCSE – A Hubble Űrtávcső felvétele az NGC 1068 galaxisról készült. A kinagyított részlet fantáziarajz (Artist Concept), amelyen jól látszik, hogyan képzeljük el, hogy a galaxis középpontjában lévő fekete lyuk körül hogyan oszlik el az anyag. Maga a fekete lyuk nem lenne látható a fantáziarajzon sem, mert nem hagyja el a fény. – HST Legacy

Ugyanazon év január 24-én az akkoriban híres Life magazin is használta a fekete lyuk (angolul: black hole) kifejezést, de egy másik, 1963. decemberében Dallasban tartott asztrofizikai konferenciáról tudósítva. John Archibald Wheeler (1911-2008) részt vett ezen a konferencián, de tagadta, hogy ő a fekete lyuk elnevezést használta volna ott és akkor. Valaki más volt, de utólag sem sikerült azonosítani, melyik résztvevő mondta először. Csak annyi derült ki, hogy Hong-Yiu Chiu (1932-), a dallas-i konferencia szervezője említette a fekete lyuk szóösszetételt Virginia Trimble-nek (1943-). Chiu viszont elmondta Trimble-nek, hogy nem ő találta ki a kifejezést, hanem 1960-1961 körül hallotta Robert Dicke-től (1916-1997), aki a csillagok gravitációs összeomlásával foglalkozott. Szerinte Dicke azt mondta, hogy a végeredmény olyan, mint “Kalkutta Fekete Lyukja”.

1756. június 20-án Kalkuttában az angol hódítók és az indiai védők közötti összecsapásban sok angolt elfogtak és börtönbe zártak, ahol közülük rengetegen meghaltak. Az 5,5×4 méteres börtönterem mindössze két nagyon apró, lyukszerű ablakkal bírt, ezért a helyiek a “Fekete Lyuk” elnevezést adták neki. A 146 fogolyból mindössze 23-an éltek túl (más források szerint csak 64 fogoly volt eredetileg és 21-en éltek túl, ami hihetőbb a börtönterem kis méreteihez képest). Dicke nyilvánvalóan azt akarta kifejezni, hogy nagyon sok minden belemegy az összeomló csillag magjába, és alig jön ki onnét valami, szinte semmi vagy egyáltalán semmi. Dicke életrajzírói szerint, ha valami eltűnt a saját házában, akkor kedvelt szavajárása szerint annyit mondott csak, hogy “elnyelte Kalkutta fekete lyukja”. Sokan ezért valószínűnek tartják, hogy a kifejezés Dicke-től származik. Dicke egyébként sokat emlegetett asztrofizikus Timothy Ferris (1944-) nagyszerű, olvasmányos, egyben világsikerű könyvében, A Vörös határban – ami kötelező olvasmány minden komoly csillagászat iránt érdeklődőnek és amatőrcsillagásznak -, mert jelentős szerepe volt a gravitáció és a Világegyetem keletkezésének, fejlődésének kutatásában.

Ha ez tényleg így történt, akkor a fekete lyuk asztrofizikai-csillagászati szakkifejezés egy 18. századi indiai börtön és a gyarmatosítás emlékét őrzi. Méltóan csúnya eredet ahhoz a fizikai tulajdonsághoz, hogy aki beleesik, az élve, vagy a tárgyak épségben onnét ugyan nem jönnek ki…

A fekete lyuk kifejezés nem ment át ekkor még sem a tudományos életbe, sem a köztudatba. A csodálatos, ingyenesen kereshető Asztrofizikai Adatok Rendszerében (Astrophysical Data System, ADS) a mai nappal bezárólag (2018. márc. 3.) 41 ezer 158 db olyan csillagászati cikk található, amelyek címében tartalmazzák a “black hole” kifejezést. A legkorábbi 1884-ből származik, amikor Edward Emerson Barnard (1857-1923) egy sötétködöt írt le az Astronomische Nachrichten című, ma is létező szaklapban. A Barnard által használt fekete lyuk kifejezés azonban csak egy ritkás részt  jelöl a Tejútban, ahol az általa használt távcsövek csillagtalan, üres területet mutattak sűrű csillagmezővel körülvéve. Ma már tudjuk, hogy ezek ún. sötétködök, vagyis nagyon hideg és sűrű hidrogén- és porködök, amelyek egyszerűen nem eresztik át a mögöttük lévő csillagok fényét optikai tartományban (legfeljebb csak infravörösben). Az egyik leghíresebb példa a sötétködökre a Barnard 33 objektum (vagy más nevén a Lófej-köd). Hasonló értelemben használták a “fekete lyuk” kifejezést sötétködökre további két alkalommal 1929-ben és 1931-ben, egyébként Ann Ewing 1964-es ismeretterjesztő cikkéig nem fordult elő a szaklapokban ismét.

Wheeler neves elméleti fizikus, kvantumfizikus volt, tanítványai közül R. P. Feynmann (1918-1988) a kvantumelektrodinamika megalapozásáért 1965-ben, Kip Thorne (1940-) pedig a gravitációs hullámok észleléséért 2017-ben elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Wheeler 1967. decemberében New Yorkban tartott egy előadást, amiben megemlítette, hogy létezhet valami olyasmi égitest, ami mindent elnyel, de semmit nem bocsát ki, és még a fény sem szökhet el róla. Wheeler emlékei szerint a hallgatóság nagyon belefáradt, hogy az ilyen, akkor még hipotetikusnak számító égitestet állandóan “gravitációsan teljesen összeomlott objektum”-nak hívta előadásában újra meg újra. A hallgatóságból egy ismeretlen közbeszólt: “nem lehetne e hosszú név helyett inkább fekete lyuknak nevezni az ilyet”?  Wheeler egyetértett, elkezdte használni és terjeszteni a kifejezést. A közvélekedés szerint ő találta ki a kifejezést, ami tehát láthatóan nem igaz és ő is mindig elmondta, hogyan hallotta a kifejezést mástól. De feltétlenül övé az elévülhetetlen érdem, hogy elterjesztette és meghonosította a szakmában a fekete lyuk kifejezést.

Ennek ellenére csak 1970-től jelent meg a szaklapok cikkeinek cimeiben az ADS szerint a “black hole”, vagyis fekete lyuk elnevezés, de akkor rögtön hat alkalommal is, köztük a későbbi fizikai Nobel-díjas Thorne is írt róluk. Azóta a kifejezés az élet minden területén elterjedt, nemcsak az asztrofizikában és a csillagászatban…

A fekete lyukak megértése azonban még korábbra nyúlik vissza, mint hogy elnevezték volna őket így. 1784-ben John Michell (1724-1793) anglikán tiszteletes és amatőrcsillagász egy nyilvános, nyomtatásban megjelent levelében feltette a kérdést, hogy vajon létezhet-e olyan csillag, amin a szökési sebesség meghaladja a fény sebességét, ezért a fény nem hagyja el a felszínét? Ebben az esetben nem látnánk, de gravitációsan érzékelhetnénk, mert megzavarná a látható objektumok mozgását. Akár igen sok is létezhetne belőlük az Univerzumban. 1796-ban  Pierre Simon Laplace márki (1749-1827) matematikus, fizikus és csillagász tért vissza a témához, és míg Michell grafikusan, Laplace matematikai-fizikai alapon számította ki egy nem forgó fekete lyuk sugarát (mindketten korrektül egyébként). Ezt a sugarat később mégis Schwarzschild-sugárnak nevezték el, értéke egy naptömegnyi anyagra nézve kb. 3 km.

A 20. század első felében K. Schwarzschild (1873-1916), J. Droste (1886-1963), A. Eddington (1882-1944) elég közel jutottak ahhoz, hogy kimondják, lehet egy égitest kisebb, mint Schwarzschild-sugara és ekkor nem bocsáthat ki fényt. Legközelebb Eddington jutott a fekete lyukakhoz 1927-ben: kimondta, hogy ha egy égitest sugara a Schwarzschild-sugárra összehúzódik, akkor arról a fény sem tud kijutni. Ez a fekete lyukak modern definíciója: az égitest összes tömege a Schwarzschild-sugáron vagy azon belül található. 1958-ban azonosította D. Finkelstein (1929-2016) a Schwarzschild-sugarat eseményhorizontként (ha valami azon belülre kerül, nem tudjuk tovább követni a sorsát, mert nem kapunk róla fénnyel többé információt), 1963-ban Roy Kerr (1934-) új-zélandi fizikus kidolgozta a forgó fekete lyukak-szerkezetét, 1965-ben E. Newman (1929-) az elektromosan töltött, forgó fekete lyukak alapegyenleteit írta fel, az 1970-es években pedig S. Hawking (1942-) kezdett el spekulálni a róla elnevezett Hawking-sugárzásról, ami szerint valami mégiscsak kijöhet a fekete lyukakból. A Heisenberg-féle bizonytalansági reláció szerint ugyanis egy részecskének nem ismerhetjük egyszerre teljes pontossággal a helyét és a sebességét, hanem vagy-vagy. Vagy, ha mindkettőt ismerjük, akkor csak úgy, hogy a helymérés pontossága szorozva a tömeggel és a sebességének a bizonytalanságával, az egyenlő vagy nagyobb lesz, mint a Planck-állandó fele osztva 2 pivel. Ez lehetővé teszi, hogy pl. amikor egy foton fénysebességgel kering az eseményhorizonton, és kettéesik egy elektronra és pozitronra (ez megtörténik sokfelé egyébként is az Univerzumban és földi laboratóriumokban), a helyük a bizonytalansága annyi legyen, hogy az egyik éppen bekerül, a másik kikerül az eseményhorizonton belülre/kivülre, így nagy ritkán elszöhet egy-egy részecske a fekete lyukból (ezt a fekete lyukak párolgásának is nevezik).

Ma már 59, a Tejútrendszerünkün belüli, ún. csillagtömegű (tipikusan 3-20 naptömegű) fekete lyukat ismerünk, és 62 nagyon nagytömegűt (millió-milliárd naptömegűek) aktív galaxisok középpontjában. Itt-ott találtak közepes vagy átmeneti tömegűnek nevezett fekete lyukakat is (pár száz naptömegűek), amelyek eredete homályban van még. A fekete lyukak száma bizonyára óriási, a galaxisok számánál is nagyobb lehet, csak nem könnyű őket felfedezni, mert láthatatlanok számunkra.

Az Eseményhorizont Távcső-kísérlet (Event Horizont Telescope) egy érdekes és fontos friss, új kezdeményezés. Hatalmas rádiótávcsőrendszert szeretnének építeni szerte a Földön elhelyezett rádiótávcsövekből, amelyekkel így nagyon nagy szögfelbontás érhető el, vagyis nagyon apró részleteket is meg lehet figyelni majd vele nagy bázisvonalú interferometria alkalmazásával. A cél, hogy a Tejútrendszerünk közepén található, Sgr A* néven ismert rádióforrásban lévő, és a Messier 87 extragalaxis középpontjában lévő nagyon nagytömegű fekete lyukak környezetében lejátszódó eseményeket részleteiben megfigyeljék, akár azt is, hogyan tépnek szét ezek a fekete lyukak árapályerejükkel egy közelükben elhaladó normális csillagot és bolygórendszerét, és a széttépett anyag útját akár az eseményhorizontig is nyomon kövessék. Az első észlelések ezzel a távcsőrendszerrel 2017. áprilisában történtek, az első adatfeldolgozási lépések 800 magos számítógépklaszteron 2017. decemberében történtek, az első eredmények pedig a közeljövőben várhatók. Ez annyira izgalmasan és érdekesen hangzik, hogy levelezőlistánkon, honlapunkon és facebook-csoportunkban is tervezzük az eredményekről bezsámoló hírek közzétételét.

VCSE - Csillagsűrűség-diagram. Sötétebb területek sűrűbb csillagmezőt jelentenek. A Carina II és III helyét a felfedezők bejelölték. A csillagok szín-fényesség diagramja azonos távolságú csillagokat sugall a megjelölt helyeken, tehát a tűfok-szerűen létrejött csillagsűrösödést ténylegesen összetartozó csillagok okozzák - Forrás: Torrealba és munkatársai (2018)
VCSE – Csillagsűrűség-diagram. Sötétebb területek sűrűbb csillagmezőt jelentenek. A Carina II és III helyét a felfedezők bejelölték. A csillagok szín-fényesség diagramja azonos távolságú csillagokat sugall a megjelölt helyeken, tehát a tűfok-szerűen létrejött csillagsűrösödést ténylegesen összetartozó csillagok okozzák – Forrás: Torrealba és munkatársai (2018)

420 kiloparszeken (kb. 1,4 millió fényéven) belül a Tejútrendszernek 57 kísérőgalaxisa ismert, némelyik irreguláris, mint a Nagy- és Kis Magellán-Felhők (LMC és SMC), a többség pedig törpegalaxis. Most két újabb felfedezéssel 59-re növekedett kísérőgalaxisaink száma.

A két új szatellitánkat Carina II-re és Carina III-ra keresztelték, mert a Carina (Hajógerinc) csillagképben látszanak. 2016. feb. 10. és 15-e között hat féléjszaka g és r fotometriai sávokban készítették a felfedezést hozó felvételeket a déli féltekén lévő Blanco 4 méteres távcsővel. A felfedezők egy angol-chilei-tajvani-amerikai-ausztrál-francia-német csillagászokból álló kutatócsoport tagjai.

Az a gyanú, hogy az LMC-nek és az SMC-nek akár 70 picike kísérőgalaxisa is lehetett a múltban, mielőtt hozzácsapódtak a Tejútrendszerhez, de legtöbbjét Galaxisunk már elnyelte. A maradék azonban egyben a mi kísérőgalaxisaink is. A kutatás ezért a Magellanic Satellite Survey (Magellán-felhők kísérőgalaxisainak feltérképezése) projekt keretében zajlott.

A méretarányok érzékeltetése végett: a Nap a Tejútrendszer centrumától mintegy 8 kpc-re található, az Androméda-köd tőlünk 630 kpc-re van. Mindkét új kísérőgalaxis ultrahalvány, 20 kiloparszekre vannak az LMC-től. Az égen 18 fok szögtávolságra látszanak a Nagy Magellán-felhőtől, de egymástól csak 18 ívpercre. 8 kpc-ra vannak egymástól, így nehéz elképzelni, hogy valódi, gravitációsan kötött párt formálnának, bár esetleg mozoghatnak hasonló pályán; mindenesetre az mindenképp igaz, hogy legalább látszó párt formálnak, mégpedig két kísérőgalaxis párját, ami eléggé párját rikító. Idős és fémszegény galaxisok (a Carina III alig érdemli meg a galaxis nevet, lehet hogy valamiből kiszakadt maradványgalaxis csak). A Carina II 36 kpc-es távolságát a benne lévő három RR Lyrae csillag segítségével határozták meg. A Carina III halványabb, a másik 90 pc-ével szemben csak 30 pc sugarú, 28 kpc-re van a Naptól.

 

Forrás: https://arxiv.org/abs/1801.07279, Torrealba és mktsai (2018)

 

VCSE – Fényoszlopok a Zselicben – Schmall Rafael

A fényoszlopok igen ritkák Magyarországon. A legutóbbi 2013 januárjában volt fotózható egész pontosan fél órára a Zselicben. Azóta mástól nem érkezett róla beszámoló.

2017. november 20-a egy átlagos őszi estének indult. Ám a kissé fátyolfelhős égbolton furcsa foltok látszódtak a csillagászati szürkületben. A Zselici Csillagpark Allsky-kameráján viszont egyértelműen előjöttek a klasszikus fényoszlopok. A kamera alapos vizsgálata után a tettek helyszíne alig negyed órára volt a kiindulóponttól, így gyors reagálással sikerült lencsevégre kapni ezt a különleges légköroptikai jelenséget.

A fényoszlopokat a felhőkben lebegő jégkristályok milliárdjai hozzák létre úgy, hogy a hatszögletű lapkristályok a felületükkel tükörként verik vissza a fényeket és ez az észlelő szempontjából a fényforrás felett és alatt egy-egy oszlopszerű fényfoltként jelenik meg. A fény lehet a Hold, a Nap, de akár a Szíriusz fénye is. Vagy mint a Zselic esetében, a távoli települések fényei.

A felvételen látható oszlopok 20-40km-re lévő templomok díszkivilágításának fényei. Ritkább esetben akár az utcák lámpái is kirajzolódhatnak az égbolton. A fotón a csillagok gyakorlatilag átderengenek a vékony fátyolfelhőn, ami okozta a jelenséget. Balra az Orion csillagkép emelkedik az éjszakai égbolt legfényesebb csillagára, a Szíriuszra mutatva. A kép közepétől kicsit balra a három fő fényoszlop szabad szemmel is látszódott.

A felvétel nyolc darab állóképből áll, mely egy Canon EOS6D-vel és egy Samyang 24mm f1.4-es objektívvel készültek. Egy kép 10 másodpercig készült 10000-es ISO-n és f2-es rekeszen.

A panorámakép a Hét, a Hónap és az Év asztrofotója lett.

http://www.ng.hu/Fold/2017/11/30/2017.-november-asztrofotoja-Fenyoszlopok
https://www.csillagaszat.hu/a-het…/fenyoszlopok-a-zselicben
http://www.ng.hu/Fold/2018/01/14/2017-legjobb-asztrofotoi

 

VCSE - Az NGC 1398 spirálgalaxis - ESO
VCSE – Az NGC 1398 spirálgalaxis – ESO

Az NGC 1398-at 1868. december 17-én fedezte fel Friedrich August Theodor Winnecke (1835-1897) német csillagász. Winnecke más ismert felfedezései közé tartozik a 7P/Pons-Winnecke üstökös, a Júniusi Bootidák meteorraj szülőégitestje, vagy az optikai párnak tartott Winnecke 4 = M40 kettőscsillag a Göncölszekérben. Kettőscsillag-katalógusa mindössze hét felfedezést számlál. A (207) Hedda kisbolygó Winnecke feleségéről, Hedwig Winneckéről van elnevezve (az aszteroida felfedezője: Johann Palisa (1848-1925) osztrák csillagász).

Az NGC 1398 a Kemence (Fornax) csillagképben látható, deklinációja -26°, így Magyarországról nézve csak 16-17° magasan delel, ezért ezt az egyébként fényes, 9,7 mg-s galaxist nem könnyű megfigyelni – de nem is lehetetlen. Látszó mérete 7×5 ívperc. SB(r)ab galaxisnak osztályozzák, ahol az egyes betűk jelentése a következő:

S: spirális, mert a galaxis spirálalakban csavarodó karjai szépen kivehetők.

B: rudas spirálgalaxis (a bar fordítása rúd lenne, a régebbi magyar szakirodalomban előfordul horgas vagy küllős spirálgalaxis is, de a küllős jelzőt jobb lenne a bicikliküllőkre jobban hasonlító galaxisokra átenni).

(r): a mag körül egy gyengén vagy erősebben kifejlett gyűrű (ang. ring) figyelhető meg. Konkrétan az NGC 1398-ban kettős gyűrűszerkezet figyelhető meg.

ab: a spirálkarok nem túlságosan kinyíltak, hanem külső részük szinte kör, félkör alakban hajlik.

Az NGC 1398 tőlünk mintegy 65 millió fényévre található, 135 ezer fényév átmérőjű, kissé nagyobb méretű a Tejútrendszernél. Csillagainak számát 100 milliárdra becsülik.

Izolált galaxis, azaz nincs hozzá közel hozzá hasonlóan fényes, nagy galaxis és nem is alkot ilyennel csoportot vagy párt. (Ettől még pici, törpegalaxis méretű vagy irreguláris kísérőgalaxisa lehet neki!)

Az NGC 1398 közepén egy kb. 10 millió naptömegű fekete lyuk található. Rádiótávcsövekkel részletesen vizsgálták a benne lévő hidrogéngáz eloszlását.

A fenti kép erről a szépen látszó galaxisról az Európai Déli Obszervatóriumban (European Southern Observatory, ESO) készült a 8 méteres Very Large Telescope egyik egységére szerelt FORS2 kamerával, BVR és H-alfa szűrőkkel. Az ábrázolt terület mintegy 7×7 ívperc.

A képet feltétlenül érdemes kinagyítani, és kalandozni a galaxis nagyobb felhőcsomói, csillagcsoportjai, spirálkarjai között.

VCSE - A Helix-köd a 3,6 m-es CFHT-távcsővel - APOD, CFHT
VCSE – A Helix-köd a 3,6 m-es CFHT-távcsővel – APOD, CFHT

A CFHT rövidítés feloldása: Canada-France-Hawaii Telescope, vagyis Kanadai-Francia-Hawaii távcső. Ez egy 3,6 méteres főtükrű optikai-közeli infravörös távcső, amit 4204 méter tengerfelszín feletti magasságban helyeztek el Mauna Keán, a Hawaii államot alkotó szigetcsoport legnagyobb szigetén. A nemzetközi együttműködésben megvalósult műszer 1979 óta szolgálja a csillagászat tudományát, Cassegrain-rendszerben. A távcsővel a kanadai, francia és amerikai csillagászok mellett a finanszírozásba később bekapcsolódó kínai, tajvani, brazil és koreai csillagászok észlelhetnek. Az Európai Unió által anyagilag szponzorált OPTICON program keretében az EU összes tagállamának – így Magyarországnak is – a csillagászai is pályázati úton kaphatnak a műszerre némi távcsőidőt. Az elbírálás alapja a benyújtott pályázat tudományos megalapozottsága. Cserébe az OPTICON kismértékben szponzorálja a műszer fenntartását.

A CFHT-n egy 40 CCD-kamerából álló 378 megapixeles, az égből egy négyzetfokot lefedő, MegaCam nevű képalkotó eszköz; egy négy detektorból álló, 16 megapixeles, közeli infravörösben (JHK fotometriai sávokban)  dolgozó eszköz (WIRCam), egy echelle-spektrográf és egy másik spektrográf dolgozik. Tervezik a SPIROU nevű infravörös színképelemző készülék felszerelését is, amivel lakható exobolygókat és légkörüket kutatnák majd a jövőben.

A fenti kép a CFHT-val készült az NGC 7293-ról. Ez a Vízöntő csillagképben fekvő planetáris köd a Helix-köd, magyarosabb átírásban a Hélix-köd nevet kapta. Magyarul gyakran nevezik Csiga-ködnek, holott a “helix” szót magyarra csavarvonalnak vagy spirálvonalnak kellene fordítani. Kétségtelen, a csigaház is spirálvonal alakot követ és a Csiga-köd irodalmibb, mint a Csavarvonal-köd… Így az elnevezés fenntartható.

Érdekes, hogy a 700 fényévre fekvő és 7,6 mg-s planetáris ködöt sem Messier, sem Herschel nem fedezte fel. Csak K. L. Harding találta meg 1824 körül. Megtalálását alacsony felületi fényessége nehezíthette, fénye ugyanis nagy területre (25 ívpercre, majdnem a telehold látszó méretére) oszlik el, így integrált összfényessége ellenére nehéz objektum.

Az NGC 7293 asztrofizikájáról részletesebben itt írtunk korábban.

A planetáris ködök a közepes tömegű (0,5-6…8 naptömegű) csillagok fejlődésének egyik fázisa. E csillagok a magbeli hidrogénégés lezárulta után – amikor a hidrogén nagyon kiürül a magjukban – vörös óriáscsillaggá válnak, majd e fázis végén elvesztik külső burkukat, magjuk pedig fehér törpévé válik. A leváló burokból alakul ki a planetáris köd, ami kis távcsövekben bolygószerűnek néz ki, ezért kapták nevüket róluk. Nagyobb nagyításokkal azonban feltűnik sokszor gyűrűs szerkezetük. A táguló gyűrű és a szétporló ködanyag mintegy százezer év alatt teljesen eloszlik, elkeveredik a környező csillagközi anyaggal. Ezáltal felismerhetetlen lesz, és eltűnik. A volt csillagra csak a fehér törpe emlékeztet.

A planetáris ködök anyaga főleg hidrogén és hélium, amiből magának az eredeti csillagnak a külső köpenye is állt. Ugyanakkor tartalmaz bőségesen a vörös óriás állapotbeli héliumégésből létrejött oxigént és nitrogént is: e kettő keveréke a közönséges földi levegő.

Más nukleáris folyamatokkal a hélium és az oxigén közötti elemek is létrejönnek, amik az általunk ismert földi élethez a szénnel együtt nélkülözhetetlenek. A planetáris köd anyaga, miután elkeveredett a csillagközi anyaggal, új csillagok és bolygórendszerek születésében játszhat szerepet és azokba beépülhet. Így a mi testünkben lévő víz (H2O), szén, nitrogén stb., jobbára planetáris ködöket is megjárt anyagból származik.

A mi napunk is mintegy 5-6 milliárd év múlva planetáris köddé válik, közepén egy fehér törpével.

A Csiga-köd fenti képe a MegaCam kamerával készült. A képen a vöröses területek az ionizált hidrogén, a zöld a kétszeresen ionizált oxigén vonalait reprezentálják.