A Jupiter erős gravitációs tere eltéríti a kisbolygókat, üstökösöket a Nap körüli szokott pályájukról, ha túl közel mennek hozzá, és nem egy nem egyszerűen másik pályára áll a Nap körül ilyen erős perturbáció után, hanem vagy örökre kirepül a Naprendszerből, vagy épp ellenkezőleg beleütközik a Jupiterbe. Ilyen eseményt figyeltünk meg 1994-ben, amikor kis, 6 cm-es távcsővel is láttuk már a több részre szakadt Shoemaker-Levy 9 üstökös becsapódásának nyomait a Jupiter légkörében, mint sűrű, fekete, nagyméretű felhőket. Talán a 19. században is megfigyelt hasonlót Konkoly Thege Miklós. Néhány más múltbéli, több évtizeddel ezelőtt készült megfigyelés is arra utalhat, hogy olyan felhőnyomokat láttak az akkori észlelők a Jupiteren, amelyek ilyen becsapódásokkor jönnek létre. Senki nem tudja azonban, mikor lesz a következő, és milyen gyakran történik ilyesmi.
Az a nagyon erős gyanú, hogy 2016. március 17-én egy ilyen kisebb kisbolygó vagy üstökösmag becsapódott a Jupiterbe. Az alábbi videó és fotó mutatja a becsapódáskor keletkező fényt és a nyomokat. A jelenséget egy ír amatőrcsillagász rögzítette, nevezetesen John McKeon, egy 28,5 cm-es Schmidt-Cassegrain távcsővel.

A fenti, John McKeon által készített felvételen a becsapódás időpontja 00:48:45 UT. A videó felvételt  28,5 cm-es Schmidt-Cassegrain távcsőre szerelt ASI120mm kamerával és 742nm sávközepű IR szűrő segítségével készült.

Korábban 2009. július 19-én és 2010. június 3-án figyeltek meg hasonló, becsapódásgyanús jelenséget a Jupiteren. A 2016-os jelenségről a videó itt tekinthető meg: http://www.space.com/32411-jupiter-hit-by-comet-asteroid-video.html.

A 37-ik kisbolygófelfedezés 1855. október 5-én történt Düsseldorfból, amikor Karl Theodor Robert Luther megtalálta ötödik kisbolygóját. Luther összesen 24 kisbolygót fedezett fel, mindegyiket vizuálisan; nevét a Holdon a Luther-kráter és az (1303) Luther kisbolygó őrzi. A (37)-es kisbolygót Fides-ről (ejtsd: fidész), a hűség római istenéről nevezte el. Ezért, és más érdekes felfedezéseiért a 19. században hétszer is megkapta az akkoriban nevesnek számító Lalande-díjat (amit a Francia Tudományos Akadémia 1993-ban más díjakkal összevont, és Nagydíj néven adja ki azóta).

A (37) Fides volt az utolsó kisbolygó, amely bolygójelet kapott, ezután felhagytak ezzel a gyakorlattal. A Fides jele a kereszt volt.

Ennek a kisbolygónak a forgási ideje 1981-82-es mérések szerint 7,3 óra, és egy periódus alatt három maximumot ad; egyes ötletelések szerint azért, mert a Fides kettős kisbolygó lehet.

A Fides főövbeli kisbolygó, 0,18-as excentricitású pályáján 4,29 év alatt járja körbe a Napot; pályahajlása jelentéktelen, mindössze 3°. 108±2 km átmérőjű, pontosabban alakja ekkora krumpliszerű. Átlagsűrűsége a vízének mindössze kétszerese, 2,0 gr/cm3. Albedóját 0,18-ra teszik, abszolút fényessége (H) 7,3 magnitúdó.

A mostani napokban 11,1 magnitúdó körüli fényességű, és a Jupiter közelében látszik. Ez a közelség azonban csak látszólagos, hiszen észleléseink során a Földtől a Jupiter 4,46 CSE-re, a Fides 1,7 CSE-re volt. A kisbolygó a következő hetekben halványodni fog.

Abból a célból, hogy lássuk, mennyire vehető észre egy főövbeli aszteroida elmozdulása a Vega Csillagászati Egyesület távvezérelt csillagdájából, 2,75 perces szüneteket tartva 32 darab 5-5 másodperces felvételt készítettünk, rossz, felhők átvonulásával tarkított ég mellett. Az első kép 2016. március 28-án 18:16:58-18:17:03 UT között, az utolsó ugyanaznap 19:43:07-19:43:12 UT között készült, vagyis az első és az utolsó kép között 1 óra 43 perc 7 másodperc telt el (az első húszas sorozat után nem tartottuk be a 2,75 perces szünetet). A 2 perc 45 másodperces képkészítési időközt úgy választottuk ki, hogy árnyalatnyit több legyen, mint amennyi idő ahhoz kell, hogy a kisbolygó 1 pixelnyit megtegyen a látómezőben. A képskála ugyanis 1,13 ívmásodperc / pixel, és az előrejelzett mozgási sebesség 0,47 ívmásodperc/perc volt.

A használt műszer a csillagda 250/1200-as Newton távcsöve volt, kómakorrektorral, Canon 6D – nem átalakított – fényképezőgéppel, ISO 6400-on.

Az időjárási körülmények rosszak voltak, fátyolfelhők, felhőátvonulások zavartak. Ahhoz, hogy a kisbolygót észlelni lehessen, 5 sec expozíciós idő kellett, ezzel még pontszerűnek is mutatkozott a kisbolygó. Ugyanakkor a közeli Jupiter ennyi expozíciós idővel nagyon beégett, és hatalmas fényudvart áraszt a képen.

A kisbolygó pozícióját a Cartes du Ciel (CdC) – amit a távcső vezérléséhez használunk – a rendszeres frissítések ellenére is csak közelítőleg számolja ki. Azonban a megcélzott aszteroida így is benne volt a látómezőben. Az IAU Minor Planet Ephemeris Center szolgáltatását használva pontosabb pozíciót kaptunk, de csak pár ívperccel tért el attól, amit a CdC adott. Mivel a látómező nagy (103×68 ívperc), ez a pár ívperc eltérés nem jelentett gondot.

A képeket a vezetési hibák kiküszöbölése céljából összetoltuk, hogy a csillagok fedésben legyenek önmagukkal, majd a képeket egyszerűen összeadtuk. Jól látható az alábbi képkivágáson, hogy míg a csillagok pontszerűek, a közel egy és háromnegyed órás megfigyelés alatt a kisbolygó elmozdul: csíkot húz. 11 képet kihagytunk az összegzésből, mert nagyon megnövelte a zajt a rajtuk átvonuló felhőzet. A képkihagyások inkább az észlelési sorozat második felére jellemzők, ezért ott éppen csak kivehető a kisbolygó nyoma. Persze, miután abbahagytuk a Fides észlelését, kiderült…

a DSS-ből Aladinnal kivágott, megfelelően tükrözött égbolt-kép
a DSS-ből Aladinnal kivágott, megfelelően tükrözött égbolt-kép

 37_fides_20160328_ver1aa

Felül: a DSS-ből Aladinnal kivágott, megfelelően tükrözött égbolt-kép. Alatta: a mi képünk fele (a keleti részt levágtuk, hogy a Jupiter kevésbé zavarjon be; még így is érezhető, hogy jobbról becsillan). A közölt kép az eredeti kb. fele. Sárga ellipszis jelöli a (37) Fides-t, a többi csillag szépen megfeleltethető DSS-képen szereplőnek (csak amikor az készült, a Fides természetesen nem ott járt).

A mellékelt csillagtérkép az Aladin programból származik, amely egyebek mellett a mély DSS-felmérésből származik. A megtükröztük, hogy a távcső által adott képet mutassa. Szépen lehet látni, hogy a kisbolygó pozíciójában nincsen ismert objektum (sem elnyúlt, sem pontszerű csillag vagy galaxis), vagyis mozgásának sebessége, iránya, és a csík helyzete alapján egyértelműen a (37) Fides-t észleltük. A lenti képre kattintva jobb minőségben lehet a felvételt tanulmányozni.

37_fides_20160328_ver2

Egy kinagyított részletkép az előző összegképről (kb. 15×15 ívperc). Míg az összegképen a csillagok pontszerűek maradnak, a kisbolygó elmozdul, és ez csíkhúzást eredményez a felvételen. A kisbolygó csíkja balra fenn látható.

A képen a kisbolygó elmozdulásának szép látványa reményt ad arra nézve, hogy a jövőben akár kisbolygópozíciókat, akár fényváltozásaikat, akár csillagfedéseiket, akár mélyég-objektumokkal alkotott szép együttállásaikat észleljük. Remélhetőleg jobb égen, mint most, amikor is az átlátszóság 2/10-es volt… (Tesztnek persze megfelel.)

Március 14-én a kedvező időjárást kihasználva végre sikerült kitelepülnöm az udvarra észlelni. A délutáni szél hihetetlen tisztára söpörte a levegőt. Hiába volt a közelben a vasútállomás térvilágítása, most mégsem derengett az egész égbolt narancssárga fényben.

Öröm volt kipakolni a távcsövet és “csak úgy” megcsodálni a Holdat. Megdöbbentő volt, hogy 256x-os nagyítás mellett is tiszta, részletes volt a kép, minimális vibrálást lehetett csak érzékelni a látómezőben. A már-már tökéletes látómező hatására felbátorodva megpróbáltam mobiltelefonnal “belefényképezni” az okulárba. Kíváncsi voltam mi lesz a végeredmény?

Valószínűleg nem kell nagyon részleteznem, hogy csak kézből odatartott és automatán fókuszáló és exponáló képrögzítő eszközzel nem szokás jó felvételeket készíteni. Igen fontos és lényeges a felvétel minősége szempontjából a fényképező eszköz pontos, elmozdulás mentes rögzítése a  megfelelő pozícióban. Ha nem az optikai tengelyben, a párhuzamosság és merőlegesség szabályait be nem tartva készül a felvétel, a kép eltorzulhat, vignettálódhat, geometriailag torzulhat. A felvételen töredék és deformált látómező fog megjelenni. Ha az okulárhoz nem megfelelő távolságra kerül a fényképező eszköz, ami ráadásul autofókusszálással készíti a képet, a képen csak a látómező töredéke fog szerepelni, esetleg nem is élesen. Az automatikus fókuszálás pedig részben a leképzett képre teszi az élességet, részben – és sajnos eléggé dominánsan – az optikai elemek felszínén található lerakódásokra (vagyis a lencséken lévő koszokra, porszemcsékre). Ennek végeredménye zavaró foltok lesznek az elmosódó szélű felvételeken – mobiltelefonnal nem is lehet ennél jobbat csinálni, ne így asztrofotózzunk!

Ettől függetlenül  a ma elérhető, digitális képrögzítésre alkalmas eszközök a régi hagyományos, filmes technológiával dolgozó fényképező gépekhez képest hatalmas előrelépést jelentenek. gyorsan, könnyen, és nem utolsó sorban azonnal látható felvételeket lehet velük készíteni. Ezzel valamennyire elveszik a kép kiválasztásának és beállításának már-már művészi határokat feszegető varázsa. Ha a felvétel nem megfelelő,  fogyazstói társadalom kultúrájának megfelelően eldobható, és azonnal megismételhető. Így a nagy számok törvénye alapján előbb, vagy utóbb biztosan születni fog használható felvétel.

Az én kísérletezéseimnek az eredményei:

A felvétel egyetlen képkocka, amin egy minimálisan igazítottam csak a világos-sötét arányon. Az autofókusz a terminátorra volt beállítva. Ez a terület éles, míg a Hold pereme viszont már elmosódó. A képen a ferdén tartott telefon miatt további elszíneződés és finom elmosódás látható. Ettől függetlenül, jól megfigyelhetők rajta a felszíni részletek.

A kép, két darab képkockából lett összeillesztve. A felszín részletei megfigyelhetők, egyes részek igen látványosan. Ugyan akkor az összeillesztések szélénél a kép ívesen torzult, a képen homályos és színes területek láthatók, amit a nem megfelelően tartott telefon miatt eltorzult kép okoz. Ezt a torzulást próbálta korrigálni a képet összerakó program úgy, hogy az azonos pixeleket összeillesztette, és a szélek hibáit próbálta a kép torzításával ellensúlyozni.

A fenti kép az okuláron keresztül történő fotózás egyik tipikus jegyét a vignettálás viseli magán. Jelen esetben ennek az oka az, hogy a felvételt készítő mobiltelefon optikája nem a megfelelő távolságra és nem a megfelelő pozícióban – jelen esetben ferdén – volt az okulárhoz képest. Mindezektől a hibáktól függetlenül a kép kellően részletes. A vignettálás a képnek ad egy “sajátos” , a múlt század eleji fényképekhez hasonló hangulatot. (Maga a vignettálás – ejtsd vinnyettálás – egy optikai (hiba)jelenség, amit megfelelő minőségú optikával vagy – fényerős eszközök esetében – ún. apodizácis szűrővel lehet eltüntetni. E “hardveres” megoldásokon túl létezik “szoftveres” megoldás is, egy egyenletesen megvilágított objektumról (pl. lepedő vagy az ég a távcsőben) készített felvétellel lehet visszakorrigálni a képet, az ún. mezősimítás (flat-field) keretében, utólag, képfeldolgozó programmal.)

A felsorolt hibalehetőségektől függetlenül, véleményem szerint érdemes a vállalkozó kedvűeknek megpróbálni a mobiltelefonnal történő asztrofotózást. Ma már kaphatók kompakt fényképező gépekhez és mobiltelefonokhoz olyan kiegészítők, amelyek segítségével az okulárhoz, a fókuszírozóhoz rögzíthetjük a fényképező eszközünket, pontosan beállítva ezeket a megfelelő pozícióba. Ezzel a kompromisszumos megoldással egy a saját kategóriájában egy praktikus “asztrofotós” eszközt nyerünk. Természetesen, ahogy a felhasználó rákap az ezzel a technikával történő amatőrcsillagász képrögzítésre, úgy fognak megjelenni az igények a célnak jobban megfelelő, hatékonyabb, minőségibb képrögzítésre. Így lényegében a “fotós” megteszi az első lépéseket azon az úton, amelynek a végén a minőségi feladat orientált képrögzítő eszközök és kiszolgáló szoftverei találhatók….

A bolygók és a csillagok között helyezkednek el a barna törpék. A bolygókban nincs természetes eredetű magfúzió, a barna törpékben kb. százezer évig a deutérium-atommagok egyesülnek, de utána a folyamat leáll, és bolygók módjára összehúzódnak olyan Jupiter méretűre; a csillagokban viszont évmilliókon-évmilliárdokon át egyesülnek a hidrogénatomok héliumatommagokká vagy más fúziós folyamatok is végbemehetnek bennük, csillagtömegtől és kortól függően.

 T típusú barna törpe művészi ábrázolása
T típusú barna törpe művészi ábrázolása

Nem világos, mennyi barna törpe lehet a Tejútrendszerben, mindenesetre biztosan kevesebb, mint olyan 25 éve megtippelték (akkor azt várták, több van belőlük, mint csillagból!). Egy 2004-es és egy 2008-as tanulmány szerint minden három csillagra jut csak egy barna törpe az Orion-ködben. Egy 2012-es tanulmány szerint ennél is kevesebben vannak, minden 6 csillagra jut csak egy barna törpe a mezőben (vagyis olyan helyeken, amelyek nem tartoznak sem nyilthalmazhoz, sem gömbhalmazhoz, sem csillagkeletkezési régióhoz), egy 2016-os tanulmány ezt lényegében megerősítette, aszerint a Nap környezetében minden 5,2 csillagra jut egy barna törpe. Egy másik, szintén 2016-os tanulmány szerint viszont a legszűkebb, 10 parszeken belüli környezetünkben csak minden 10 csillagra juthat egy barna törpe. Szóval, a becslések szórnak, de az biztos, hogy barna törpéből jóval kevesebb van, mint csillagból, de hogy mennyivel kevesebb, attól függ, hogy egy születőben lévő nyilthalmazra tekintünk vagy a mezőre.

Még izgalmasabb egy friss tanulmány szerint, hogy az a kevés barna törpe sem egyenletesen oszlik el környezetünkben. Hat és fél parszeken belül 136 csillagot és 26 barna törpét ismerünk. A csillagok egyenletesen oszlanak el köröttünk. Viszont csak öt barna törpe található előttünk, abban a féltekében, amerre a Nap halad, miközben megkerüli a Naprendszer centrumát, a többi 21 mögöttünk van. Ez nem egyenletes eloszlás, ilyen arányok véletlenszerű kialakulásának az esélye csak 0,2%.

A jelenség felfedezői (német csillagászok a potsdami Leibniz Intézetből) úgy gondolják, semmiféle asztrofizikai magyarázata nincs ennek a furcsa eloszlásnak, inkább arról lehet szó, hogy egyszerűen a Nap mozgásának irányában lévő féltekét még nem nagyon vizsgálták át barna törpék után, inkább arra kellene keresni, ha a közelieket meg akarjuk találni. Nézetük szerint az egyenletlen eloszlás arra utal, hogy messze nem találtuk meg a közeli barna törpéket még, de majd ha sikerül, az eloszlás egyenletessé válik.

Összevetve ezt a közeli fehér törpékre vonatkozó vizsgálattal (http://vcse.hu/feher-torpek-a-nap-40-parszekos-kornyezeteben/), úgy tűnik, hogy 406 évvel a távcső feltalálása után is még nagyon-nagyon feltérképezetlen még a Nap körüli, közeli kozmikus környezetünk is, ha a halványabb, ezért nehezebben észrevehető égitesteket listázzuk.

A Földön vulkanizmus útján új szigetek keletkeznek a tengerben, tavak tűnnek el a globális felmelegedés következtében, és más gyors változások is vannak a földrajzunkban. Más bolygók felszíne nagyon állandó, csak néha alakul ki egy-egy új kráter kisbolygó becsapódás következtében, esetleg eltüntetve régebbi krátereket.

A Titán változékony tava, hulláma, vagy más jelensége? Kép forrása: Cassini űrszonda


A Szaturnusz Titán nevű holdjának felszínén azonban tavak vannak, a holdnak pedig erős légköre van. A Titán tavai és folyói főképp metánból és más szénhidrogénekből állnak. A Szaturnusz rendszerében keringő Cassini űrszonda igen gyakran mérte fel a Titán felszínét radarjával. A mellékelt képsorozaton lehet látni, hogy valami a Titán felszínén 2013-ban megjelent (2007-ben még nem volt ott), 2014-ben még ott volt, de alakja-kinézete megváltozott; 2015-re az objektum eltűnt. Az alakzat hossza 20 km volt maximálisan. Nem világos, miféle alakzat ez: valamilyen geohidrodinamikai aktivitás, elolvadó jéghegy, vagy egy vízesés, amely amikor működött, esetleg habhullámokat keltett, vagy egy tavacska óriásit hullámzott, de most pont nincs ott vihar, amikor nem látjuk.

2017-ben megint lesz lehetőség e terület radarképeinek elkészítésére, lehet tippelni, mit látunk majd ott…