A csillagászat történéseit figyelemmel követők néhány hete találkozhattak a hírrel, hogy Szabó Zsófia Marianna tagtársunk, az ELTE TTK csillagász mesterszakos hallgatója távcsőidőt nyert az Európai Nagyon Hosszú Bázisvonalú Interferométer Hálózatra (EVN). Vizsgálatának tárgya a csillagkeletkezést kísérő mézer emisszió megfigyelése egy kettős rendszerben.
A nyertes pályázat apropóján Zsíros László Róbert beszélgetett Zsófival a Szertár podcastben. Ha kíváncsiak vagytok arra, hogy miért újszerű ez a megfigyelés vagy arra, hogyan lett egy nemzetközi kutatás vezetője még az MSC diploma megszerzése előtt, akkor hallgassátok meg a beszélgetést!
VCSE – Csillag-képek 2019 kiállítás Budapesten a Természettudományi Múzeumban. balról jobbra: Ágoston Zsolt, Vizsi Csaba, Ágoston Andor, Péter Attila – Ágoston Zsolt fotója
A Magyar Asztrofotósok Egyesülete 2019-ben is megszervezte a Magyar Természettudományi Múzeumban helyet kapó “Csillag-képek 2019 Országos Asztrofotó Kiállítás”-t, melynek októberi megnyitóján számos VCSE-tag is részt vett, bár a kötött időbeosztás, és a nagy távolság miatt sokunknak nem volt lehetősége részt venni az ünnepélyes eseményen. Október 20-ra kezdtünk el szervezni egy csoportos autós látogatást Zalaegerszegről a múzeumba, kihasználva a kellemes időjárást és a kedvező közlekedési viszonyokat. Vizsi Csaba (sofőr), Péter Attila és én (Ágoston Zsolt) indultunk el Zalaegerszegről 8 óra körül, Nagykapornakon felvettük Görög Erikát, végül 11 óra után érkeztünk a múzeumhoz, ahol találkoztunk Krischbaum Tamással és Ágoston Andorral.
A kiállításon felvett képekből készült válogatás megtekinthető IDE KLIKKELVE.
A főbejáratnál a Fogadótér kupolájában egy barázdás bálna felfüggesztett csontváza köszöntött minket. A példányt 1896-ban ejtették el az Atlanti-óceánban.
Fotó: Ágoston Zsolt
Az asztrofotós kiállítás megtekintésével kezdtük a múzeumlátogatást: ötven hazai asztrofotós munkáiból kiválasztott legszebb 100 asztrofotó, melyek a földi tájat az égbolttal együtt ábrázoló asztrotájképektől a Holdon és a Naprendszert alkotó bolygókon és üstökösökön át különböző mély-ég objektumokig terjedek, köztük: gömbhalmazok, nyílthalmazok, számos emissziós köd és távoli galaxisok. A kiállításon szerepeltek a neves nemzetközi versenyekre kiválasztott és díjnyertes magyar fotók is. Nagy hangsúlyt kaptak a közelmúlt holdfogyatkozásai során készült felvételek is.
A múzeumban ezután meglátogattuk a Magyarországon feltárt ősállatok fosszíliáiból és rekonstruált modelljeikből rendezett kiállítást, köztük a 4 méteres Hungarosaurus tormai, a 2 méteres növényevő dinoszaurusz, egy Rhabdodontida, a pulykanagyságú Pneumatoraptor fodori. A kréta időszaki mocsár fölött egy óriási, mintegy 6 méteres repülő hüllő, a Bakonydraco galaczi portyázott.
Megtekintettük az MTM Ásvány- és Kőzettára által őrzött, de itt egy vitrinben bemutatott, a Holdra elsőként (Apollo-11, 1969) és eddig utolsóként (Apollo-17 1972) leszállt űrhajósok által gyűjtött holdkőzetekből származó mintákat is tartalmazó ún. „Goodwill” ajándékokat. Ezeket Richard Nixon, az USA korabeli elnöke adományozta a világ országainak, köztük Magyarországnak is. Megnéztük a Magyar Természettudományi Múzeum Ásvány- és Kőzettára 200 példányos ásványgyűjteményét, megismerve az ásványok forma- és színvilágát.
A múzeumlátogatást az ókor végétől a honfoglalásig tartó időszakból származó, a Kárpát-medence területén feltárt csontleletekből rendezett kiállítás meglátogatásával fejeztük be. A hun, avar és honfoglalás kori magyar temetőkből feltárt koponyákat és a koponyák alapján készült arcrekonstrukciókat időrendben felsorakoztatták néhány használati tárggyal együtt, részletes magyarázó leírásokkal. A hunok torzított, csúcsos koponyái, vagy az ősmagyarok meglékelt koponyacsontjai különösen látványosak és elgondolkodtatóak voltak.
Nem sokkal 4 óra után indultunk haza Zalaegerszegre, egy tartalmas nap lezárásaként.
A Magyar Természettudományi Múzeumnak helyet adó Ludovika akadémia története is érdekes, igen sok intézmény kapott itt a múltban helyet: szinte állandó az intézmények be- és kiköltözése. 1967-1998 között az ELTE Csillagászati Tanszéke, hazánk majdnem egyetlen – sok időszakban egyetlen – csillagász-képző helye is ebben az épületben működött.
A kiállítás képanyagának egy része várhatóan 2020. március 10 – április 5. között lesz megtekinthető nyilvános kiállítás keretében Zalaegerszegen. Részletekkel és véglegesen pontos adatokkal később jelentkezünk.
2019. telén készített az M2 interjút Schmall Rafael tagtársunkkal. Érdemes végignézni a látványos asztrofotókkal és asztrotájképekkel illusztrált 4 perc 36 másodperces interjút.
2019. május 24-e van. Fehéren világítanak a még virágzó akácok az esti szürkület maradék fényében. Bár némileg hűvösebb van az ilyenkor megszokottnál, azért a levegőbe szippantva érezhető, hogy beindult a természet. A repce és a kamilla együttes hatása sajátos élménnyel gazdagít. Az égbolt látványa és a levegő illata összefonódva kerülnek emlékezetembe.
Búcsúzva a téli Tejúttól, fejünket felemelve immár kifele tekintünk Galaxisunk ablakán, a távoli űr világába.
Éjféltájt a zenit közelében van két lenyűgöző galaxis, az M51 és az M101. Ezek a csillagvárosok kedvelt célpontjai az asztrofotósoknak, hiszen kiváló rálátás nyílik spirálkarjaikra. Vizuálisan inkább az M51 népszerű. Ennek oka, hogy bár az M101 összfényessége 8 magnitúdó körül van, de egy teleholdnyi területen terpeszkedik el, így felületi fényessége meglehetősen alacsony. Az M51 összfényessége valamivel kevesebb, nagyjából 8,5 magnitúdó, ám ez a fénymennyiség harmadakkora átmérőjű égterületen koncentrálódik, ezért jóval könnyebben észlelhető.
Az M51, más nevén Örvény-galaxis 15 millió fényévre van tőlünk, így közeli szomszédunknak tekinthetjük. Valódi átmérője 50 ezer fényév, így hozzávetőlegesen feleakkora, mint a Tejút. (Újabb adatok szerint távolsága 23 millió fényév és így átmérője 76 ezer fényév. A Tejútrendszer átmérőjét régebben 100 000 fényévre becsülték, a halovány csillagok és gömbhalmazok alkotta külső részek nemrégen (2018) történt felfedezése óta 258 000 fényévre teszik – a szerk.) Messier 1773 októberében fedezte fel. Nagyon halvány ködnek írta le, melyben nincsenek csillagok. Amatőr távcsövekkel ennek a galaxisnak ismerhető fel legkönnyebben a spirálszerkezete. 1845-ben William Parsons (Earl of Rosse) észlelte először egyértelműen a karokat 180 cm-es fémtükrű távcsövével, ám korábban John Herschel és Smyth is érzékelték a gyűrűszerű struktúrát. Smyth úgy írta le, hogy olyan, mintha a Szaturnusz szelleme lenne, gyűrűivel, felülnézetből.
A galaxis könnyen megpillantható már a 9×50-es keresőtávcsővel is, de spirális természetét inkább csak 15-20 cm-es távcsövekben kezdi felfedni előttünk. Érdekességét tovább növeli fényes kísérőgalaxisa, az NGC 5195. Feltehetően a két csillagváros találkozása keltette árapály-erők alakították ki a most látható struktúrát.
VCSE – Az M51 csodálatos rajza 300/1500-as Dobson-távcsővel készült. Részletek a szövegben. Az alsó spirális galaxis az M51, a felső csomó az NGC 5195. – Varga György munkája
VCSE – Az M51 és az NGC 5195 negatívba fordítva az Aladin Sky Atlas-ból kivágva
Az M101, másik nevén Szélkerék-galaxis egy 17,5 millió (újabb adatok szerint 21 millió – a szerk.) fényévre levő, úgyszintén figyelemre méltó objektum. A képen azonnal feltűnik jellegzetes aszimmetrikus formája. Messier nagyon halvány és különösen nagy ködként jellemezte, mely nem tartalmaz csillagokat. Sötét égbolt alól ezt az objektumot is megláthatjuk akár binokulárral is. Távcsőben első pillantásra csak egy nagy, diffúz folt látszik, de a türelmes észlelőnek felfedheti számos érdekességét. 10 cm-es távcsővel, kis nagyítással már szép látvány. Fényszennyezéstől mentes helyekről, kitartó észlelők már ekkora objektívátmérővel is megsejthetik két legfényesebb karját.
Az észlelés éjszakáján először az M51-et állítottam be a 300/1500-as látómezejébe. Korábban már számtalanszor megfigyeltem, de ezúttal nem csak egy futó pillantást vetettem rá, szerettem volna több időt áldozni rá. 62x-es nagyítással kezdtem. Kicsinek éreztem, ezért növeltem 107x-esre. A galaxis még mindig fényesen látszott és már sokkal jobban lehetett tanulmányozni. Még rövidebb fókuszú okulárt tettem a kihuzatba, elérve a 170x-es nagyítást. Nem éreztem úgy, hogy jobban látszódtak volna a karok, de már jelentősen halványodott a kép. Visszatértem a 14 mm-es okulárra. Először csak néztem az okulárba anélkül, hogy koncentráltam volna. Ültem az észlelőszéken és szoktattam a szemem. Ahogy teltek a percek, már egyre könnyebben tudtam követni a karokon belüli fényváltozásokat. Elővettem egy üres észlelőlapot és felvázoltam a látómezőt. Csak a jellegzetes csillagalakzatokat tüntettem fel. Nem célom a leghalványabb háttércsillagok ábrázolása. A galaxis fényes részeinek vázlata hamar elkészült, de a legfinomabb részletek nehezen bontakoztak ki. Több időre és koncentrációra volt szükség, hogy néhány múló pillanatra láthatóvá váljanak, majd újra eltűnjenek. Gyakorlatilag így kellett végigpásztázzam, elfordított látással az objektum teljes felületét. Már fél órája rajzoltam, de még mindig felvillantak néha új részletek. Éreztem, hogy fáradok, ezért tartottam egy rövid pihenőt.
Felkeltem a székről, megettem egy banánt, sétáltam kicsit, közben élveztem a téli éjszakákhoz képest enyhe levegőt. Hamar visszacsalogatott az okulár. Alaphelyzetbe állítottam az ekvatoriális platformot és folytattam a megfigyelést. A pihentetés jót tett, jobban összeállt a galaxis összképe. Most már inkább csak szövegesen egészítettem ki a rajzot, hogy megkönnyítsem a későbbi kidolgozást. A következőket jegyeztem le: az M51 magja kerek, közepe felé fokozatosan fényesedik, de nincs csillagszerű magja. Kísérője, az NGC 5195 alig valamivel halványabb, ennek csillagszerű a magja. Alakja kicsit Thor sisakjára emlékeztet, mert mintha szárnyai lennének. A kísérő magjától keletre egy sötét porsáv látszik. A leghalványabb részletek csak pillanatokra rajzolódtak ki, és olyan érzés volt, mintha a spirálkarokon végigfutna egy fényimpulzus, így rajzolva ki azokat.
Úgy éreztem, az adott körülmények között (szabadszemes határmagnitúdó ~5,5) nem tudtam már többet kihámozni a látványból, ezért átirányítottam a csövet az M101-re. 24 mm-es okulárral vázoltam fel a látómezőt. Az észlelés módszere megegyezett a korábbival, de itt jóval gyengébb volt a kontraszt. CLS szűrővel javult a látvány. (A CLS szűrők főként a fényszennyezés szűrésére alkalmasak, ezen felül nemcsak az OIII és H-béta, de a H-alfa vonalon is áteresztenek. – A szerk.) Később a 14 mm-es okulárt is használtam a részletek előcsalogatásához, de már szűrő nélkül. Halvány, de hosszan elnyúló spirálkarok derengtek elő, a fotókról ismert aszimmetrikusság is jól kivehető volt. Három fényesebb csomó volt látható a tekeredő ösvényeken. A részletek rajzolása még nehezebb volt, mint az M51-nél, mégis az volt az érzésem, hogy több a rögzíthető részlet. A mag viszonylag kompakt, nincs csillagszerű magközpont, viszont egyértelműen megnyúltnak mutatkozik. A karokban három fényes csillagkeletkezési régió különösebb nehézség nélkül észrevehető. Fotókkal összehasonlítva a rajzot észrevehető, hogy a spirálkarok a mag közelében a valóságban máshogy tekerednek, mint ahogy én láttam. A halvány részletek bizony megtréfálják néha az érzékelést.
VCSE – Az M101 rajza 300/1500-as Dobson-távcsővel készült. Részletek a szövegben. – Varga György munkája
VCSE – Az M101 negatívban, az Aladin Sky Atlas-ból kivágva
Mindkét objektumot kb. egy-egy órán keresztül figyeltem meg. Így tárultak fel részleteik, és így rögzült még jobban látványuk. Sok másik mélyég-objektum is többet érdemel egy rövid pillantásnál. Hosszan vizsgálva őket tudjuk igazán fejleszteni megfigyelési készségeinket.
Felhasznált irodalom:
O’Meara S. J. (1998): Deep-Sky Companions – The Messier Objects
A “mai kép” első fele a két Magellán-felhőt mutatja be, a kép jobb alsó részén (ránézve a képre már nem kell magyarázni, melyik a Nagy Magellán-felhő és melyik a Kis Magellán-felhő). A képet S. Guisard készítette az Andokból, 4500 méter magasságból. A horizonthoz közel a Föld felsőlégkörének zöldes fénylése látható: nappal a napsugárzás hatására keletkezett ionok rekombinációs sugárzását észleljük zöld légkörfényként. Kisebb mértékben a kozmikus sugárzás, illetve a felsőlégkörbeni oxigén és nitrogénatomok hidroxillal való kémiai reakciója is hozzájárul a légkörfényhez. A légkörfény pár száz km magasságban (lényegében a meteorok feltűnési magasságánál és afelett) jelentkezik. 1868-ban fedezte fel A. Angström svéd fizikus. A légkörfény többnyire ingadozik, nem egyenletes sem kiterjedésében, sem intenzitásában.
