VCSE - A kép forrása: http://cs.astronomy.com/asy/m/starclusters/491709.aspx. Hat óra összexpozíció (L: 24x600s – 240 perc, RGB: 8x300s – 40 perc/színszűrő). A képet 2017. májusában és júniusban hét éjszakán vette fel a dcrowson művésznéven futó amatőr az új-mexikói Rancho Hidalgo Sötét Égbolt Parkból SBIG STF-8300M kamerával, ami egy Astro-Tech AT12RCT típusú, 30,5 cm-es távcsővön volt (f/8). - dcrowson
VCSE – Az NGC 5634 gömbhalmaz. A kép forrása: http://cs.astronomy.com/asy/m/starclusters/491709.aspx. Hat óra összexpozíció (L: 24×600 s – 240 perc, RGB: 8×300 s – 40 perc/színszűrő). A képet 2017 májusában és júniusában hét éjszakán vette fel a dcrowson művésznéven futó amatőr az új-mexikói Rancho Hidalgo Sötét Égbolt Parkból SBIG STF-8300M kamerával, ami egy Astro-Tech AT12RCT típusú, 30,5 cm-es távcsövön volt (f/8). – dcrowson

Az NGC 5634 egy, a Szűz (Virgo) csillagképben látható gömbhalmaz. 10 magnitúdós, így a közepes fényességű gömbhalmazok közé tartozik. Meglehetősen ritkán észlelik az amatőrcsillagászok, pedig -5°-os deklinációjával késő téli és tavaszi estéken jól észlelhető lenne. Négy-öt ívperces méretű, a Shapley-skálán IV-es koncentrációs fokozatú. Tőlünk mért távolsága kb. 82 000 fényév. Már William Herschel is megfigyelte és feljegyezte a 18. században.

Az érdekessége ennek a gömbhalmaznak, hogy valaha a Sagittarius szferoidális törpegalaxis (Sgr dSph) gömbhalmaza volt, de ennek a törpe kísérőgalaxisunknak az elnyelésekor az árapályerők kitépték a kísérőnkből, és a Tejútrendszer része lett – majd az árapály-kölcsönhatás kitépte a mi Galaxisunkból is, és jelenleg eltávozóban van tőlünk.

Az NGC 5634 nagyon fémszegény, és először róla gondolták – még 2002-ben -, hogy nem a Tejúthoz, hanem az Sgr dSph-hez tartozott eredetileg.

A gömbhalmazok történetének ilyen vizsgálataihoz fémtartalmukat, radiális sebességüket és mozgásuk elemzését is felhasználják.

A Sagittarius szferoidális törpéhez több gömbhalmaz is tartozik: a Messier 54, az Arp 2, a Terzan 7 és 8.  Lehetséges, hogy több gömbhalmaza is volt, csak az árapályerők ezeket felaprították. 2003-ban felvetették, hogy a Tejútrendszer külső, halóbeli gömbhalmazainak akár több, mint 20%-a is az Sgr dSph törpegalaxisból származhat.

VCSE - röntgenfényben megfigyelhető szuperbuborékok az NGC 3079 galaxisban a Chandra röntgenműhold felvételén - APOD, NASA
VCSE – Röntgenfényben megfigyelhető szuperbuborékok az NGC 3079 galaxisban a Chandra röntgenműhold felvételén – APOD, NASA

A fenti kép a Chandra műhold röntgentartományban működő távcsövével készült, és 2019. március 5-én volt a Nap Csillagászati Képe. A tőlünk kb. 50 millió fényévre elhelyezkedő, a Nagygöncöl (Ursa Maior, UMa) csillagképben látható NGC 3079 rudas (horgas) spirálgalaxist mutatja, de nem a látható fényben, hanem röntgentartományban. A 11,5 magnitúdós galaxis közepes amatőrcsillagászati távcsövekkel is látható, különösen áprilisban, amikor az UMa magasan a fejünk felett jár. A kép érdekessége, hogy ún. szuperbuborékok láthatók rajta, amiket az alábbi képen külön is bejelöltek:

VCSE - Szuperbuborékok (supperbubbles) az NGC 3079 extragalxisban - APOD, NASA, CHandra
VCSE – Szuperbuborékok (supperbubbles) az NGC 3079 extragalxisban – APOD, NASA, Chandra

A képen a “supermassive black hole” felirat a két szuperbuborék között az NGC 3079 extragalaxis közepén található, kb. 2,4 millió naptömegű, nagyon nagytömegű fekete lyuk helyét mutatja. A szuperbuborék létrejötte ehhez a központi fekete lyukhoz kapcsolható. Az itt megfigyelhető szuperbuborékok 3000-3500 fényév méretűek lehetnek. Az NGC 3079-ben jelenleg láthatók talán egymillió évvel ezelőtt jöttek létre. Azt gyanítják, hogy kb. minden 10 millió évben egyszer aktívvá válik e fekete lyuk, és nagysebességű részecskéket lövell bele a csillagközi anyagba. Ezzel a csillagközi anyagot összesöpri, annak sűrűsége megnő, és nagy csillagkeletkezési hullám indul be.

A szuperbuborékok és a buborékok a csillagközi anyag olyan tartományai, amelyek belsejében a csillagközi anyag sokkal ritkább, mint a buborék/szuperbuborék határán, Pont, mint egy szappanbuborékban… A buborékok és szuperbuborékok idővel eloszlanak, így eltűnnek a galaxisok csillagközi anyagában.

A buborékok létrejötte. A buborékokat szupernóva-robbanások lökéshullámai hozzák létre: a lökéshullám maga előtt összesöpri a csillagközi anyagot, ez lesz a buborék fala. A belső, üreges rész maga a buborék.

Egy szupernóvarobbanásban tipikusan 1045 J energia szabadul fel. Az OB-asszociációkban (vagyis ilyen csillagokból álló nyílthalmazokban) nagyon sok nagytömegű, akár 15-120 naptömegű csillag is van, ezek mind forrók és fiatalok. Nem is lehetnek öregek, mert egy ilyen nagytömegű csillag tömegétől függően négy-öt millió, néhány tízmillió vagy pár százmillió év alatt II-es típusú szupernóvarobbanásban felrobban. A csillag helyén fekete lyuk, neutroncsillag vagy semmi sem marad, attól függően, hogy a csillag magja összeroskadt kompakt objektummá vagy teljesen szétrepült. Természetesen a csillag külső maradványai szupernóvamaradványként: szétrepülő gázfelhőként tágulnak.

Egy-egy ilyen OB-asszociációban csak egy-két tucat csillag van, másokban akár 100 darab is, de ennél több nemigen. (Egyszerűen a csillagközi felhők tömege nem elég nagy, hogy ennél több ilyen nagytömegű csillagot egy csoportban létrehozzanak.) Mivel mindegyik rövid időn belül egymás után szupernóvaként robban fel, az asszociáció létrejötte után néhány tízmillió-százmillió éven belül a halmaztagok szupernóvarobbanások sorozatát hozzák létre: igazi tűzijátékot látunk, ha ki tudjuk várni.

A szupernóvarobbanásokban a csillag külső rétegei nagyságrendileg 15 000 km/s körüli sebességgel hagyják el a csillagot, és gyorsan tágulnak. Nagy energiát visznek magukkal a táguló csillagmaradvány gázrészecskéi, mert nagy kezdősebességgel indultak el. Az OB-asszociáció anyagába és a környező csillagközi anyagba is beleütköznek és magukkal ragadják. A lökéshullámok elkezdik az anyagot kifelé söpörni. Mivel – csillagászati skálán mérve – gyors egymásutánban több szupernóva is erős lökéshullámot indít el kis belső, központi helyről, egy hatalmas méretű buborékot hoznak létre, amin belül az anyagot a lökéshullámok kifelé söprik.

Szuperbuborékok létrejötte. Az egyes galaxisokban megfigyelhető ilyen szuperbuborékokat a csillagkeletkezési hullámok szupernóvarobbanásai hozzák létre. Egyesek szerint sok-sok buborék egyesülése adja ki a szuperbuborékokat, mások reálisabbnak tűnő elképzelése szerint sok, egymáshoz közelebbi violens esemény együttes hatása hozza létre. (Vagyis pl. sok, egymáshoz térben és időben közeli szupernóva-robbanás.)

Amikor a központi fekete lyuk aktív, akkor egyszerre nagyon sok OB-asszociáció keletkezik, és a szuperbuborékok száma és mérete is megnőhet.

A Lokális Buborék. A Nap és vele együtt a Naprendszer is egy ilyen buborékban van. Itt a csillagközi anyag sűrűsége nagyságrenddel kisebb, mint másutt. Ezt a szuperbuborékot 1-es huroknak (Loop 1) hívják, és a legutóbbi 10-20 millió évben robbant szupernóvák hozták létre, mi pedig most haladunk keresztül rajta. A lenti kép mutatja néhány fényes, közeli csillag és a Nap helyzetét, hogy mi merre haladunk és a csillagközi anyag merre mozog.

A következő kép pedig az ezen belüli Lokális buborék határait mutatja – ezen a buborékon éppen keresztülhaladunk.

Egy buborék belsejében a hőmérséklet akár millió fokos is lehet, a falában pedig emissziós sugárzás okoz fénylést.

A csillagközi anyagban előforduló kisebb buborékok és a nagyobb szuperbuborékok nem is olyan ritkák a Tejútrendszerben sem. Oldalról nézve egy ilyen buborék vetületben látszik: kör, ív, hurok, vagy az anyageloszlástól függően gyűrűszerű alakot mutat. Az idősebb buborékok hűlnek, és kölcsön is hathatnak a galaxisok poranyagával, amit felmelegíthetnek. Ezeknek a gyűrűszerű alakzatoknak egyik fontos katalógusát Dr. Könyves Vera és munkatársai állították össze 2006-ban: 462 darab ilyen gyűrűszerű, távoli infravörösben látszó alakzatot találtak. Ezeket részben a nagytömegű csillagok erős csillagszele, részben a szupernóvarobbanások lökéshulláma, részben a Galaxisunkban kavargó anyag turbulens áramlása hozza létre és alakítja. (Forrás: https://arxiv.org/abs/astro-ph/0610465)

Más galaxisokban is találtak szuperbuborékokat. A fenti kép a kb. 160 ezer fényévre lévő Nagy Magellán-felhő-beli N44 jelű szuperbuborékról készült, aminek fala kékesben szépen világít. Az N44-et először Karl Henize vette fel egy katalógusba (1956-ban), átmérőjét 1000 fényévben határozták meg. A közepén lévő “lyuk” átmérője kb. 250 fényév. Kb. negyven csillagból álló asszociáció van a belsejében, közte egy csillagnak rendkívül erős a csillagszele, ami nagyon erősen hozzájárul a köd alakjának alakításához: a csillagszele összesöpri maga előtt a köd anyagát. A képen is látni, hogy a köd sűrűsége nagyon erősen változik: az asszociáció-beli szupernóvák lökéshulláma alakította ilyenre. A múltbéli szupernóvarobbanásokra a ködből érkező röntgensugárzás is bizonyíték. A köd a valóságban inkább rózsaszínes vöröses színű, amit a hidrogén, és az egyszeresen, illetve kétszeresen ionizált oxigén emissziós sugárzása okoz. A mellékelt kép azonban a déli féltekén található 8 méteres Gemini-dél teleszkóppal készült, három nagyon specifikus szűrővel: H-alfa 656 nm-en, [OIII] (kétszeresen ionizált oxigén egyik hullámhossza) és [SII] (egyszeresen ionizált kén egyik vonala), ezt színezték meg sorra lilával, ciánkékkel és naranccsal, ezért lett ilyen színű a kép.

A szerző köszönetet mond Dr. Könyves Verának (Jeremiah Horrocks Institute, University of Lancashire) a cikk első változatának kommentálásáért. Ha valami hiba vagy téves fogalmazás benne maradt mégis, az csakis a szerző hibája.

2019. február 4-én és 6-án 20:30 és 23:59 KöZEI között, Zalaegerszeg kertvárosi részén készült felvételemet szeretném megosztani veletek, az NGC 2244 nyílthalmazról és az azt körülvevő Rozetta-ködről. A kép Skywatcher HEQ-5 mechanikára rögzített 200/800-as Newton tubussal, Skywatcher f/4 kómakorrektorral és Canon EOS 6D fényképezőgéppel készült,  100x90s szűrő nélküli és 32X240s UHC szűrővel exponált objektum (light), 40 sötét (dark), 40 mezősimító (flat), 40 flatdark, ISO 1600 kép összegzéséből. A feldolgozás Nebulosity, Startools, és Photoshop szoftverek segítségével történt. A felvétel feldolgozásakor a szűrő nélküli felvételsor színeit az UHC szűrős képsorozat fényintenzitásával kombináltam, Schmall Rafael ötlete alapján.

VCSE - NGC 2244 nyílthalmaz és Rozetta-köd -Ágoston Zsolt
VCSE – NGC 2244 nyílthalmaz és Rozetta-köd – Ágoston Zsolt

Az NGC 2244 nyílthalmaz 6-8 fényesebb, téglalap alakba rendeződő és néhány kisebb csillagból áll, melyet a Rozetta-köd középen lyukas, szabálytalan “fánk” alakban vesz körül.  A nagy kiterjedésű emissziós ködöt  fodrozódások, továbbá a látható fényt kitakaró porködök teszik látványosabbá. A ködösség több NGC számot kapott: NGC 2237, 2238, 2239 és NGC 2246. A különböző számok a köd különböző részeit jelölik, a régi vizuális észlelések során ugyanis csak a köd fényesebb részeit látták meg, az őket összekötő halványabb részeket nem: így különállóknak gondolták. A főleg hidrogénből és oxigénből álló emissziós köd anyagából keletkezett az NGC 2244 halmaz számos más csillaggal együtt, ezek sugárzása ionizálja a ködösséget.

5000 fényévre található a Földtől, átmérője 130 fényév. Tízezer naptömegű, A nyilthalmazt John Flamsteed fedezte fel 1690-ben. William Herschel is megfigyelte a halmazt 1784-ben. Az NGC 2237-2238-2244 néven ismert ködrészeket John Herschel fedezte fel először. A 2237 a köd északnyugati része, a 2238 a déli, a 2246 pedig az északkeleti. Az NGC 2239 pedig azonos az NGC 2244-gyel, de J. Herschel pozíciómeghatározási hibát követett el, így sokáig az NGC 2239-et egy nemlétező halmazra használták megnevezésként. 1864-ben Albert Marth német csillagász részletesebben is megfigyelte a komplexumot. 1871-ben Lewis A. Swift észlelte a ködösség nagyobb, nyugati részét. Szokás őt megadni sok helyen – pl. a wikipédián is – felfedezőként. Ez, mint látjuk, kissé sommás összefoglalása egy bonyolult történetnek. Hogy fokozzuk: Swift munkáját nem ismerte E. E. Barnard, és 1884-ben ő is tanulmányozta a köd nyugati oldalát. Csak az 1890-es években realizálták, hogy itt egyetlen összefüggő ködról van szó. (A dőlt betűvel szedett részeket a szerkesztő, Csizmadia Szilárd adta hozzá.)

A köd  jelenleg is csillagkeletkezési régió, valószínűleg az évmilliók alatt az anyagából születő új csillagok az NGC 2244 nyílthalmazt fogják tovább bővíteni. Keskeny sávú felvételeken jól látható, hogy a halmaz korábban keletkezett, nagytömegű csillagai keltette szupernóva-robbanások által szétszórt oxigén nagy mennyiségben van jelen, így a távoli jövőben esetleg kialakuló élethez adottak a legszükségesebb alkotóelemek.

VCSE - Az LDN 1622 sötétköd hosszú expozíciós idjeű felvételen - APOD, T. Lahtinen
VCSE – Az LDN 1622 sötétköd hosszú expozíciós idejű felvételen – APOD, T. Lahtinen

A Nap Csillagászati Képe 2019. február 2-án T. Lahtinen nagyon hosszú expozíciós idejű felvétele volt. Bár egyesek esztétikája szerint ízléstelenül rózsaszínes a felvétel, a valóságban számos asztrofizikai érdekesség látszik rajta (a természet színeiről pedig nem tehet senki).

Sajnos, az APOD nem adja meg a felvétel adatait, és csak nagyon nehezen találta meg a magyar változat szerzője (Cs. Sz.) a kép adatait, de itt elérhetők: https://www.taivaanvahti.fi/observations/show/81033. Eszerint a felvétel – finnből fordítva a jelen bejegyzés szerzője által, aki nem tud finnül – Sky-Watcher Esprit 100ED 100/550-es műszerrel készült, a mechanika 10 Micron GM 1000 HPS volt, a kamera Atik 460EX. Ezek Magyarországon kevésbé ismert, alig használt eszközök. A képhez 75 db 10 perces szűrő nélküli (light), 62 db 5 perces  RGB szűrőkkel (vörös, zöld, kék), és 40 db 10 perces hidrogén-alfa szűrővel készült felvételt használt fel.

A kép közepén lévő sötét folt az LDN 1622 sötétköd sziluettje. A sötétköd halványan fénylő hidrogénfelhő előtt látszik, annak a fényét, és a mögötte lévő csillagok fényét is eltakarja. Ez a hidrogénfénylés csak hosszú expozíciós idejű felvételeken látszik.

Az LDN 1622 a Barnard-ívtől nem messze van az égen. Az LDN 1622 csak kb. 500 fényévre van tőlünk, átmérőjét 10 fényévre becsülik. A fenti kép 1°-os égi területet ábrázol, tehát a ködösség az égen is igen nagy látszó kiterjedésű. Az ilyen sötétködöket néha abszorpciós ködöknek is nevezik, lévén, hogy elnyelik a mögöttük lévő objektumok fényét. Többnyire nagyon hidegek, és csillagközi porból állnak, amelyek jól összegyűltek ezeken a helyeken. Gyakran van bennük gáz, néha bonyolultabb molekulákkal együtt (pl. szén-monoxid, ammónia, formaldehid stb.). Az ilyen ködök legsűrűbb magjainak összehúzódásából lesznek majd a csillagok magjai később, ahogy azt manapság elképzelik a csillagászok.

Az LDN a Lynds’ Catalogue of Dark Nebulae c. munka rövidítése. (Párja, a Lynds’ Catalogue of Bright Nebulae szintén sokat idézett munka.) Beverly Turner Lynds (1929-) amerikai csillagásznő állította össze ezeket a katalógusokat. 1949-ben szerezte meg diplomáját, 1955-ben doktori címét. Meglehetősen hosszú karriert mondhat magáénak. Dolgozott a Green Bank Obszervatóriumban, az Arizonai Egyetemen, a CfA-ban stb., és a Kitt Peak-i Nemzeti Csillagvizsgálóban is, ahol 1971-1975 között igazgatóhelyettes is volt.

VCSE - A Chang'e-4 leszállóegység a Holdon. - APOD, Kínai Űrügynökség
VCSE – A Chang’e-4 leszállóegység a Holdon. – APOD, kínai űrügynökség

2019. január 5-én a nap csillagászati képe (APOD, Astronomy Picture of the Day) a Chang’e-4 leszállóegység “szelfije” volt. Szelfizés már az űrben is megszokott dolog, pl. némelyik Marsot vizsgáló űreszköz is készített korábban az űrhajósokat nem is számítva…

A jelen esetben valójában a leszállóegység és a rover egymást fotózta, így ez nem igazi szelfi.

2019. január 3-án landolt a kínaiak embert nem szállító űrszondája a Holdon. Ez volt az első leszállás a Hold túlsó, Földről nem látható oldalán. (Helyesen ez a túlsó oldal, de magyarul elterjedt a helytelen “sötét oldal” megnevezés, noha kéthetes nappal és kéthetes éjszaka a túlsó oldalon is van…)

A leszállás helye a Kármán Tódorról elnevezett von Kármán-holdkráter. Kármán Tódor a Jet Propulson Laboratory első, alapító igazgatója, valamint a kínai űrügynökség első igazgatójának PhD-témavezetője  volt.

Egy hatkerekű holdjárót (rovert) is vitt magával, ami Jutu-2-re (angol átírással: Yutu 2) hallgat (magyarul: Jáde Nyúl-2). A holdjáró első eredményeiről itt lehet olvasni. A leszállóegység egy helyben marad, a hatkerekű ide-oda mozog majd.