VCSE - A Leo-triplett. Balra az NGC 3638, -az M66 (jobra lenn) és az M65 (fenn). - (C) Markus Bauer felvétele
VCSE – A Leo-hármas. Balra az NGC 3628, az M66 (jobbra lenn) és az M65 (fenn). – (C) Markus Bauer felvétele

Hogyan írjuk e háromtagú galaxiscsoport nevét? Magyarul lehetne akár Leo-hármas is, és akkor egyszerűbb lenne. Nem magyarul a kérdés nehezebb. Az APOD Leo Triplet-ként említi, ezt a nevet ismétli meg Francsics László oldala is magyarul. Csakhogy más oldalakon két t-vel, Leo Triplett-ként találjuk. A híres SEDS oldal is két t-vel írja. Némely asztrofotós honlapján egy oldalon belül van egy t-s és két t-s változat is, csak hogy még jobban keveredjen a helyesírás. Nekem úgy tűnik, hogy angol nyelvterületen egy t-vel, német nyelvterületen két t-vel írják. Magyarul a szót két t-vel kell írni az idegen szavak szótára szerint. Eredete szerint a triplett (vagy angolul triplet) francia szó és két t-vel írandó. A szó “háromból álló csoportot” jelent. Talán a legjobb, ha tudjuk, hogy ha az angol nevét ismételjük meg a galaxiscsoportnak akár magyar nyelvű szövegben, akkor Leo Tripletet írunk (kötőjel nélkül!), de magyarul nyugodtan írhatunk Leo-triplettet is (kötőjellel).

E három galaxis kb. 31 millió (M66), illetve 35 millió (M66 és NGC 3628) fényévre van tőlünk. W. H. Smyth a 19. században tévesen P. Méchainnek tulajdonította az M65 és az M66  felfedezését, aki szerinte közölte volna a galaxisok helyét Messier-vel. Valójában Charles Messier fedezte fel őket. Sajnos a tévedést igen sokszor megismétlik különböző könyvekben és honlapokon. Messier 1780. március 1-én vette fel őket a katalógusába, de lehetséges, hogy már korábban is látta őket. 1773. nov. 1-2-án egy üstökös elhaladt az M65 és az M66 között, de akkor Messier még nem látta ezt a két galaxist az üstökös erős fénye miatt.

Az M65 normális Sa típusú spirálgalaxis. Kevés benne a gáz és a por, emiatt a csillagkeletkezés üteme nagyon kicsi benne. A spirálkarjaiban azért fel lehet fedezni a kevéske újonnan születő csillagot. Szinte minden hullámhosszon teljesen átlagos, érdektelen objektumnak néz ki. Ugyanakkor az M65 korongja kissé meg van hajlítva. 1978-ban arra jutottak, hogy mintegy 800 millió évvel ezelőtt az M66 és az NGC 3628 nagyon közel haladt el egymáshoz, és kölcsön is hatottak. Egy Z. Duan nevű csillagász felvetette, hogy talán ekkor kissé távolabbról az M65 is csatlakozott hozzájuk, és ez hajlította meg kissé a korongját. Ugyanő felvetette, hogy talán ez egy horgas spirálgalaxis, csak a kedvezőtlen rálátási szög miatt nem látjuk a belső részeit.

Az M66 egy SABb típusú spirálgalaxis, vagyis a horgas és a nem horgas spirálgalaxisok között helyezkedik el osztálybesorolása szerint. 95 ezer fényév átmérőjűre becsülik. Porsávok és fényes csillaghalmazok látszódnak benne. Már öt szupernóvát megfigyeltek benne (SN 1973R, SN 1989B, SN 1997bs, SN 2009hd, SN 2016cok).

Az M66 az NGC 3628 melletti, előbb említett elhaladásakor erős, árapály-eredetű perturbációkat szenvedett el. Emiatt a központi tömege megnőtt a szélsőbb részek rovására, és nagyon nagy lett benne a molekuláris gáz aránya az atomoshoz képest. Érdekes módon a semleges hidrogént ez a megközelítés teljesen kitúrta az egyik spirálkarjából. Emiatt került bele az M66 a Pekuliáris (különleges, eltérő) Galaxisok Atlaszába: spirálkarja megjelenése furcsa, és porsávok vannak benne.

A Leo-hármast alkotó galaxisok egyikében, az M66-ban detektáltak már cianopolién nevű anyagot is.

Az NGC 3628 is érdekes galaxis. Néha Hamburger-galaxisként is említik. Ez egy éléről látszó spirálgalaxis, valószínűleg szintén horgas spirális.

Az M66 kb. 9,0 mag-s, az M65 kb. 9,3. Az NGC 3628 halványabb, 9,5 – fura, hogy Messier nem katalogizálta. A Leo Triplet néven ismert galaxiscsoporthoz tartozik fizikailag még a 11 mg-s NGC 3593 is, így valójában négyes rendszert alkotnak. Nagyon valószínű, hogy ez a galaxiscsoport és az M96-galaxiscsoport egymáshoz is kötődik, egy aprócska galaxis-szuperhalmazt alkotva.

A Leo-triplett jól fotózható. Vizuálisan a két Messier-galaxis nehezen, és csak extrém sötét égről látható binokulárokkal. Elméletben 5 cm-es távcsővel is észlelhető, de könnyen látható  7 cm-es nyílástól felfelé. 20 cm-es vagy nagyobb távcsövekkel. Tavasszal az esti égbolton könnyen elkaphatók. A fenti képen kb. két fokos égterület van bemutatva. Készítője, Markus Bauer 2019. február-márciusban négy éjszakán vette fel a képeket. 110 db hatperces képet (összesen jó 11 óra expozíciós idő) kombinált össze ISO 800 érzékenység mellett. A detektor Canon EOS 1000D volt, a távcső pedig egy 150/750-es Newton-reflektor HEQ-5 mechanikán. A vezetés ASI120MC kamerával történt. További részletek ezen a linken találhatók.

2019. április 27-e 23:00 és április 28-a 01:30 KöZEI között, a VCSE tavaszi észlelőhétvégéjén, Dobronhegyen készült felvételemet szeretném megosztani veletek a Markarjan-láncról. A kép Skywatcher HEQ-5 mechanikára rögzített 200/800-as Newton tubussal, Skywatcher f/4 kómakorrektorral és Canon EOS 6D fényképezőgéppel készült,  42x210s objektum (light), 20 sötét (dark), 20 mezősimító (flat), 20 flatdark, ISO 1600 kép összegzéséből. A feldolgozás Nebulosity, Startools, és Photoshop szoftverek segítségével történt.

VCSE - Markarjan lánc - Ágoston Zsolt - Markarian chain
VCSE – Markarjan-lánc – Ágoston Zsolt

 

VCSE - Markarjan lánc - Ágoston Zsolt - Markarian chain
VCSE – Markarjan-lánc – Ágoston Zsolt

Már régóta szerettem volna megörökíteni a tavaszi égbolt egyik legszebb galaxiscsoportját, a dobronhegyi észlelőhétvégén végre lehetőségem is adódott rá. A felvételek megkezdése után két és fél órával felhők érkeztek, ezért csak 42 expozíciót tudtam készíteni.

A felvételen 13 nagyobb galaxis figyelhető meg láncot formálva, legnagyobbak közöttük az elliptikus, sárgás színű M86 és M84. Az NGC 4435 galaxis a láncolat közepén gravitációja miatt megbolygatta az NGC 4438 csillagvárost, melynek jellegzetes “fülei” figyelhetők meg.

A Markarjan-lánc a Virgo szuperhalmaz része. Az 1960-as években Benjamin Markarjan (akinek a vezetéknevét ebben a formában írjuk át magyarra, angolul pedig Markarian formában) figyelte meg, hogy a galaxisláncolatnak egyirányú a sajátmozgása, a Virgo-halmazon belül is külön csoport. Távolsága a Földtől: 52 millió fényév. A felvételen bejelöltem a fényesebb galaxisokat, a legtávolabbi, melynek távolságáról találtam információt, a 19 magnitúdós IC 3382. Távolsága a Földtől 107 megaparszek, ami 349 millió fényévnek felel meg.

VCSE - Benjamin Markarjan egy, az Egyesült Államokban kiadott bélyegen. Figyeljük meg a latin betűk mellett az örménybetűs írásmódot is. Forrás: wikipedia
VCSE – Benjamin Markarjan egy, az Egyesült Államokban kiadott bélyegen. Figyeljük meg a latin betűk mellett az örménybetűs írásmódot is. Forrás: wikipedia

 

Benjamin Markarjan (1913-1985) örmény származású szovjet csillagász volt. Nevét részben az általa összeállított galaxiskatalógus tette ismertté (1963-tól gyakorlatilag haláláig folytatta a munkát, 1500 galaxis szerepel munkáiban, a katalógus utolsó része 1981-ben jelent meg), és e katalógus nyomán nevezték el a csillagvárosok egyik csoportját Markarjan-galaxisoknak. Ezek erősen kékes színű galaxisok, színképükben emissziós vonalakkal, és nem-termális eredetű sugárzással. Többnyire aktív galaxismagokat tartalmazó objektumok kerültek be válogatásába.

A Markarjan-láncot az 1960-as években tanulmányozta, és felfedezte, hogy a láncban előforduló számos galaxis egy irányba mozog, közel azonos sebességgel a térben. Így fizikailag ténylegesen összetartozó galaxisokról van szó, amelyek között a csoportot a gravitációs vonzóerő teremti meg. Hét galaxis tartozik fizikailag össze, a többi csak véletlenül látszik abban az irányban.

VCSE - A Tojás-köd, tudományos jelzésével RAFGL 2688 a Hubble Űrtávcső felvételén - HST
VCSE – A Tojás-köd, tudományos jelzésével RAFGL 2688 a Hubble Űrtávcső felvételén – HST

Kellemes húsvétot kívánunk minden kedves tagtársunknak, barátunknak és olvasóknak a népszerűen Tojás-ködnek nevezett objektum fényképével!

A felvételt a Hubble Űrtávcső készítette róla. Tudományos jelzete RAFGL 2688 vagy CRL 2688. A Naprendszertől mintegy 3000 fényévre elhelyezkedő bipoláris protoplanetáris ködről van szó. (A protoplanetáris köd nem keverendő össze a protoplanetáris diszkkel (vagy protoplanetáris koronggal). A protoplanetáris köd egy születőben lévő planetáris köd, egy öreg csillag haldokló fázisa; a protoplanetáris diszk egy születőben lévő bolygórendszert jelöl. A hasonlóan hangzó elnevezés szerencsétlen és keverésre ad alkalmat, de a planetáris ködök is a kistávcsövekben a planétákhoz hasonló vizuális megjelenésükről kapták a nevüket.) A bipoláris azt jelenti, hogy két, egymással ellentétes irányba kinyúló-kifúvó része van: a képen ezt nyalábként (jetként) láthatjuk, ahogy egymással szemben, majdnem vízszintesen, egymással kis szöget bezárva – valójában egy kúp felületén – anyag látszik vonalak mentén. A planetáris ködök mintegy 10-20%-a bipoláris, így a protoplanetáris ködök egy része is az kell, hogy legyen. Felteszik, de nem bizonyították, hogy a bipolárisságot egy kísérőcsillag hozza létre.

A Tojás-ködöt 1975-ben fedezték fel közepes infravörös tartományban (11 mikrométeres hullámhosszon észlelve). Maga az észlelés is különösen történt: az amerikai légierő geofizikai laboratóriumának egy rakétáján volt elhelyezve a detektor. A látható fény tartományában is látszik, ezért már Fritz Zwicky svájci csillagász korábban észrevette, de a látható fénybeli képek alapján tévesen galaxispárnak katalogizálta.

A protoplanetáris köd pedig azt jelenti, hogy ez egy olyan ködösség, amiben egy öreg, haldokló AGB-csillag éppen lefújja a külső rétegeit, és majd planetáris ködöt hoz létre. A protoplanetáris köd a planetáris ködképződés egyik első fázisa, vagyis itt egy születőben lévő planetáris ködöt láthatunk.

A HST felvételén nemcsak a négy kiáramló anyagvonal látszik, hanem rendkívül érdekes, hagymahéjszerűen elhelyezkedő héjak is, ahol az anyag sűrűbb, a héjak között pedig ritkább. Az AGB-csillag pulzálásszerűen dobja le magáról a rétegeit, ezért látjuk a héjakat. Legbelül viszont egy sötétebb, korongszerű rész látszik, amit egy erősen átlátszatlan, sűrű porból álló, valószínűleg korong, vagy inkább fánk alakú alakzat okoz, ami eltakarja a középen lévő csillag fényét. De itt-ott átlátszik, és a kijutó csillagfény a héjakról visszaverődve a szemünkbe jut. A ködösség polarizált fényt sugároz, nagyobb távcsövekkel és polárszűrők alkalmazásával már vizuálisan is észlelhető ez a jelenség.

A Tojás-köd a Hattyú csillagképben látszik, 30×15 ívmásodperc méretű, de nagyon halvány, látható fényben mindössze 14 magnitúdós. A VCSE 2019. ápr. 26-28-i észlelőhétvégéjén a 46 cm-es Dobsonnal megpróbálkozunk vele.

Amikor a Voyager-2 űrszonda 1989-ben elrepült a Neptunusz mellett, egy nagyméretű sötét foltot vett észre a Neptunuszon, amit egy ottani időjárási jelenség okozott. Egy most tanulmányozott folt mérete pedig akkora volt, hogy ha a Földön lenne, az Egyesült Államok-beli Bostontól Portugáliáig elérne, átnyúlva az Atlanti-óceánon. Működésbe állása (1990) óta a Hubble Űrtávcsővel (Hubble Space Telescope, röv. HST) folyamatosan monitorozták a neptunuszi óriásviharok fejlődését. Eközben új viharok kifejlődését is látták. Az alábbi képsorozat azt is bemutatja, milyen felbontást érhetünk el a Neptunuszról a 2,4 méter főtükör-átmérőjű HST-vel. Megjegyzendő, a Neptunusz kb. 30-szor távolabb kering a Naptól, mint a Föld.
VCSE - A Neptunusz egyik évekig létező vihara látható négy különböző epochánál készült HST-felvételen a fehér négyszögeken belül. A korábbi számítógépes szimulációk szerint a viharnak az egyenlítő felé kellene lassan elmozdulnia, és az egyenlítőnél felbomlania és sok kis apró felhőre szétesnie. Ehelyett e megfigyelések azt mutatták, hogy a vihar a déli pólus felé vándorolt, és hirtelen szétesés helyett szimplán elhalványodott. A vihar 2015-ben 5000 km, 2017-ben már mindössze csak 2300 km hosszú volt. - Forrás: © M.H. Wong and A.I. Hsu (UC Berkeley)/NASA/ESA
VCSE – A Neptunusz egyik évekig létező vihara látható négy különböző epochánál készült HST-felvételen a fehér négyszögeken belül. A korábbi számítógépes szimulációk szerint a viharnak az egyenlítő felé kellene lassan elmozdulnia, az egyenlítőnél felbomlania és hirtelen sok kis apró felhőre szétesnie. Ehelyett e megfigyelések azt mutatták, hogy a vihar a déli pólus felé vándorolt, és hirtelen szétesés helyett szimplán elhalványodott. A vihar 2015-ben 5000 km, 2017-ben már mindössze csak 2300 km hosszú volt. A felső képsorozat RGB szűrőkkel készített kompozitok, az alsó képsorozat 467 nm-es középhullámhosszú szűrővel lett felvéve. – Forrás: © M.H. Wong and A.I. Hsu (UC Berkeley)/NASA/ESA
Míg a Jupiter Nagy Vörös Foltja, egy anticiklon, legalább két évszázada folyamatosan létezik – esetleg még régebb óta -, a Neptunuszon a viharok megjelennek, néhány évig léteznek, majd eltűnnek. Az eltűnést azonban eddig csak onnét tudtuk, hogy egy idő után a vihar okozta foltokat nem láttuk (pl. mert a Nappal történő együttállás, vagyis a bolygó nem megfigyelhető időszaka során tűntek el a foltok, vagy egyszerűen nem volt elég sok mérés az adott időszakban). Most viszont sikerült megfelelő észlelési sorozatot gyűjteni ahhoz, hogy egy ilyen viharfolt eltűnésének folyamatát dokumentálják.

A felvételsorozat 2015-2017 között, két évnyi időszak alatt készült. A bolygó anticiklonjai, mint a fenti képsorozaton bemutatott is, a Neptunusz mélyebb légköri régióiból kever fel anyagot, majd a várakozások szerint később a lesüllyedő folt hirtelen szét is oszlik sok apró felhőre. E folt azonban másképp viselkedett (lásd a képaláírásban). Érdemes megjegyezni, hogy a Neptunusz szelei a legsebesebbek a Naprendszerben, és az ottani szuperszonikus sebességet is elérhetik. A tenger régi istenéről elnevezett bolygón egyébként egyszerre három szélirány is uralkodó: az egyik az egyenlítő mentén nyugatra fúj, a másik kettő keletre, amelyek az egyenlítőtől északra és délre a pólusok felé jelentősek.

A Neptunusz viharait mindössze a Voyager-2-vel és a HST-vel sikerült eddig észlelni. Mivel a Voyager-2 csak elrepült a bolygó mellett, nem készített hosszútávú megfigyeléseket a foltokról. Csak a HST-vel sikerült ezek időbeli fejlődését tanulmányozni.

Az eredményekről az Astronomical Journal c. lap számolt be. A híradás forrása itt található.

Mindeközben ugyancsak a HST-vel 2018-ban egy új sötét folt születését figyelték meg a Neptunuszon.

VCSE - A kép forrása: http://cs.astronomy.com/asy/m/starclusters/491709.aspx. Hat óra összexpozíció (L: 24x600s – 240 perc, RGB: 8x300s – 40 perc/színszűrő). A képet 2017. májusában és júniusban hét éjszakán vette fel a dcrowson művésznéven futó amatőr az új-mexikói Rancho Hidalgo Sötét Égbolt Parkból SBIG STF-8300M kamerával, ami egy Astro-Tech AT12RCT típusú, 30,5 cm-es távcsővön volt (f/8). - dcrowson
VCSE – Az NGC 5634 gömbhalmaz. A kép forrása: http://cs.astronomy.com/asy/m/starclusters/491709.aspx. Hat óra összexpozíció (L: 24×600 s – 240 perc, RGB: 8×300 s – 40 perc/színszűrő). A képet 2017 májusában és júniusában hét éjszakán vette fel a dcrowson művésznéven futó amatőr az új-mexikói Rancho Hidalgo Sötét Égbolt Parkból SBIG STF-8300M kamerával, ami egy Astro-Tech AT12RCT típusú, 30,5 cm-es távcsövön volt (f/8). – dcrowson

Az NGC 5634 egy, a Szűz (Virgo) csillagképben látható gömbhalmaz. 10 magnitúdós, így a közepes fényességű gömbhalmazok közé tartozik. Meglehetősen ritkán észlelik az amatőrcsillagászok, pedig -5°-os deklinációjával késő téli és tavaszi estéken jól észlelhető lenne. Négy-öt ívperces méretű, a Shapley-skálán IV-es koncentrációs fokozatú. Tőlünk mért távolsága kb. 82 000 fényév. Már William Herschel is megfigyelte és feljegyezte a 18. században.

Az érdekessége ennek a gömbhalmaznak, hogy valaha a Sagittarius szferoidális törpegalaxis (Sgr dSph) gömbhalmaza volt, de ennek a törpe kísérőgalaxisunknak az elnyelésekor az árapályerők kitépték a kísérőnkből, és a Tejútrendszer része lett – majd az árapály-kölcsönhatás kitépte a mi Galaxisunkból is, és jelenleg eltávozóban van tőlünk.

Az NGC 5634 nagyon fémszegény, és először róla gondolták – még 2002-ben -, hogy nem a Tejúthoz, hanem az Sgr dSph-hez tartozott eredetileg.

A gömbhalmazok történetének ilyen vizsgálataihoz fémtartalmukat, radiális sebességüket és mozgásuk elemzését is felhasználják.

A Sagittarius szferoidális törpéhez több gömbhalmaz is tartozik: a Messier 54, az Arp 2, a Terzan 7 és 8.  Lehetséges, hogy több gömbhalmaza is volt, csak az árapályerők ezeket felaprították. 2003-ban felvetették, hogy a Tejútrendszer külső, halóbeli gömbhalmazainak akár több, mint 20%-a is az Sgr dSph törpegalaxisból származhat.