A 8-10 naptömegnél kisebb tömegű csillagok életük végén fehér törpévé válnak (a kb. 0,5 naptömegnél nagyobbak kisebb-nagyobb planetáris ködként veszítik el külső köpenyüket).

A Nap környezetében az első fehér törpét még a 19. században fedezték fel, de furcsa tulajdonságait csak a 20. század első felében magyarázták meg: ez volt a Szíriusz B, a Naptól mintegy 8,6 fényévre lévő fényes kettőscsillagrendszer halványabbik tagja.

A későbbiekben folytatódott a közeli fehér törpék felfedezése. A forró, kékes színű fehér törpék utáni kiterjedtebb hajsza eredményeként 1986-ban Green vezetésével fedeztek fel jópárat, a hidegebb fehér törpéket pedig általában sajátmozgásuk segítségével azonosították 1988-ban Liebert vezetésével, de a leghalványabb fehér törpéket akkor még nem találták meg. Erre csak újabban került sor, amikor a nagyon mély égboltfelmérésekkel ki lehetett terjeszteni a vizsgálatokat sokkal halványabb objektumokra is. Például a Sloan Digital Sky Survey ilyen projekt, amelyekkel akár 16 magnitúdó abszolút fényességű fehér törpéket is lehetett azonosítani a közelünkben, de a 2006-os első vizsgálat még nem találta meg az összes közeli fehér törpét, különböző kiválasztási efefktusok miatt. 2008-ban, illetve 2012-ben jelentek meg olyan tanulmányok, amelyek a Nap 20 parszekes környezetében az összes fehér törpét fel kívánták fedezni: ebben a két munkában összesen mintegy 130 ilyen fehér törpét soroltak fel, de már akkor hozzátették az akkori kutatást végzők, hogy becsléseik szerint az ilyen távolságig előforduló fehér törpéknek csak kb. 90%-át találhatták meg.

A SUPERBLINK felmérésben azt tűzték ki célul, hogy alaposabban megismerjék a 40 milliívmásodperc/évnél nagyobb sajátmozgású csillagokat. Amelyik csillag ilyen angy sajátmozgással bír, az bizonyosan a Nap – relatív – közelében található. 2013-as és 2015-ös cikkekben e csillagok közül 492-ről mutatták meg, hogy fehér törpék, és ezek mindegyike a Nap 40 parszekes környezetében található. Úgy becsülték azonban, hogy az összes fehér törpének akár a 30%-a is rejtve maradhatott, mert vizsgálati módszerük nem mutatta ki őket.

E fehér törpék leghalványaibbjairól nincsen megfelelő mennyiségű és minőségű színkép. A legtöbbről csak pontatlan fotometriai adatok állnak rendelkezésre. csupán néhánynak tanulmányozták a pulzációs tulajdonságait, vagyis, hogy felszínükön milyen periodikus vagy nemperiodikus rezgések (rengéshullámok) vannak. Legtöbbjére semmilyen parallaxisérték nem elérhető, vagyis távolságukat csak a sajátmozgásukból becsülhetjük meg, ami becslés lévén, nem kielégítően pontos. (A távolságok ismerete lényegesen javul a következő években, amikor 2017-től kezdve folyamatosan megjelennek majd a GAIA műhold eredményei. Ez a műhold nagyon nagypontosságú trigonometrikus parallaxisméréseket végez.) A pontatlan távolságok miatt csak pontatlanul lehet a fehér törpék abszolút fényességét meghatározni, ezért aztán nem pontosan ismert a fehér törpék ún. luminozitásfüggvénye sem, ami azt mondja meg, hogy adott abszolút fényességű (abszolút magnitúdójú) fehér törpéből hány darab van. A luminozitási függvény hiányos ismerete nélkül pedig azt sem lehet igazán pontosan megmondani, hogy a fehér törpék kialakulására és fejlődésére vonatkozó ismereteink mennyire pontosak, de ami még fontosabb, a fehér törpék száma és térbeli eloszlása felvilágosítást adhatna arra nézve, milyen ütemben keletkeztek a csillagok a múltban. (Ugyanis a fehér törpék valaha vörös óriáscsillagok, azt megeleőzően pedig fősorozati csillagok voltak.) Mindenesetre egy új, elméleti tanulmány szerint (http://arxiv.org/abs/1602.02533), a jelenlegi adatrok is hazsnálhatók statisztikus jelelgű vizsgálatokra, és a fehér törpék luminozitásfüggvényének fényes oldalán – amit jobban ismerünk – többlet van, aminek bizonyosságát már 2013-ban és 2015-ben mások is megmutatták. (A 11 magnitódnál fényesebb abszolút fényességű fehér törpékről van szó). Arról van szó egészen pontosan, hogy ilyen fényes fehér törpékből többet észlelünk, mint amennyit akkor észlelnénk, ha a csillagkeletkezés üteme a Galaxisban folyamatosan egyenletes lett volna. A többlet csak azzal magyarázható, ha 400-800 millió évvel ezelőtt hirtelen átmenetileg ötszörösére nőtt a csillagkeletkezés üteme a Galaxisunkban az azt megelőző és követő időszakhoz képest.

Ilyen hirtelen ugrásokat általában galaxismegközelítések szoktak okozni. A Tejútrendszer történetében három és nyolc milliárd évvel ezelőtt volt ennek következtében ilyen, a csillagkeletkezés ütemében beálló növekedés, de azok hosszabb ideig tartottak. A Lokális Galaxiscsoportnak tagja a mi Tejútrendszerünk is, és e galaxiscsoport sok tucatnyi galaxisa között a megközelításek, ütközések egyáltalán nem ritkák. Ez a most felismert, pár száz millió évvel ezelőtti robbanásszerű növekedés igencsak epizodikus jellegű és rövid ideig tartó volt. Hogy mi okoz(hat)ta ezt az újonnan felismert hevesebb csillagkeletkezést, azt a szerzők nem fejtik ki.

Mindenesetre a fehér törpék is alkalmazhatók a Lokális Galaxiscsoport és a saját Tejútrendszerünk történetének kutatására, de ehhez érdemes a fehér törpék számát és tulajdonságait a jövőben még pontosabban felderíteni. Ez a mostani kutatási eredmény ehhez adhat további inspirációt.

Üdv,
Szilárd