A napokban egy új tanulmány arra mutatott rá, hogy az Univerzum nemrég felfedezett gyorsuló tágulását a korábbiaknál kevésbé vehetjük biztosra. A napisajtóban ez sajnos már úgy jelent meg, hogy nem is tágul gyorsulva az Univerzum… (Pl. AZ Indexen).

Az Ia típusú szupernóvák (SN Ia) abszolút fényessége többé-kevésbé állandó, vagyis ha ugyanolyan távolságról nézi valaki őket, ugyanolyan fényesnek látja őket. A “több-kevéssbé”-t pedig figyelembe lehet venni: ez függ attól, hogy milyen típusú fehér törpe robbant fel, mennyi volt a fényelnyelés a szülőgalaxisban, a mi Galaxisunkban stb. Ezek a járulékos effektusok ugyanis nyomot hagynak a fénygörbe alakján (vagyis, hogy a szupernóva fényessége milyen ütemben csökken az idő függvényében), így hosszú hónapok, akár egy évig tartó megfigyelésekkel utólag meg lehet figyelni, milyen aprónyi mértékben tér el az SN fényessége az átlagtól.

Ez, és a látszó, itt a Földön megfigyelt fényesség aránya adja a távolságot (kétszer messzebb az SN-től négyszer, háromszor messzebb tőle kilencszer halványabbnak látszik stb.) A galaxis távolodási sebessége a színképe Doppler-eltolódásából ismert. A távolodási sebesség és a távolság aránya konstans, ez a Hubble-állandó. A korábbi, kisebb mintájú tanulmányok szerint ez az arány azonban nem állandó volt, hanem függött a távolságtól, ez mutatta, hogy az Univerzum gyorsulva tágul.

Az effektus azonban nem sokkal nagyobb a mérési hibánál, ezért nagyon nehéz az analízis. A mérési hiba az egyes szupernóvák esetén a mai mérési technika mellett nem nagyon csökkenthető tovább, ezért csak azt lehet csinálni, hogy sok-sok szupernóvát mérünk meg olyan galaxisokban, amik nagyjából egyforma távolságra vannak, és azok átlaga már jobban reprezentálja a jelenséget, kisebb mérési hibával. Ennyi szupernóva összegyűjtéséhez azonban sok észlelés, tehát sok idő kell.

De ez még nem minden. Az SN Ia-kat is alaposabban meg kellene ismerni, pontosan hogyan szór az abszolút fényességük az átlag körül. Meg azt is, milyen a szülőgalaxison belüli extinkció. (Ezzel mi is játszadoztunk egy kevésbé ismert szakcikkben: ). A cikk ezzel játszadozott el, még ésszerű határokon belül, és arra jutott, hogy 98%-knál kisebb az esélye annak, hogy az Univerzum gyorsulva tágul. (Pontosabban a ma elérhető bizonyítékok (fontos korlátozás! 10 év múlva esetleg háromszor annyi bizonyíték lesz) arra utalnak, hogy az Univerzum gyorsuló tágulásáról szóló állítás igazságát 98%-knál kisebb valószínűségűnek vehetjük). Az mindenki érzetére van bízva, hogy a 98%-knál kisebb esélyt  mennyire biztosra veszi. Ha pl. korábban 95% esélyt adtak az Univerzum gyorsuló tágulására, az egyébként még belefér az új cikk 98%-knál kisebb kijelentésébe…

Aki idáig eljutott, az láthatja: az az újságíró és a nyilatkozó túlzása, hogy az Univerzum nem tágul gyorsulva! Az idézett cikk egyik utolsó mondata ugyanis ez: We find marginal (i.e. ) evidence for the widely accepted claim that the expansion of the universe is presently accelerating. Ez pedig azt jelenti, amit fentebb írtunk: a bizonyítékok azt jelentik, hogy 98%-knál kisebb az esély a gyorsulva táguló Univerzumra: ebbe a 97% is belefér. (Ezzel az eséllyel már érdemes lenne lottót játszani!) Csakhogy, a csillagászatban minimum 3szigma (olyan 98%), a fizikában 5szigma (jóval 99,9% felett) esélyeket szoktak végleges tudományos ismeretnek elfogadni. Más szavakkal: jó eséllyel gyorsulva tágul az Univerzum, de azért ezt ne vegyük még teljesen véglegesnek…

Az eredeti tanulmány végül arra mutat rá, hogy az Ia típusú szupernóvák abszolút fényességeinek standardizálásában – vagyis az egyes SN-eknek az átlagos abszolút fényességtől való eltérésének figyelmebevételében – további munkára van szükség, ezt a lépést jobban meg kell értenünk és pontosabban kell végrehajtani.

Az eredeti tanulmány linkje:

http://www.nature.com/articles/srep35596