A Földről nézve ritka esetekben a Naprendszer két nagybolygója elfedheti egymást: a Földhöz közelebbi kitakarhatja a Földtől távolabbi teljes korongját vagy csak annak egy részét. Ezt a jelenséget nevezik kölcsönös bolygófedésnek. Nagyon ritkán következik be ilyen, szerencsésnek mondhatja magát az a generáció, amelyik ilyennek lehet tanúja…

A Sky and Telescope 1979. márciusi száma 220-222. oldalán S. C. Albers közölt egy cikket Kölcsönös bolygófedések 1557-től 2230-ig címmel (Mutual Occultations of Planets: 1557 to 2230). Az akkori számítógépek sebessége és számolási teljesítménye a maiakhoz képest nagyon alacsony volt, de így is megkönnyítette neki a komputer, hogy felderítse az ilyen események bekövetkezésének időpontját évszázadokra hátra és előre. Az általa vizsgált 673 éves időszak alatt csak 21 kölcsönös bolygófedést talált, amelyek közül egyik sem a 20. században következett be. A 19. század is vérszegény volt kölcsönös bolygófedésekben, mindössze kettő esett az 1801-1900 közti évekre. A következő kölcsönös bolygófedés csak 2065-ben lesz.

Nem maradt fenn például írásos feljegyzés arról, hogy az 1570. évi vagy az 1818. évi Vénusz általi jupiterfedést bárki is észlelte volna. A vizsgált időszakban bekövetkezett vagy bekövetkező 21 kölcsönös bolygófedésből mindössze az 1170. évi Mars-Jupiter és az 1737. évi Merkúr-Vénusz fedésekről van megfigyelés (és talán a Kr. e. 2-ben bekövetkezett Vénusz-Jupiter fedésről – lásd lentebb). Ez is mutatja, mennyire ritka és nehezen megfigyelhető ez a fajta csillagászati jelenség.

Ahogy az várható, a gyorsabban mozgó belső bolygók több fedést produkálnak, mint a lassabban mozgó külső bolygók.

(Mozgás szempontjából a belső bolygók a Földnél beljebb, a külső bolygók a Földnél kijjebb keringő nagybolygók. A Merkúr, a Vénusz, a Föld és a Mars hasonló felépítésű, kisméretű kőzetbolygók, némelyik jelentős vasmaggal. Ezeket nevezik kőzetbolygóknak, földeknek, földszerű bolygóknak, és régebben – szerencsétlenül – nevezték belső bolygóknak is, mert a Naphoz jóval közelebb vannak, mint a gázóriások, ráadásul mind a fő aszteroidaövön belül. A gázokból és jegekből álló Jupiter, Szaturnusz, Neptunusz és Uránusz így lett gázóriás, vagy szintén szerencsétlenül – külső bolygó. Ezek mindegyike a fő kisbolygóövezeten túl van. A “belső/külső bolygó” kettős értelemben való használata zavaró, de mit lehet most már tenni…)

A fenti időszakban bekövetkezett 21 kölcsönös bolygófedésből kilencben a Merkúr, nyolcban a Vénusz fedett el másik bolygót. 1737-ben és 2133-ban a Merkúr és a Vénusz vett, illetve majd vesz részt ezekben a fedésekben. Mindössze a fennmaradó négy eseményben fordul elő, hogy a fedő és az elfedett bolygó is külső bolygó.

Sok kölcsönös bolygófedés megfigyelhetetlen közönséges távcsővel, mert a Naphoz közel következik be, és ott a Nap vakító fényében nem látjuk magukat a bolygókat sem. A 2133-as Merkúr-Vénusz kölcsönös fedés például a Naptól mindössze négy fokra játszódik le, így megfigyelhetősége nulla. Érdekesség, hogy ekkor a Vénusz közel felső együttállásban, de a Merkúr közel alsó együttállásban lesz! (A felső együttállás azt jelenti a belső bolygóknál, hogy a bolygó és a Nap ekliptikai hosszúsága úgy egyenlő, hogy a bolygó a Nap Földdel ellentétes, “túlsó” oldalán van, alsó együttálláskor pedig az innensőn.)

1818 és 2065 között egyetlen kölcsönös bolygófedésre sem kerül(t) sor. 2065-ben a Naptól nyolc fokra zajlik le, ahogy a Vénusz elfedi a Jupiter korongjának egy részét. Ez is a közel megfigyelhetetlen kategóriába tartozik a szokásos amatőrcsillagász eszközökkel és vizuálisan, bár fotografikusan talán megfigyelhető. A 2123-as Vénusz-Jupiter fedés azonban a Naptól 16°-ra következik be, ez már észlelhetőbbnek tűnik vizuálisan is unokáink és ükunokáink számára.

Érthető, hogy a Vénusz általi jupiterfedések a Naphoz ilyen közel következnek be. A Vénusz nem távolodhat el jobban a Naptól a Földre nézve, mint 47°, és ha mindkét bolygó közel van a Naphoz, akkor pályahajlásuk miatt is közelebb látszanak egymáshoz eleve.

A számításokat Larry Bogan 1999-ben kiterjesztette a Kr. e. 2. – Kr. u. 2500 közötti évekre. Az ő és Albers számításai alapján ebben az időszakban az alábbi jelenségeknek lehettek volna tanúi eleink, illetve készülhetünk a következő kölcsönös fedésekre (a nyugati elongáció hajnali égbolti, a keleti elongáció esti égbolti jelenséget jelez, az elongáció jele: E, ez a szög a jelenség helyének a Naptól mért szögtávolságát adja meg):

A távcső feltalálása előtti években:

Kr. e. 2. június 17. 17:53 UT: E=45 fok nyugatra. A 26″-es látszó méretű Vénusz a 32″-es látszó méretű Jupiterbe harapott bele, látszó középpontjaik szögtávolsága csak 28″ volt. (” az ívmásodperc jele.) Nem maradt fenn megfigyelés róla, hogy bárki látta is – hacsak nem ez volt a betlehemi csillagként ismert jelenség. A kutatások jelen állása szerint vitatott, hogy ez lehetett az, de ez is a jelöltek között van. Nagy elongációja miatt jól látható volt egyetlen rendkívül és szokatlanul fényes csillagként a két bolygó. Hajnalban, napkelte előtt kelet felé lehetett látni (ez megfelel annak, hogy a betlehemi csillagot kelet felé látták).

Kr. u. 1170. szept. 19. 20:44 UT: a 11″-es Mars fedte el a 42″-es Jupiter egy részét (legszorosabb megközelítés: 13″-re). Kínai észlelők és Angliából Canterbury Gervasius észlelte a jelenséget! 105 fokra volt a Naptól a fedés, az éjszakai égbolton zajlott le, kényelmes észlelési körülmények között.

1210. szeptember 17. 10:35 UT: E=7° nyugatra. A 10″-es vénuszkorong fedett bele gyűrűsen a 31″-es jupiterkorongba, de a Naphoz olyan közel történt a jelenség, hogy megfigyelhetetlen volt. A bolygókorongok Földről látszó középpontjai egybeestek.

1387. szeptember 30. 00:14 UT: a Mars fedte a Jupitert, de nem maradt fenn észlelés.

1477. október 18. 15:15 UT és 1522. február 7. 8:15 UT: a Mars fedte a Szaturnuszt, de nincs ismeretem róla, hogy valaki észlelte, feljegyezte volna.

1570. február 5. 7:47 UT: E=25° nyugatra. A 11″-es Vénusz fedett bele a 31″-es Jupiterbe, a bolygókorongok látszó középpontjainak távolsága csak 18″ volt egymástól. A dél-atlanti régióból, az akkoriban gyarmatosítása elején lévő Argentínából lehetett volna látni, de nincs írásos vagy egyéb nyoma, hogy bárki észlelte.

A távcső feltalálása utáni jelenségek:

1613. január 4. 02:08 UT: 108 fokos nyugati elongációnál, kényelmes helyen, a 36″-es látszó méretű Jupiter fedte el a 2″-es Neptunuszt teljes egészében (a látszó korongok legszorosabb megközelítéskor csak 4″-re voltak egymástól). Galileo Galilei távcsövével már 1612. december 28-a óta észlelte a Jupitert, és a vele egy látómezőben lévő Neptunuszt. Nemcsak a fedésről maradt le, de azt sem vette észre, hogy a Neptunusz egy, csak távcsővel látható bolygó – észlelte elmozdulását a csillagokhoz képest, de nem ismerte fel bolygótermészetét! Csillagként jelölte be rajzain. Így a Neptunuszt csak 1846-ban fedezték fel.

1623. augusztus 15. 17:03 UT: a Jupiter fedte el teljesen az Uránuszt 9°-ra a Naptól, de az Uránuszt ekkor még nem fedezték fel, így észlelés sincs erről a jelenségről.

1702. szeptember 9. 13:26 UT: E=165°-os kényelmes észlelési szögnél a Jupiter fedte el teljesen a Neptunuszt, de a Neptunuszt 1846-ig nem fedezték fel, így erről a jelenségről sincs észlelés.

1708. július 14. 13:03 UT: a Merkúr elfedte az Uránuszt, de az Uránusz ekkor még nem volt ismert.

1708. október 4. 12:46 UT: a Merkúr fedett bele a Jupiterbe, de az 1 fokos keleti elongációnál lezajló jelenség túl közel volt a Naphoz ahhoz, hogy bárki megfigyelje.

1737. május 28. 21:50: a 7″-es Merkúr előtt vonult el az 52″-es látszó méretű Vénusz 22°-os keleti elongációnál, és az angol John Bevis ezt távcsövével észlelte is! Ez az egyetlen részletesen, tudományos igényességgel dokumentált kölcsönös bolygófedés-megfigyelés a megelőző 2000 évből.

1793. július 21. 5:40 UT: Ausztráliából és Japánból lehetett volna észlelni, ahogy az 1781-ben már felfedezett 4″-es Uránuszt teljesen elfedi a 6″-es Merkúr E=24°-ra keletre a Naptól.

1808. december 9. 20:35: hiába fedte el E=20°-os nyugati elongációnál a 6″-es Merkúr a 14″-es Szaturnusz egy részét (a bolygóközéppontok egymástól való távolsága 16″ volt), esély nem volt a fedés megfigyelésére, lévén, hogy fedés csak a Déli-sarkról látszódott – oda pedig csak egy évszázadnál is hosszabb idő múlva, 1911-ben jutott el először ember, a norvég Roald Amundsen és csapata. A Föld többi részéről csupán nagyon szoros megközelítést lehetett látni.

1818. január 3. 21:51 UT: E=16° nyugatra, a Vénusz 10″-es, a Jupiter 30″-es volt, középpontjaik pedig 12″-re voltak egymástól. A Távol-Keleten lehetett volna észlelni, de nem maradt fenn róla feljegyzés, ha bárki látta is.

2065. november 22. 12:47 UT: E=8° nyugatra. A 10″-es Vénusz “harap bele” a 29″-es Jupiterbe, a bolygóközéppontok látszó szögtávolsága 14″ lesz. Túl közel történik a jelenség a Naphoz ahhoz, hogy meg lehessen figyelni, de fotografikusan érdemes próbálkozni.

2067. július 15. 11:57 UT: a Naptól E=18° nyugati elongációnál lezajló jelenséget azért nem lehet észlelni, mert csak az Északi Sark vidékéről látszik a fedés, ahol ilyenkor 24 órás nappal van. Pedig a 6″-es Merkúr fedi el a 2″-es Neptunuszt.

VCSE - A Mars látványa a Jupiter holdrendszerében 2223. december 2-án Zalaegerszegről nézve 12:39 KöZEI-kor, egy órával az aznapi fedés után. A két bolygó 12:30-kor kel fel Zalaegerszegről nézve, és kb. egy órával a fedés után még csak 1 fok körüli magasságban lesznek a keleti horizont felet. Ebből következőleg a fedés megfigyeléséhez Magyarországról jóval keletebre kell utazni. De aznap és akörnyező napokban este is nagyon látványos lesz a -2,4 magnitúdós Jupiter holdrendszerében látszó (valójában persze okkal előtte lévő) 0,0 magnitúdós Mars. - Forrás: Cartes du Ciel (CdC, SkyChart)
VCSE – A Mars látványa a Jupiter holdrendszerében 2223. december 2-án Zalaegerszegről nézve 12:39 KözEI-kor, egy órával az aznapi fedés előtt. A két bolygó 12:30-kor kel fel Zalaegerszegről nézve, és kb. egy órával a fedés után még csak 1 fok körüli magasságban lesznek a keleti horizont felett. Ebből következőleg a fedés megfigyeléséhez Magyarországról jóval keletebbre kell utazni, hogy jó (jobb) horizont feletti magasságnál figyeljük meg, és éjszakai fényben, ne a mi nappalunkon. De aznap és a környező napokban este is nagyon látványos lesz a -2,4 magnitúdós Jupiter holdrendszerében látszó (valójában persze sokkal előtte lévő) 0,0 magnitúdós Mars. A kékkel jelölt csillag balra a Szigma Aquarii. A térkép kattintásra megnő. – Forrás: Cartes du Ciel (CdC, SkyChart)

2079. augusztus 11. 01:30 UT: E=11°nyugatra. Az 1999-es napfogyatkozás évfordulóján az 5″-es Merkúr majdnem teljesen elfedi a 4″-es Marsot (a bolygóközéppontok látszó távolsága csak 1″ lesz). Napkeltekor jól látható jelenség lesz a Közép-Keletről.

2088. október 27. 13:46 UT: az 5″-es Merkúr vonul el a 29″-es Jupiter előtt, de a jelenség a Naptól 5 fokra nyugatra zajlik, így a Nap erős, vakító fényében megfigyelhetetlen lesz.

2094. április 7. 10:46 UT: Ismét a Merkúr vonul át a Jupiter korongja előtt, de 2 fokra a Naptól zajlik le a jelenség, így szintén megfigyelhetetlen.

2133. december 3. 14:10 UT: A 63″-es látszó méretű Vénusz előtt vonul el az 5″-es Merkúr, a látszó korongok középpontjai 37″-re lesznek egymástól a jelenség közepén. A jelenség négy fokra zajlik a Naptól. Ilyen közel a Naphoz, alsó vagy felső együttálláskor fotografikusan már észlelték a Vénuszt, így a jelenség minimum fotografikusan megfigyelhetőnek tűnik!

2123. szeptember 14. 15:26 UT: E=16° keletre. A 10″-es Vénusz “harap bele” a 29″-es Jupiterbe, a bolygóközéppontok látszó szögtávolsága 6″ lesz. Elméletben a csendes-óceáni térségből megfigyelhető.

2126. július 29. 16:07 UT: a Naptól kilenc fokra fedi el a Merkúr a Marsnak mintegy felét. A jelenség a megfigyelhetőség határán lesz.

VCSE – A 2223. dec. 2-i Mars-Jupiter okkultáció szimulációja egy perces lépésközzel. – Készült Cartes du Ciellel

2223. december 2. 12:39 UT: a 9″-es Mars fedi el a 38″-es Jupiter egy részét, a legszorosabb megközelítéskor a bolygók látszó korongjainak centruma csak 21″-re lesz egymástól. 89 fokos keleti elongációnál lesz, kényelmes a megfigyelhetősége tehát. 836 év óta az első hasonló fedés lesz ez a két bolygó között.

2478. augusztus 29. 23:11 UT: ismét Mars-Jupiter fedés következik be a Föld egyes helyeiről nézve.

A Project Pluto keretében egy Gray nevű kutató nem talált olyan kölcsönös fedést a -1000 … +6000-ik évek közöttre, amiben a Jupiter és a Szaturnusz venne részt fedésekben. E két bolygó utóbbi időkbeli legszorosabb együttállása – hat ívperces legszorosabb megközelítéssel – 2020 decemberében következett be, amiről itt számoltunk be:

Észlelési ajánlat és statisztika, információk

A Nagy Együttállás előtti napokban készült észlelések

A Nagy Együttállás észlelése

A Nagy Együttállás utáni távolodás észlelése

 

Forrás: https://www.bogan.ca/astro/occultations/occltlst.htm