A III.Kárpát-medencei Messier-maraton
a Vega Csillagászati Egyesület,
a VCSE Hajdúsági Területi Klub,
az Erdélyi Magyar Csillagászati Egyesület
és
az UMa Astronomy Polgári Társulás (Szlovákia)
együttműködésében kerül megrendezésre a Hortobágyi Nemzeti Park Területén.
A rendezvény helyszíne a Fecskeház erdei iskola Hortobágy-Máta, 47°35’38.7″N 21°08’42.6″E, 4071.
Időpont: 2024.04.05. – 2024.04.07.

Olvasd tovább

2023. augusztus 12-étől 18-áig, a VCSE Ispánkon megrendezett táborában készített felvételem a Hattyú csillagképben található Wolf-Rayet 134 szupernóva-maradványról szól. A kép Skywatcher HEQ-5 mechanikára rögzített 200/800-as Newton-tubussal, ASI294 monokróm hűtött kamerával és TS Maxfield kómakorrektorral készült, OIII szűrővel 100×300 másodperc, H-alfa szűrővel 100×300 másodperc, illetve 3x28x120 másodperc vörös-zöld-kék szűrővel készült objektum (light), 25 sötét (dark), 25 mezősimító (flat), 25 flatdark, Gain150 kép összegzéséből. A szupernóva-maradvány elkészítéséhez monokróm kamerát és keskenysávú, hidrogén- és oxigénszűrőket választottam, míg a csillagokat külön lefényképeztem RGB szűrőkkel. A vezetést és a felvételek rögzítését egy Asiair PRO vezérlőegység végezte. A feldolgozás Pixinsight és Photoshop szoftverek segítségével történt.

VCSE - WR-134 - Wolf-Rayet 134 - Ágoston Zsolt
VCSE – WR-134 (Wolf-Rayet 134) – Ágoston Zsolt

Olvasd tovább

Már két éve annak, hogy megalakítottuk a VCSE Hajdúsági TK-t (HTK-t). Idén februárban volt az első közös, személyes jelenléten is alapuló programunk, leszámítva Csizmadia Szilárd tavalyi villámlátogatását a Hajdúságban. Az apropót a mostani eseményhez az adta, hogy Balogh Zoltán négy évtizede szervez csillagászati programokat. Közel öt éve, hogy minden évben rendez a HTK körül lévő baráti, amatőrcsillagászati társaság téli találkozót. Nem volt ez másként most sem. Idén is a Mátra hegységre esett a választásunk, február 9-11. közöttre, s bár az időjárás nem volt teljes mértékben kegyes hozzánk, azért sikerült észlelnünk is.

Olvasd tovább

Izsák Imre az 1950-es években - a fotóhoz Izsák János jóvoltából jutottunk hozzá
Izsák Imre az 1950-es években – a fotóhoz Izsák János jóvoltából jutottunk hozzá

A „minden idők legnagyobbja” kijelentésekkel bármely területen óvatosan illik bánni, így van ez a magyar csillagászok esetében is. Ha csak a kortársainkra tekintünk, kezdhetjük a legnagyobb címre esélyes jelöltek sorát Érdi Bálinttal, aki Czirják Zalánnal közösen 2016-ban megoldást adott a négytest-probléma (!) egy speciális esetére, bő 200 év után érve el újabb mérföldkövet az n-test probléma kérdéskörében. Folytathatnánk Kolláth Zoltánnal, aki 2018-ban, a jelenség megfogalmazása után 111 évvel alkotta meg azt a számítógépes modellt, amely megmagyarázta a Blazskó-effektust (Szergej Blazskó orosz csillagász 1907-ben hívta fel a figyelmet arra, miszerint az RR Lyrae csillagok pulzációja nem szabályos, hanem periodikusan változik az erőssége).  Kellhet-e több a legnagyobbsághoz, mint  már-már megoldhatatlannak tűnő, évszázados feladatok megoldása? Előnyt jelenthet, ha az érdeklődés középpontjában álló témákban kutatunk, mint pl. a sötét anyag, vagy az Univerzum nagyléptékű szerkezete. Előbbivel az 1943-ban Budapesten született, de már 1945-től Nyugaton élő, és jelenleg is az Egyesült Államokban alkotó Mészáros Péter foglalkozott: a róla Mészáros-effektusnak elnevezett folyamat a sötét anyagban megjelenő kezdeti ingadozásokat befolyásolja úgy, hogy azok a jelenleg megfigyelt Világegyetem struktúráihoz vezetnek. Csabai István pedig a Sloan Digital Sky Survey munkatársaként éppenhogy ennek a nagyléptékű szerkezetnek a megismerésében vett részt.

További kortárs neveket is sorolhatnánk, de lépjünk inkább vissza több mint fél évezredet, és a 15. századtól kezdve említsünk meg néhány csillagászt időrendben. Kezdjük Regiomontanusszal (Johannes Müller, 1436-1476). Regiomontanus újrafordította Ptolemaiosz Almagestjét – ezt a munkáját Kopernikusz és Galilei is alapműként használta. A Nap és a Hold helyzetét megadó kalendáriuma, valamint az Ephemerides astronomicae táblázatai a földrajzi felfedezések idején segítették navigálni a hajósokat. Hatást gyakorolni a világtörténelemre és a modern tudományt megalapozó tudósokra nem csekélység – de, ahogy neve is sugallja, Johannes Müller nem volt magyar. Königsbergben született, Rómában halt meg, hazánkhoz és kultúránkhoz több éves magyarországi működése és mecénása, Mátyás király iránti tisztelete köti.

A következő jelöltünk Hell Miksa (Maximilian Hell, 1720, Selmecbánya-1792, Bécs), a jezsuita tudós. Bár az ő nemzetbeli hovatartozása is verseny tárgya, Hell egyértelműen magyar, vagy ahogy magát tekintette: hungarus csillagász volt. Hell egyrészt mint korának központi tudományszervező alakja emelkedik ki a történelem megannyi asztronómusa közül: az általa rendszeresen szerkesztett és megjelentetett, értekezéseket is tartalmazó Ephemerides astronomicae anni […] ad meridianum Vindobonensem című évkönyvsorozat tulajdonképpen a világ első csillagászati folyóirata volt. 1769-ben – miután széleskörű publikációs tevékenysége révén felkészítette a tudományos közösséget az eseményre – Vardø szigetéről maga is megfigyelte a Vénusz bolygó napkorong előtti átvonulását, majd a megfigyelési adatokból minden addiginál pontosabban meghatározta a Nap-Föld távolságot, megteremtve ezzel a Naprendszer feltérképezésének lehetőségét. A Hell által adott érték nemcsak hogy végre elfogadható volt a korábbi becslésekhez képest, hanem az általunk ismert adatot is jól megközelítette. Csak éppen van egy bökkenő: Hell – kora tudománykommunikációs vezéregyénisége! – késlekedett eredményei közzétételével, emiatt abba a gyanúba keveredett, hogy megfigyelési adatait talán megmásította, így számításai sem hitelesek. Igazán erősen csak jóval halála után, 1835-ben vádolták meg Hellt a hamisítással, de majd fél évszázaddal ezután tisztázták a vádak alól, és elfoglalhatta az őt megillető magas helyet a tudományos emlékezetben. Ez azonban már nem változtatott azon a tényen, hogy Hell legfőbb eredményét valójában soha nem használták.

Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a modern magyar csillagászat megalapozóját, Konkoly Thege Miklóst (1842, Pest-1916, Budapest), aki magánvagyonából alapította meg a mai Sváb-hegyi Csillagászati Intézetet. A világon először igazolta – színképvizsgálatokból -, hogy a meteorok üstökösök anyagából is származhatnak.

Pár évtizedet kell csak ugornunk az időben, hogy újabb méltó jelöltről beszélhessünk. Detre László (1906, Szombathely-1974, Budapest) tudományszervező, műszerfejlesztő tevékenysége olyannyira meghatározó volt, hogy méltán tarthatjuk úgy: ő az, aki máig felívelő, egyedül a világszínvonalat elfogadhatónak tartó pályára állította a magyar csillagászatot. Detre saját szakterületén a csúcsra ért: 1967 és 1970 között ő volt a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) Változócsillag Bizottságának elnöke, és az IAU változócsillagászati körlevelének, az Information Bulletin on Variable Starsnak (IBVS) kezdetektől, 1961-től a szerkesztője; az IBVS szerkesztőségét később is Budapesten sikerült tartani.

Az 1950-es, ’60-as években egy olyan új diszciplína jelent meg és vált meghatározóvá, amely egyaránt igénybe vette a műszaki és elméleti tudományokat, és amely fősodrába Magyarországról nem lehetett bekapcsolódni. Ez az új szakterület az űrkutatás volt. Az űrkutatás megannyi más tudás mellett navigációs, geodéziai, csillagászati, égi mechanikai ismereteket igényelt. Az, hogy ember alkotta eszközök és maga az ember elhagyja a Földet, sok ezer, de talán több tízezer éven keresztül csupán álmodozás tárgya lehetett – ha egyáltalán felmerült, hogy létezik a Földön túl reális világ. Az űrkorszak előtt száz évvel, 1865-ben jelent meg Jules Verne Utazás a Holdba c. regénye: az ágyúból kilőtt ágyúgyolyó-űrhajó képzetétől évtizedek alatt jutott el az emberiség előbb Ciolkovszkij próbálkozásaiig, majd Wernher von Braun V2-es rakétájáig, végül a Szputnyikig és Gagarinig, a Holdig.

Az űrkorszak eljövetele nem csupán egy paradigmaváltás volt a tudományban és alkalmazásaiban, hanem egy soha nem látott minőségi ugrás az egész világtörténelemben. Néhány évtizedig az űrkutatás területére összpontosult a Föld vezető világhatalmainak anyagi és szellemi erőforrásainak legjava: mind az alkalmazott, mind az elméleti tudományok területén ez volt a mindenekfelett messze kiemelkedő fontosságú terület. De nemcsak a tudományról szólt az űrkutatás, hanem még annál is inkább nagyhatalmi versengésről, katonai alkalmazásokról, világhatalmi politikáról egy olyan korban, amikor két kibékíthetetlenül szemben álló fél uralta az egész glóbuszt, atomfegyver-arzenáljaik birtokában azzal a fenyegetéssel, hogy akár az emberi civilizációnak is véget vethetnek. Mikor a Szovjetunió fellőtte az első Szputnyikot, a teljes Földet megkerülő mesterséges hold azt üzente, hogy ha akarnánk, bárhová el tudnánk juttatni akár egy atomtöltetet is. Megfelelő védelemnek a kölcsönös elrettentés mutatkozott: a szembenálló fél minden egyes fejlesztésére hasonló válasszal kellett előállni.

Az űrverseny a holdraszállásokkal jutott el a csúcsra, de az az igazság, hogy 1972 óta nem járt újra ember a Holdon, és bár szó van a visszatérésről, hogy aztán majd a Marsra is továbbugorhassunk, ez az egész kevésbé hozza már lázba a közvéleményt, és úgy tűnik, a döntéshozók sem törik magukat azon, hogy az odüsszeia mihamarább megvalósuljon. Az űrkutatás első hírnökei azonban, a műholdak, nemhogy elfelejtődtek volna, hanem egyre fontosabbak a mindennapi életünkben, és már-már annyian keringenek a fejünk fölött, hogy mértékadó vélemények szerint ez a regiment már sok is a jóból. Most, 2024-ben azt mondhatjuk, hogy az űrkorszak igazi győztesei a műholdak. Ahhoz pedig, hogy műholdak keringhessenek felettünk, annak idején ki kellett találni, hogyan számítsák ki a pályát, amire majd állítják őket, ezután pedig követni is tudni kellett a műholdakat. A műholdak a Föld gravitációs mezejében mozognak. A gravitációs erő a Föld egy-egy pontján némileg különböző erejű, és az űrkorszak hajnalán a komolyabb célokhoz elégtelen mennyiségű gravitációspotenciál-adat volt még ismert. Magyarán ahhoz, hogy meg tudják mondani, egy műhold merre és hogyan fog mozogni a Föld körül, előbb kellően sok ponton meg kellett határozni a földi gravitáció értékét.

Az űrversenybe magyar csillagásznak igazán komolyan bekapcsolódnia alig volt esélye. Ezt a kicsiny esélyt ragadta meg Izsák Imre, amikor 27 éves korában, csillagászként, égi mechanikai tudással a fejében, kihasználva az 1956-os forradalom által a nyugati határőrizeten ütött rést, pár éves európai átmenet után az Egyesült Államokba emigrált. Izsák a fent említett alapfeladatot – a földalak, vagyis a geoid mint gravitációspotenciál-felület meghatározását –  végezte el a Smithsonian Astrophysical Observatory (Cambridge, MA) munkatársaként. Munkája úttörő jelentőségű arra nézve, hogy ma sok ezernyi műhold segítheti az életünket.

Műholdmozgások megfigyelésén alapuló számításokból már Izsák előtt is sikerült figyelemre méltó geodéziai eredményeket elérni. A Szputnyik-2 repüléséből megmutatható volt az az egyébként ismert tény, hogy a Föld a sarkoknál enyhén lapult forgási ellipszoid. 1958-ban kimutatták, hogy a Föld az Északi-sarknál némiképp kicsúcsosodik, a Délinél viszont behorpad – ez viszont már új eredmény volt.

Izsák 1961-ben műholdak segítségével azt a korábban szintén ismert tényt mutatta ki, hogy a földi egyenlítő nem kör-, hanem ellipszis alakú. A fentiekhez képest a minőségi ugrás alapvető: míg Izsák előtt csak a Földnek mint forgásszimmetrikus testnek az alakját tudták műholdas adatokból rekonstruálni, a földi egyenlítő ellipticitásával egy háromtengelyű testet sikerült leírni, és megnyílt az út az előtt, hogy a műholdas geodézia alkalmas legyen a Föld gravitációs erőterének leírására bármely pontban, ami felett egy műhold elrepül. A nehézkesebb és sok helyen korlátozottan alkalmazható földi mérésekkel szemben a műholdas geodézia segítségével lehetővé vált a Föld gravitációspotenciál-térképének minden addiginál kiterjedtebb, részletesebb és pontosabb megismerése. Öngerjesztő folyamat indult meg: minél jobban ismert a műholdak mozgása, annál precízebben visszaszámolható a gravitációs erőtér; minél jobban ismertek a műholdra aktuálisan ható erők, annál pontosabban számítható a pályája. S bár nem Izsák adta közre az első teljes geoidot (azaz jelen értelmezésben a gravitációspotenciál által meghatározott földalakot), az első, meglehetősen elnagyolt próbálkozás után az ő 1963-ban, 1964-ben és 1965-ben közreadott adatai jelentették az aktuálisan elérhető legpontosabb geoidokat. Az általa kidolgozott metódus vezetett az első szabvány földmodell, a Smithsonian Standard Earth 1966-os megszületéséhez, amelynek közreadását már nem érhette meg: 1965. április 21-én elhunyt.

izsak1 0001

Az 1964. június 15-ei Journal of Geophysical Research folyóiratszámban közölt ábra az Izsák által számított geoidról (azaz a földi gravitációspotenciál-értékek által kirajzolt földalakról).

Izsák a műholdas geodézia mellett – többek között – szerepet játszott a műholdak pályaszámítási metódusainak kidolgozásában, és ott volt a bonyolult égi mechanikai számítások számítógépes megoldásainak korai lépéseinél. Aki látta A számolás joga c. filmet, könnyen értheti, mennyire fontos terület volt ez utóbbi is az 1960-as években.

Izsák – egyikeként azoknak, akik versenybe szállhatnak a „minden idők legnagyobb magyar csillagásza” címért – nem egyszerűen jó volt valamiben, vagy éppen a legjobbak között volt a saját szakterületén. Nyilván szükséges volt hozzá, hogy az 1960-as években éljen, és szükséges volt hozzá egy nagy adag tudás és bátorság is, de Izsák eljutott odáig, hogy kora legfontosabb tudományterületén váljon kiemelkedő vagy éppen elsőrangú, vezető nagysággá. Kora legfontosabb tudományterülete pedig túlzás nélkül az emberiség egész történetének egyik legfontosabb korszakváltása. Izsák Imrének ebben a korszakváltásban úttörő jelentőségű a munkássága. A világtörténelem sorsdöntő eseménysorainak egyikénél állt ott mint az egyik főszereplő. Ez a korszakváltás – az űrkorszak eljövetele – nemcsak emberi létünk mindennapjaira, de a világegyetemmel való szellemi kapcsolatunkra, világlátásunkra, a tudatunkra is kihatott. Nem tudjuk, ki találta fel a tüzet, de szükségesnek gondoljuk őt megnevezni. Prométheusznak hívjuk, és valami mélyről jövő, borzongató tisztelettel gondolunk rá. Az embert az űrbe juttató prométheuszok sokan voltak és még emlékszünk rájuk, megnevezhetők. Egyikük Izsák Imre.


Dátumok, adatok Izsák Imre életéből

1929. február 21-én született (teljes nevén Izsák Imre Gyula) Zalaegerszegen a Berzsenyi u. 8. szám alatt. A Kosztolányi D. u. 35-be, amely ház falán ma a csillagász emléktáblája áll, valószínűleg 1930 utolsó hónapjaiban költözött a család.

Édesapja, Izsák Gyula Endre földrajz-természetrajz-vegytan és skjöld (skandináv kézimunka-tantárgy), édesanyja, Pálffy Aranka pedig matematika-fizika szakos tanár volt.

Elemi iskolai tanulmányait Zalaegerszegen végezte. Nincs még 10 éves, amikor édesanyja meghal. 1939 őszétől a több névváltozatot megélt M. Kir. „Hunyadi Mátyás” Kőszegi Honvéd Alreáliskola növendéke lett. Itt négy tanévet töltött, majd 1943 szeptemberétől a M. Kir. „Görgey Artur” Honvéd Műszaki Hadapródiskolában folytatta tanulmányait mint utász hadapród. A front közeledtével a hadapródiskola nyugat felé menekült; 1945. május 3-án estek amerikai fogságba. Izsák a Passau környéki fogságból 1945 kora őszén tért haza Zalaegerszegre. Itt a Magyar Állami Deák Ferenc Gimnázium 6. osztályába iratkozott be (ma Zrínyi Miklós Gimnázium). A 7. osztályt nyáron különbözeti vizsgával teljesítette. 1947-ben érettségizett. Ebben az évben az országos középiskolai tanulmányi versenyen matematikából a haladók között harmadmagával együtt megosztva II. helyezést ért el.

1947-től a Pázmány Péter Tudományegyetem (1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem) matematika-fizika szakos hallgatója. Felvételt nyert az Eötvös Collegiumba. Az Eötvös Collegiumból 1949 végén (de legkésőbb 1950 januárjára) kiköltözött.

Az egyetemen már elsőéves korától felvesz csillagászati előadásokat és gyakorlatokat.

1949. október: az Egyetem Csillagászati Intézetében (a mai Csillagászati Tanszék elődje) önkéntes díjtalan gyakornok (demonstrátor kinevezés nélkül). Hivatalos demonstrátori kinevezése valamikor 1950 augusztusa és 1951 januárja között történhetett meg.

1950 március: akadémiai ösztöndíjas egyetemi hallgatóként az MTA Csillagvizsgáló Intézet munkatársa.

1951. november 15.: aspiráns az MTA Csillagvizsgáló Intézetben. Kutatási területe egyrészt a változócsillagászat, különösen a Messier 15 gömbhalmaz változói, amelyben három új változócsillagot fel is fedez. Másrészt égi mechanikát tanul; az egycentrum-problémával kapcsolatos első égi mechanikai publikációja már emigrációja után jelenik meg az Intézet kiadásában.

1953(/54?): csillagászati előadásokat tart a szegedi egyetemen.

1955. szeptember 1.: a Csillagvizsgáló Intézet kinevezett munkatársa.

1956. november 20.: az 1956-os forradalom leverése után, átlépve az osztrák határt, emigrál.

1957. január 9.: elhagyva a menekülttáborokat, megérkezik Zürichbe. Hivatalosan 1957. január 1-étől datálódik munkaviszonya az ETH Zürich-hel. (zürichi műegyetem; Eidgenössische Technische Hochschule Zürich). Itt napkutatással foglalkozik.

1958. december 2.: égi mechanikai érdeklődésének megfelelő állást keresve az Egyesült Államokba távozik. Ezen a napon megérkezik New Yorkba. A Cincinnati Observatory (Ohio állam) munkatársa lesz. Mesterséges holdak mozgáselméletén dolgozik.

1959. szeptember 25.: a massachusettsi Cambridge-ben új munkahelye a Smithsonian Astrophysical Observatory. Műholdas geodéziával és a műholdmozgások elméletével, pályaszámításával foglalkozik. A műholdészlelések feldolgozását is végző Research and Analysis Section vezetője lesz. Amerikai publikációit Imre G. Izsak néven jegyzi.

1961. január 30.: közzéteszi A determination of the ellipticity of the Earth’s equator from the motion of two satellites c. értekezését a földi egyenlítő lapultságáról. A Columbus, Ohio-beli, február 6-8. között zajlott konferencián is ismerteti az eredményeket.

1963 és 1965 között három alkalommal bocsájtja közre egyre több mérésen alapuló, egyre pontosabb földalak-meghatározásait. Az ezek során kidolgozott módszer lesz az alapja az első szabvány földmodell, a Smithsonian Standard Earth 1966 megalkotásának.

Sikert ér el a klasszikus égi mechanikai problémák bonyolult számításainak számítógépes megoldásai terén.

1965. április 21-én hunyt el Párizsban.

Izsák Imre emlékét őrzi:

1970: Izsak-kráter a Holdon

1980: (1546) Izsák kisbolygó

1994: Izsák Imre Általános Iskola, Zalaegerszeg

2007: ELTE Csillagászati Tanszék Izsák Imre Asztrofizikai Obszervatórium

A műhold-pályaszámítások terén elért eredményeit felhasználva alkotják meg a Kozai-Izsak pályaszámítási módszert.