Az 1990-ben indított űreszköz igen hasznosan szolgálja a csillagászatot ma is. A Hubble Űrtávcső (Hubble Space Telescope, HST) ultraibolya, a teljes látható és közeli infravörös tartományban végez méréseket. A James Webb űrtávcső a látható fénynek csak a vörös szélén, fő célként pedig a közeli és közép-infravörösben. Más űrtávcsövek végzik az égbolt figyelését gamma-, röntgen-tartományban, látható fényben és rádióhullámhosszakon pedig sok földi távcső üzemel.

A Hubble Űrtávcső (Hubble Space Telescope, HST) élettartama véges: nemcsak a fényt felfogó detektorok fognak elöregedni benne, ahogy a Föld sugárzási terében kering az eszköz, hanem egyszerűen a ritka felsőlégkörön való fékeződés miatt a HST Föld körüli keringési magassága folyamatosan csökken, míg végül lezuhan valamikor. Ezek azonban középtávon és a távoli jövőben játszanak szerepet. A legfőbb és közvetlen veszélyt a HST-re az űrszemét jelenti. Az űrszemét szaporodása miatt jelentősen megnőtt a veszély, hogy a HST és egy űrszemét-darabka ütközése bekövetkezik. Ez a HST-re végzetes következményekkel járna.

 

A 33 éves HST űrszeméttől való megmentésére a NASA terveket és javaslatokat kért az űripar magánpiaci szereplőitől. A SpaceX cég elképzelése szerint magasabb plyára vinnék ők – a NASA, mint megrendelő költségére, természetesen – a HST-t, ahol már jóval kevesebb az űrszemét és így minimalizálható az ütközés veszélye. Ezt azonban a NASA elvetette.
Más cégek, mint pl. az űripari start-up Momentus és Astroscale közös javaslata a Vigoride rendszert javasolja használni a probléma kezelésére.

Olvasd tovább

A Centaurus A (röv.: Cen A) rádióforrás azonos az NGC 5128 extragalaxissal. A Kentaur (Centaurus) csillagképben látszik, -43°1′-es deklináción (2000-es epochára). Ez azt jelenti, hogy Zalaegerszegről nézve mindössze kilenc ívperc magasságban delel ez a remek látványt nyújtó, 6,8 magnitúdós, nagy galaxis. Érdemes Dél-Európa legdélebbi részeire vagy a Kanári-szigetekre (esetleg még délebbre) utazni jó ég alá, és ez a galaxis már binokulárokban is nagyszerű látványt fog nyújtani.

VCSE - A Cen A magja a HST látható fényben készült felvételén. - Forrás: APOD, HST, NASA
VCSE – A Cen A magja a HST látható fényben készült felvételén. – Forrás: APOD, HST, NASA

Olvasd tovább

Ma 30 éve, 1990. április 24-én, 12:33:51 UT-kor (vagyis magyar idő szerint 14 óra 33 perc 51 másodperckor) indult el a Hubble Űrtávcsövet (HST) a világűrbe szállító rakéta. Ezt tekintik a Hubble Űrtávcső születésnapjának. Túlzás nélkül állítható, hogy a HST (Hubble Space Telescope) forradalmasította a csillagászatot.  A 30. évfordulóra az ikonikus Hubble-fotókból itt készítettek egy válogatást: https://hubblesite.org/hubble-30th-anniversary/images. Érdemes a linkre klikkelni.

VCSE - FORRÁS: HST Heritage, https://hubblesite.org/contents/media/images/2004/10/1491-Image.html
VCSE – A V838 Monocerotis nevű szperóriás csillagot körülvevő ködösség a HST felvételén – Forrás: HST Heritage, https://hubblesite.org/contents/media/images/2004/10/1491-Image.html

 

 

Amikor a Voyager-2 űrszonda 1989-ben elrepült a Neptunusz mellett, egy nagyméretű sötét foltot vett észre a Neptunuszon, amit egy ottani időjárási jelenség okozott. Egy most tanulmányozott folt mérete pedig akkora volt, hogy ha a Földön lenne, az Egyesült Államok-beli Bostontól Portugáliáig elérne, átnyúlva az Atlanti-óceánon. Működésbe állása (1990) óta a Hubble Űrtávcsővel (Hubble Space Telescope, röv. HST) folyamatosan monitorozták a neptunuszi óriásviharok fejlődését. Eközben új viharok kifejlődését is látták. Az alábbi képsorozat azt is bemutatja, milyen felbontást érhetünk el a Neptunuszról a 2,4 méter főtükör-átmérőjű HST-vel. Megjegyzendő, a Neptunusz kb. 30-szor távolabb kering a Naptól, mint a Föld.
VCSE - A Neptunusz egyik évekig létező vihara látható négy különböző epochánál készült HST-felvételen a fehér négyszögeken belül. A korábbi számítógépes szimulációk szerint a viharnak az egyenlítő felé kellene lassan elmozdulnia, és az egyenlítőnél felbomlania és sok kis apró felhőre szétesnie. Ehelyett e megfigyelések azt mutatták, hogy a vihar a déli pólus felé vándorolt, és hirtelen szétesés helyett szimplán elhalványodott. A vihar 2015-ben 5000 km, 2017-ben már mindössze csak 2300 km hosszú volt. - Forrás: © M.H. Wong and A.I. Hsu (UC Berkeley)/NASA/ESA
VCSE – A Neptunusz egyik évekig létező vihara látható négy különböző epochánál készült HST-felvételen a fehér négyszögeken belül. A korábbi számítógépes szimulációk szerint a viharnak az egyenlítő felé kellene lassan elmozdulnia, az egyenlítőnél felbomlania és hirtelen sok kis apró felhőre szétesnie. Ehelyett e megfigyelések azt mutatták, hogy a vihar a déli pólus felé vándorolt, és hirtelen szétesés helyett szimplán elhalványodott. A vihar 2015-ben 5000 km, 2017-ben már mindössze csak 2300 km hosszú volt. A felső képsorozat RGB szűrőkkel készített kompozitok, az alsó képsorozat 467 nm-es középhullámhosszú szűrővel lett felvéve. – Forrás: © M.H. Wong and A.I. Hsu (UC Berkeley)/NASA/ESA
Míg a Jupiter Nagy Vörös Foltja, egy anticiklon, legalább két évszázada folyamatosan létezik – esetleg még régebb óta -, a Neptunuszon a viharok megjelennek, néhány évig léteznek, majd eltűnnek. Az eltűnést azonban eddig csak onnét tudtuk, hogy egy idő után a vihar okozta foltokat nem láttuk (pl. mert a Nappal történő együttállás, vagyis a bolygó nem megfigyelhető időszaka során tűntek el a foltok, vagy egyszerűen nem volt elég sok mérés az adott időszakban). Most viszont sikerült megfelelő észlelési sorozatot gyűjteni ahhoz, hogy egy ilyen viharfolt eltűnésének folyamatát dokumentálják.

A felvételsorozat 2015-2017 között, két évnyi időszak alatt készült. A bolygó anticiklonjai, mint a fenti képsorozaton bemutatott is, a Neptunusz mélyebb légköri régióiból kever fel anyagot, majd a várakozások szerint később a lesüllyedő folt hirtelen szét is oszlik sok apró felhőre. E folt azonban másképp viselkedett (lásd a képaláírásban). Érdemes megjegyezni, hogy a Neptunusz szelei a legsebesebbek a Naprendszerben, és az ottani szuperszonikus sebességet is elérhetik. A tenger régi istenéről elnevezett bolygón egyébként egyszerre három szélirány is uralkodó: az egyik az egyenlítő mentén nyugatra fúj, a másik kettő keletre, amelyek az egyenlítőtől északra és délre a pólusok felé jelentősek.

A Neptunusz viharait mindössze a Voyager-2-vel és a HST-vel sikerült eddig észlelni. Mivel a Voyager-2 csak elrepült a bolygó mellett, nem készített hosszútávú megfigyeléseket a foltokról. Csak a HST-vel sikerült ezek időbeli fejlődését tanulmányozni.

Az eredményekről az Astronomical Journal c. lap számolt be. A híradás forrása itt található.

Mindeközben ugyancsak a HST-vel 2018-ban egy új sötét folt születését figyelték meg a Neptunuszon.

A mellékelt képen látható NGC 1672 extragalaxis messze a déli égbolton, -59°-os deklináción helyezkedik el a Dorado csillagképben, így Magyarországról nem észlelhető. Pedig nagyméretű, viszonylag fényes (7×6 ívperces, 10,3 mg-s) horgas spirálgalaxis. Távolsága tőlünk 60 millió fényév, átmérője kb. 75 000 fényév, közepén nagyon nagytömegű fekete lyuk lehet.

Hatalmas, 20 kpc méretű horgai a vizuális tartományban nagyon elnyúlttá teszik a galaxis alakját, és ez a Hubble Űrtávcső (HST) mellékelt képén is jól kivehető. A spirálkarokban számos hatalmas, fényes, rózsaszínes területet figyelhetünk meg: ezek forrón izzó hidrogénfelhők, aktív csillagkeletkezési helyek. A kép elképesztően részletgazdag: belenagyítva forró csillagok kékes nyilthalmazait, ködöket, porsávokat tanulmányozhatunk. Olvasd tovább