Az 1990-ben indított űreszköz igen hasznosan szolgálja a csillagászatot ma is. A Hubble Űrtávcső (Hubble Space Telescope, HST) ultraibolya, a teljes látható és közeli infravörös tartományban végez méréseket. A James Webb űrtávcső a látható fénynek csak a vörös szélén, fő célként pedig a közeli és közép-infravörösben. Más űrtávcsövek végzik az égbolt figyelését gamma-, röntgen-tartományban, látható fényben és rádióhullámhosszakon pedig sok földi távcső üzemel.

A Hubble Űrtávcső (Hubble Space Telescope, HST) élettartama véges: nemcsak a fényt felfogó detektorok fognak elöregedni benne, ahogy a Föld sugárzási terében kering az eszköz, hanem egyszerűen a ritka felsőlégkörön való fékeződés miatt a HST Föld körüli keringési magassága folyamatosan csökken, míg végül lezuhan valamikor. Ezek azonban középtávon és a távoli jövőben játszanak szerepet. A legfőbb és közvetlen veszélyt a HST-re az űrszemét jelenti. Az űrszemét szaporodása miatt jelentősen megnőtt a veszély, hogy a HST és egy űrszemét-darabka ütközése bekövetkezik. Ez a HST-re végzetes következményekkel járna.

 

A 33 éves HST űrszeméttől való megmentésére a NASA terveket és javaslatokat kért az űripar magánpiaci szereplőitől. A SpaceX cég elképzelése szerint magasabb plyára vinnék ők – a NASA, mint megrendelő költségére, természetesen – a HST-t, ahol már jóval kevesebb az űrszemét és így minimalizálható az ütközés veszélye. Ezt azonban a NASA elvetette.
Más cégek, mint pl. az űripari start-up Momentus és Astroscale közös javaslata a Vigoride rendszert javasolja használni a probléma kezelésére.

Olvasd tovább

Boldog nőnapot kívánunk!

A következőkben bemutatjuk Román Dávid és a Vega Csillagászati Egyesület filmjét, amely a csillagászatban lényeges eredményeket elérő női csillagászok közül 10+1 pályafutását és kutatásait ismerteti dióhéjban. A film hossza 20 perc 09 másodperc. Ezzel a most bemutatásra kerülő filmmel szeretnénk izgalmas szórakozást nyújtani minden csillagászat iránt érdeklődő hölgynek és úrnak, fiatalnak és idősnek egyaránt.

Egyben a film biztatás, hogy bárkiből lehet amatőrcsillagász is, hivatásos csillagász is, ha érdeklődése kitartással és befektetett munkával párosul. A filmben kevéssé ismert csillagászattörténeti érdekességek és modern kutatási eredmények is elhangzanak. A film vége rámutat, hogy a modern tudományban a csapatmunka alapvető fontosságú.

 

Ma 30 éve, 1990. április 24-én, 12:33:51 UT-kor (vagyis magyar idő szerint 14 óra 33 perc 51 másodperckor) indult el a Hubble Űrtávcsövet (HST) a világűrbe szállító rakéta. Ezt tekintik a Hubble Űrtávcső születésnapjának. Túlzás nélkül állítható, hogy a HST (Hubble Space Telescope) forradalmasította a csillagászatot.  A 30. évfordulóra az ikonikus Hubble-fotókból itt készítettek egy válogatást: https://hubblesite.org/hubble-30th-anniversary/images. Érdemes a linkre klikkelni.

VCSE - FORRÁS: HST Heritage, https://hubblesite.org/contents/media/images/2004/10/1491-Image.html
VCSE – A V838 Monocerotis nevű szperóriás csillagot körülvevő ködösség a HST felvételén – Forrás: HST Heritage, https://hubblesite.org/contents/media/images/2004/10/1491-Image.html

 

 

Amikor a Voyager-2 űrszonda 1989-ben elrepült a Neptunusz mellett, egy nagyméretű sötét foltot vett észre a Neptunuszon, amit egy ottani időjárási jelenség okozott. Egy most tanulmányozott folt mérete pedig akkora volt, hogy ha a Földön lenne, az Egyesült Államok-beli Bostontól Portugáliáig elérne, átnyúlva az Atlanti-óceánon. Működésbe állása (1990) óta a Hubble Űrtávcsővel (Hubble Space Telescope, röv. HST) folyamatosan monitorozták a neptunuszi óriásviharok fejlődését. Eközben új viharok kifejlődését is látták. Az alábbi képsorozat azt is bemutatja, milyen felbontást érhetünk el a Neptunuszról a 2,4 méter főtükör-átmérőjű HST-vel. Megjegyzendő, a Neptunusz kb. 30-szor távolabb kering a Naptól, mint a Föld.
VCSE - A Neptunusz egyik évekig létező vihara látható négy különböző epochánál készült HST-felvételen a fehér négyszögeken belül. A korábbi számítógépes szimulációk szerint a viharnak az egyenlítő felé kellene lassan elmozdulnia, és az egyenlítőnél felbomlania és sok kis apró felhőre szétesnie. Ehelyett e megfigyelések azt mutatták, hogy a vihar a déli pólus felé vándorolt, és hirtelen szétesés helyett szimplán elhalványodott. A vihar 2015-ben 5000 km, 2017-ben már mindössze csak 2300 km hosszú volt. - Forrás: © M.H. Wong and A.I. Hsu (UC Berkeley)/NASA/ESA
VCSE – A Neptunusz egyik évekig létező vihara látható négy különböző epochánál készült HST-felvételen a fehér négyszögeken belül. A korábbi számítógépes szimulációk szerint a viharnak az egyenlítő felé kellene lassan elmozdulnia, az egyenlítőnél felbomlania és hirtelen sok kis apró felhőre szétesnie. Ehelyett e megfigyelések azt mutatták, hogy a vihar a déli pólus felé vándorolt, és hirtelen szétesés helyett szimplán elhalványodott. A vihar 2015-ben 5000 km, 2017-ben már mindössze csak 2300 km hosszú volt. A felső képsorozat RGB szűrőkkel készített kompozitok, az alsó képsorozat 467 nm-es középhullámhosszú szűrővel lett felvéve. – Forrás: © M.H. Wong and A.I. Hsu (UC Berkeley)/NASA/ESA
Míg a Jupiter Nagy Vörös Foltja, egy anticiklon, legalább két évszázada folyamatosan létezik – esetleg még régebb óta -, a Neptunuszon a viharok megjelennek, néhány évig léteznek, majd eltűnnek. Az eltűnést azonban eddig csak onnét tudtuk, hogy egy idő után a vihar okozta foltokat nem láttuk (pl. mert a Nappal történő együttállás, vagyis a bolygó nem megfigyelhető időszaka során tűntek el a foltok, vagy egyszerűen nem volt elég sok mérés az adott időszakban). Most viszont sikerült megfelelő észlelési sorozatot gyűjteni ahhoz, hogy egy ilyen viharfolt eltűnésének folyamatát dokumentálják.

A felvételsorozat 2015-2017 között, két évnyi időszak alatt készült. A bolygó anticiklonjai, mint a fenti képsorozaton bemutatott is, a Neptunusz mélyebb légköri régióiból kever fel anyagot, majd a várakozások szerint később a lesüllyedő folt hirtelen szét is oszlik sok apró felhőre. E folt azonban másképp viselkedett (lásd a képaláírásban). Érdemes megjegyezni, hogy a Neptunusz szelei a legsebesebbek a Naprendszerben, és az ottani szuperszonikus sebességet is elérhetik. A tenger régi istenéről elnevezett bolygón egyébként egyszerre három szélirány is uralkodó: az egyik az egyenlítő mentén nyugatra fúj, a másik kettő keletre, amelyek az egyenlítőtől északra és délre a pólusok felé jelentősek.

A Neptunusz viharait mindössze a Voyager-2-vel és a HST-vel sikerült eddig észlelni. Mivel a Voyager-2 csak elrepült a bolygó mellett, nem készített hosszútávú megfigyeléseket a foltokról. Csak a HST-vel sikerült ezek időbeli fejlődését tanulmányozni.

Az eredményekről az Astronomical Journal c. lap számolt be. A híradás forrása itt található.

Mindeközben ugyancsak a HST-vel 2018-ban egy új sötét folt születését figyelték meg a Neptunuszon.

A VEGA 107-ik számában írtunk a gravitációs fényelhajlás jelenségéről (nem keverendő össze az optikai fényelhajlással v. más nevén diffrakcióval) és az Einstein-gyűrűkről. Ez az írás a VCSE-honlapon is megjelent rövidebben: http://vcse.hu/einstein-gyuruk-csizmadia-szilard/.

 

A Nap Csillagászati Képe (Astronomy Picture of the Day, APOD) ma egy, a Hubble Űrtávcső által készített ESA/Hubble felvétel. A kép közepétől kissé lejjebb, egy spirális galaxistól felfelé és balra egy furcsa képződmény látható: egy középen lévő halványabb galaxismagféleség, amit egy halovány gyűrű vesz körbe, és a gyűrűn, egymástól pontosan 90°-kra négy egyforma fényes csillag látható.

Valójában ezek nem csillagok. Színképük elemzése elárulta, hogy egy és ugyanazon távoli kvazárnak a négyszeres képe. A kvazár neve: HE0435-1223.

Egy közelebbi galaxis helyezkedik el köztünk és a távoli kvazár között. A galaxis elhajlítja a kvazár képét, és az négyszeresen is leképződik felénk. Azért nem keletkezik Einstein-gyűrű, hanem helyette négy kép, mert itt a lencsét alkotó galaxis nem tekinthető pontszerű objektumnak, hanem elnyúlt alakú  és tömegeloszlású, valamint a kvazár sem a galaxis centruma mögött látszik, hanem attól eltolódva valamerre. A fénysugarak pályáját felrajzolva kapjuk meg a négyszeres képet.

Mivel a négy kvazárkép mindegyike kissé más távolságban és úton halad el a galaxistól, nem ugyanazt az úthosszat teszik meg hozzánk: egyik rövidebb, másik hosszabb úton ér el minket. A kvazárok gyakran mutatnak fényességváltozásokat: hirtelen kifényesednek és utána elhalványodnak. Ez a kvazárban egy és ugyanazon időben történik, de mi a négy képen különböző időpontokban látjuk, mert a fénynek különböző időtartamokra van szüksége ahhoz, hogy a különböző úthosszakat befussa.

A mért időkülönbségekből ki lehet számítani ezeket az úthosszakat, és mivel óriási távolságokról és távolságkülönbségekről van szó, már számít, hogy időközben mennyit is tágult az Univerzum, miközben a kvazár fénye ideért hozzánk a négy különböző útvonalon? Ezért a tágulás ütemének becslésére igen jól felhasználhatók az ilyen többszörös képet adó kvazárok. Öt ilyen többszörös képet adó kvazár-galaxis párból már 3,5%-knál pontosabban lehet mérni a Hubble-állandó értékét, egyben a gyorsulva táguló Univerzumra vonatkozó Lambda paramétert is pontosan meg lehet velük határozni (https://arxiv.org/pdf/1607.00017.pdf).

Mintegy tucatnyi ilyen gravitációs lencsehatás által létrejött többszörös kvazár- vagy galaxishalmazképet ismerünk. Van, ahol csak kettő vagy három, másutt négy vagy hat kép is keletkezik.