2017. július 29/30-áján már a VEGA ’17 Nyári Amatőrcsillagász Megfigyelőtábor +1. napját ünnepelhettük.

Nem minden tábor után van plussz egyedik nap, de a múltban sokszor, ha nagyon jól éreztük magunkat és derült következett, akkor Zalaegerszegen vagy környékén, a táborból vala hazacipekedés után szoktunk még egy búcsútávcsövezést vagy meteorészlelést rendezni. Az utóbbi években ilyen nem volt, de idén felújult a hagyomány.

VCSE -- A VCSE 457/1900-as Dobsonja. -- Ágoston Zsolt felvétele.
VCSE — A VCSE 457/1900-as Dobsonja. — Ágoston Zsolt felvétele.
VCSE -- A VCSE 457/1900-as Dobsonja a sötétedő egervári ég alatt -- Ágoston Zsolt felvétele
VCSE — A VCSE 457/1900-as Dobsonja a sötétedő egervári ég alatt — Ágoston Zsolt felvétele
VCSE -- Jandó Attila észleli az M51-et az egervári, Hold és közvilágítás okozta fényszennyezésből -- Ágoston Zsolt felvétele
VCSE — Jandó Attila észleli az M51-et az egervári, Hold és közvilágítás okozta fényszennyezésből — Ágoston Zsolt felvétele
VCSE --
VCSE — “Inkább oda, az M13-ra állj át a műszerrel, ott kevesebb a felhő!” Jandó Attila használja a “Dobi”-t. — Ágoston Zsolt felvétele.

Alig hoztuk el Ispánkról a “Dobi”-t, újabb feladatot kapott Egerváron. Ezen a szombat estén újra összeszereltük Danival (Jandó Dániel), mert vártuk a derült estét a napos délutánt követően. Meg is érkezett hamarosan Csizmadia Szilárd, Zelkó Zoltán, Csizmadia Ákos és Ágoston Zsolt, valamint két régi barátom. Ahogy Dani ígérte  facebookon közzétett meghívóban, volt zsíros kenyér, rozéfröccs, paprika, hagyma, paradicsom, na és a főszereplő: a 457/1900-as Dobson-távcső, táborban kapott becenevén: a Dobi. Az észlelést a Holddal kezdtük még kék ég alatt, a Jupitert sajnos kitakarták a fák, de a Szaturnusz nagyszerű volt.

A Holdon több krátert, a Szaturnusz körül az egervári fényszennyezett égen 5 holdat azonosítottunk. Majd kis szünet rozéval, közben megérkezett Bánfalvi Péter is. Na meg ha észlelésről van szó, az időjárás se hagyta magát, jöttek a felhők hívatlanul is, mintha ők is csak bele szeretnének nézni a Dobiba. Ennek ellenére sikerült elkapni az M51-et: először nem látszottak a spirálkarok, de később felsejlett, amikor a pára kitisztult, illetve a Hold lejjebb ment. Láttuk a Lyra-gyűrűsködöt (M57), a M13 gömbhalmazt, és az M27-et. Ezeket 28 mm-es és 9 mm-es okulárral is megnéztük (68x-os, illetve 211x-es nagyítást adnak). A planetárisokat még a 9 mm-esbe tekert UHC-val is megvizsgáltuk. Az ISS egyik átvonulását többé-kevésbé sikerült lekövetni Dobival. Ákos javaslatára a Cas-ban lévő M103, NGC 654 és NGC 663-as nyilthalmazokat is meglátogattuk a műszerrel. Sajnos a felhőkkel sokat küzdöttünk, így a Stephans-ötös nem látszott a távcsőben. Majd hajnali kettő felé Neptunusz-vadászatra indultunk. Ennek a felhők tettek keresztbe, mire sikerült azonosítani a környező csillagokat, a felhők nyertek. Így is egy jó +1 napi estét zártunk a kenyér és a bor elfogyott, jól éreztük magunkat. Legközelebb is várlak benneteket ha a Hold és a felhők engedik. “Felhőtlen szórakozást kívánok”!

A cikkhez mellékelt felvételeket Ágoston Zsolt készítette.

VCSE - Hold - Balogh Gabriella
VCSE – Hold – Balogh Gabriella

A képet tegnapelőtt este (2017. július 1/2.) készítettem. Kb. fél 11-kor jutott eszembe, hogy ki kéne pakolni a távcsövet, mostanában sajnos nem volt rá alkalmam, sokszor a rossz idő miatt. Kinéztem és megláttam a Holdat, egész magasan volt és azonnal elcsábított az őt “kísérő” Jupiterrel.

Lélekszakadva futottam a távcsőért. Apum nem ért rá, így életemben először felügyelet nélkül szereltem össze a Newtont és raktam össze a követőrendszert. Mivel a Polarist kitakarja a diófa onnan, ahonnan észlelek, mindig elrontom a pólusra állást, de most nem mászott el túlzottan a kép. Az udvarunkba, ahonnan kémleljük az eget, bevilágít az utcalámpa, így a tuják árnyékába kell bújnom, ha nem akarom kisütni a közvilágítással a retinámat. Miután végeztem az összeszereléssel, ráálltam a Holdra és elkezdtem a szabad szemes észlelést – első az élmény, aztán a fotó!

Ujjongtam, amikor a Hold 1 másodperces korú fényét megláttam, és türelmetlenül cserélgettem az okulárokat, míg el nem jutottam a legnagyobb nagyítású 6 mm-es Plössl-ig. Varázsos élmény volt látni a krátereket, amelyek hegyeknek és völgyeknek tűntek ekkora nagyításban. Olyan volt, mintha csak repülőgéppel repülnék fölöttük.

Azt kívánom, bár minden ember láthatná ezt, és bár mindegyikük felfogná ennek a fantasztikusságát!
Gondolkodtam, hogy átálljak-e a Jupiterre, megnézni, hogy mi újság a legnagyobb gázbolygóval, de a türelmetlenségem, hogy (első alkalommal) fotót készíthessek a Holdról, rávett, hogy rakjam rá a Canon fényképezőgépet a tubusra és kezdődjön a móka. Jó pár percig libikókáztam a tubussal, míg végül eltaláltam az ideális súlyelosztást. Ráadásul a DSLR nagyon nehéz volt, így azzal is machinálnom kellett, hogy merre és hogyan áll ki a kihuzatból, míg végül majdnem a földre merőlegesen állítottam be. Így viszont székre kellett állnom, hogy lássam is, mit fotózok.

Távkioldóval és a követőmotorral a kezemben ügyeskedtem, hogy minél jobb és több képet csináljak (a kis kezdő!). Mivel a nagyítás kötött volt (a DSLR érzékelője, a Barlow és a távcső méretei alapján, apum, azt hiszem, 75x-ös nagyítást számolt) -, ezért nem fért bele teljes egészében a Hold a képbe (amit nem is bántam, mert reméltem így a nagyobb felbontást). Emiatt több képből kellett összevarázsolnom a kész képet.

12 képből raktam össze, bár kevesebb is elég lett volna. Szerkesztéskor jutott eszembe, hogy nem csináltam flatfield-et, pedig korábban tanácsolták – így a tükrön és a CCD-n lévő szmötyiket Photoshopban távolítottam el, remélem, észrevettem mindet.

A kép szerkesztéséhez sok hasznos tanácsot kaptam Schmall Rafaeltől, aki szerintem sokunk példaképe asztrofotózás terén. Ezúttal is köszönöm a segítséget!

Amikor megláttam az összeragasztgatott képet, boldogságban úsztam. A szerkesztés végén pedig elégedett voltam a munkámmal. Persze, össze sem hasonlítható az asztrofotósok képeivel, hibákat én is látok benne, de mégis olyan jó kimondani, hogy ezt a fotót én készítettem, én állítottam be hozzá mindent és én egyensúlyoztam egy széken a távcső fölé hajolva. Hihetetlen tapasztalat volt ez nekem és boldog vagyok, hogy vagyok olyan szerencsés, hogy apum által jó útra terelődtem és ezáltal mindig csodálattal fogok föltekinteni a csillagos égre.

Nemrég egy szupernóva tűnt fel fel a tőlünk 22 millió fényévre lévő NGC 6946 spirálgalaxisban. A szupernóva majdnem olyan fényerővel bír, mint maga a galaxis. Az Univerzum legnagyobb robbanásait a szupernóvák produkálják (ennél nagyobb energiát már csak a különböző gammakitörések szabadítanak fel), ám többfajta szupernóva létezik. A mostani az SN2017eaw nevet kapta és egy IIP típusú szupernóva, tehát körülbelül egy 10 naptömegűnél nagyobb csillag élete végén történő összeroskadása nyomán keletkezik. Akár hetekig is megfigyelhető, sőt, ha közel van, akkor akár évekig nyomon követhető a halványodása. Ez annyit jelent, hogy egy ilyen viszonylag közeli IIP, mint az SN 2017eaw közepes távcsővel már simán észlelhető.
VCSE - Szupernóva robbanás a Tűzijáték galaxisban - NGC 6946 + SN2017 - Schmall Rafael
VCSE – Szupernóva-robbanás a Tűzijáték-galaxisban – NGC 6946 + SN 2017eaw  – Schmall Rafael
A galaxistól balra látható kis csillaghalmaz az NGC 6939, mely már a mi Tejútrendszerünkben foglal helyet kb. 3600 fényévre tőlünk.
A fotó ~5 órán keresztül készült a Zselicben, amíg a rossz idő meg nem érkezett és lehetetlenné nem tette a további fénygyűjtést. A kép érdekessége még, hogy egy nem is olyan nagy rendszerrel készült, viszont vezetés mindenképpen volt. A felvétel 750 mm-es fókusszal rendelkező 150 mm-es tükörátmérőjű Newton távcsővel készült. Összesen 40 darab 8 perces ISO 800-as fotó lett begyűjtve azon a bizonyos éjszakán.
Be lett jelölve a szupernóva a galaxisban, mely egy hónappal ezelőtt még nem volt ott. Halvány, de mégis nagy jelentősége van.
VCSE - Szupernóva robbanás a Tűzijáték galaxisban - NGC 6946 + SN2017 - Schmall Rafael
VCSE – Szupernóva-robbanás a Tűzijáték-galaxisban – NGC 6946 + SN 2017eaw – Schmall Rafael
Időpont: 2017. május 18/19.
Távcső: SkyWatcher 150/750 Newton tubus, f/5 fényerő
Mechanika: SkyWatcher EQ-5 Pro mechanika
Kamera: Canon EOS1100D (átalakított)
Szűrő: Astronomik IDAS LPS-D1 (de minek…)
Vezetőegység: Lacerta Standalone MGen
Korrektor: SkyWatcher kómakorrektor f/4 távcsövekhez
ISO800 / 40 x 8 perc

Izgalmas kérdés, hogy a fizikai állandók mennyire állandók. (A Hubble-állandó csillagászati állandó, és tudjuk róla, hogy időben változik – de most a fizikai állandókról van szó.) A múlt században volt olyan kozmológiai elmélet, ami az Univerzum akkor ismert tulajdonságait azzal próbálkozott megmagyarázni, hogy a gravitációs állandó időben csökken. Noha ez az Univerzum tágulását okozhatná, de akkor a bolygópályák sem lennének stabilak, és a Naprendszerünk már rég összeomlott volna, pedig itt van még. A csillagokat is a gravitációjuk tartja egyben, a belsejükben felszabaduló magenergia (fúziós energia) tart egyensúlyt a gravitációval: ha a gravitációs állandó időben csökkenne, akkor a csillagokat a saját fúziós energiájukból származó fénynyomás repítené szét. Ez is ellentétben áll a megfigyelésekkel: a csillagokat ma is látjuk. A gravitációs állandó így időben nem változhat (vagy észrevehetetlenül kicsit, aminek nincsenek kozmológiai következményei) – de mi a helyzet a többi állandóval?

Az asztrofizikusok e kérdés megválaszolására az ún. finomszerkezeti állandót szeretik használni. A finomszerkezeti állandó cgs-egységrendszerben az elektron töltésének négyzete osztva a fénysebességgel és a Planck-állandó 2 pi-ed részével. SI-ben kifejezve még 4 pi-vel és a vákuum elektromos permittivitásával is el kell osztanunk. Vagyis SI-ben:

ahol alfával jelöltük a finomszerkezeti állandót, e az elektron töltése, h a Planck-állandó, c a fénysebesség négyzete és epszilon0 a vákuum dielektromos állandója (permittivitása).

Mindenesetre ezek mindegyike természeti állandó, és ha ezt a kombinációt megmérjük, akkor vagy egyik említett fizikai állandó sem változik az időben, vagy kettő vagy több szinkronban változik (pl. a Planck-állandó csökkenését a fénysebesség növekedése kompenzálná és további hasonló kombinációkat lehetne felírni). Mindenesetre elég valószínűtlen lenne ilyen szinkron változás.

A finomszerkezeti állandó azért jobb, mintha az egyes benne szereplő állandókat külön-külön mérnénk meg, mert ez a kombináció sok milliárd fényév tér-, és ennek megfelelő időtávolságból is mérhető, míg pl. a Planck-állandót nem tudjuk megmérni több milliárd évvel ezelőtt, csak most és a jövőben.

A finomszerkezeti állandót 1916-ban írta fel először A. Sommerfeld, amikor a hidrogén színképének finomszerkezetét tanulmányozta: a hidrogén főbb színképvonalai jobb felbontású színképelemző készülékben ugyanis több vékonyabb, egymáshoz közeli vonallá esnek szét. Sommerfeld ezeket azzal magyarázta – sikeresen -, hogy az elektron a proton körül a hidrogénben nemcsak körpályán, hanem ellipszispályán is keringhet, és a sok-sok hidrogénatomban különböző excentricitású ellipszispályák fordulnak elő, amelyek mindegyike csak egy vonalért felelős, együtt azonban kiadják a sok finom vonalat. A vonalak közötti hullámhossz-különbség éppen a finomszerkezeti állandóval arányos.

Érdekességképpen említjük, hogy igen sok helyen előfordul még: pl. Sommerfeld eredeti értelmezésében az elektronnak a hidrogénben a legkisebb sugarú körpályán meglévő sebessége szorozva a finomszerkezeti állandóval a fénysebességet adja. (A finomszerkezeti állandó dimenziótlan, és értéke 137,035999139(31), a zárójelben álló számok az utolsó két számjegy bizonytalanságát jelzik, a megelőző számjegyek biztosak.) A kvantumelektrodinamikában pedig az elektronok és a fotonok közötti erőhatásban fordul elő. A Bohr-sugár (a hidrogénbeli elektron legkisebb lehetséges pályasugara) szorozva a finomszerkezeti állandó két pi-szeresével megadja az elektron Compton-hullámhosszát. Az elektrogyenge elméletben is fontos tényezőként fordul elő az egyenletekben.

Éppen a színképvonalak előállásában játszott szerepe miatt távoli objektumok színképéből ki lehet számolni értékét.

Mivel az elektronok és a fotonok egymáson való ütközésében (pontosabban szóródásában) is szerepet kap, a Planck-műholddal megvizsgálták, hogy a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás, z=1100-as vöröseltolódásnál mennyi volt az elektron tömege és a finomszerkezeti állandó értéke: akkor, amikor az Univerzum kora még csak kb. 379 ezer év volt (maga a kozmikus háttér kialakulása kb. 115 ezer évig tartott, ennek a háttérsugárzásnak az utolsó fotonjai 487 ezer éves korban keletkeztek; 379 ezer év körül e sugárzás keltésének a maximuma volt).

A kozmikus háttérsugárzásnak a Planck ESA-műhold által gyűjtött tulajdonságainak elemzésével azt találták angliai csillagászok, hogy a finomszerkezeti állandó és az elektron tömege az azóta eltelt kb. 13,7 milliárd évben nem változott, hibahatáron belül megegyezik a mai értékkel. Még pontosabban: a finomszerkezeti állandó legfeljebb 0,22%-kal (0,33%-os hibahatárral), az elektron tömege legfeljebb 0,26%-kal (0,94%-os hibahatárral) térhetett el a mai értéktől. Még szebb eredményük, hogy még azt is meg tudják mondani ezekből a mérésekből, hogy ha volt is változás, az legfeljebb minden egyes egységnyi z-változásra legfeljebb 0,05% lehetett egy hatványfüggvény szerint, de hibahatáron belül ez is nulla.

Végkövetkeztetés: a fizikai állandók igen erősen állandók voltak az utóbbi mintegy 13,7 milliárd évben, a kozmikus háttérsugárzás kialakulása óta. Ez mérési eredmény, ami sokkal szigorúbb, mint bármi elmélet. Korábbra időben nem tudunk visszatekinteni (csak gravitációs hullámokkal, de azok nem állnak kapcsolatban a finomszerkezeti állandóval, így annak mérésére sem használhatók fel).

Forrás: https://arxiv.org/abs/1705.03925

A cianopoliének olyan kémiai vegyületek, amelyekben egy láncra úgy vannak felfűzve az atomok, hogy a lánc hidrogénnel indul, nitrogénnel végződik, és közte páratlan számú szénatom foglal helyet.

A cianopoliéneket nagyon nehéz a Földön, laboratóriumban előállítani, és instabilitásuk okán gyorsan el is bomlanak más anyagokká. Ennek ellenére sokkal tovább létezhetnek a hideg csillagközi térben, ezért számos és nagy mennyiségű cianopoliént figyeltek meg pl. csillagközi felhőkben. Magukat a cianopoliéneket is rádiócsillagászati úton fedezték fel 1971-ben csillagközi molekulafelhőkben.

Ezek az anyagok az Univerzum korai időszakában is létrejöhettek, nagyjából az első tízezer évben a következő kémiai reakcióval:

C3H2 + N -> HC3N + H

Azóta és manapság inkább a következő reakciók lehetnek felelősek előállásukért a csillagközi felhőkben:

HCN + C2H2 -> HC3N

CnH2 + CN -> HCn+1 N + H (n 4, 6 vagy 8 lehet)

Hogy melyik reakció valósul meg, az attól függ, milyen a felhő kémiai összetétele, milyen kiindulóanyagok állnak rendelkezésre.

Egy időben az ebbe a csoportba tartozó HC11N tartotta a rekordot, mint a legnagyobb méretű, csillagközi anyagban megfigyelt molekula, de később kétségbe vonták, hogy jól azonosították be a megfigyelt színképi vonalakat.

Extragalaxisokban csak nemrég figyeltek meg HC3N-molekulákat, amit két tanulmányban is olvashattunk nemrég.

2017. januári az a tanulmány, amiben bemutatják a következő eredményeket. Kínai csillagászok a németországi 100 m-es effelsbergi rádiótávcsővel 20 galaxisban keresték a HC3N előfordulását; kilenc másik extragalaxis észleléséhez pedig a 10 méteres szubmilliméteres távcsövet használták (Submilliméter Telescope, SMT: ez az ilyen hullámhosszúságú sugárzást fogja fel). A 29 vizsgált galaxis közül ötben találtak HC3N-t: az IC342-ben, az M66-ban, az NGC 660-ban, az NGC 1068-ban és az IC 694-ben. Egyben ez az első alkalom, hogy más galaxisokban is megtalálták ezeket a molekulákat. Úgy tűnik, hogy a HC3N viszonylag ritkán fordul elő más galaxisokban, vagy csak olyan kevés van belőle, és ezért olyan gyenge jelet produkál, hogy nem tudjuk észlelni mai eszközeinkkel. Azt is megfigyelték az említett tanulmányban, hogy a HC3N-nek a HCN-hez (hidrogén-cianid, kéksav) vagy a HCO-hoz való aránya sokat változik galaxisól galaxisra, egyelőre ebből az öt sikeres kezdeti mérésből nem látni összefüggést a különböző anyagok előfordulási gyakoriságának aránya között. Egyértelműen több és érzékenyebb megfigyelésre van szükség, hogy a galaxisok asztrokémiájának e szegmensét jobban megismerjük. Úgy tűnik, igen kevéssé ismerjük akár a részleteket, akár a főbb vonalakat  a csillagközi felhők kémiáját illetően. (Forrás: https://arxiv.org/abs/1701.00312)

2017 májusában jelent meg egy másik tanulmány, ami HC3N-mézert talált az NGC 253 csillagontó rudas (horgas) spirálgalaxisban (https://arxiv.org/abs/1705.03080). Ez a galaxis gazdag Wolf-Rayet csillagokban, de eddig csak egy szupernóvát észleltek benne, azt is 1940-ben. Az említett tanulmány szerzői ezúttal ausztrál és kínai csillagászok. A mézer 2500 K hőmérsékletű környezetből jön, és az NGC 253 extragalaxis centrumától kb. 300 parszekre lehet eltolódva. Közel van egy korábban is ismert metanol-mézerhez; és ugyancsak közel van ahhoz a helyhez a galaxis rúdjához (horogjához), ahol a rúd csatlakozik a belső molekulafelhő-zónához. Azt gyanítják, itt molekuláris gáz megy még beljebb és kis sebességű lökéshullámok alakulnak ki. Ebben a galaxisban korábban már több víz- és ammóniamézert és OH-mézert is találtak.

A mézerekről bővebben itt lehet olvasni: https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A9zer. Vannak természetes és mesterséges mézerek.

A szerző nem vegyész, csak érdeklődik a csillagászat minden szegmense iránt. Amennyiben szakértő kémikus kiegészítéssel kíván élni, a vcse @ vcse.hu címre legyen szíves írjon!