Amikor a Voyager-2 űrszonda 1989-ben elrepült a Neptunusz mellett, egy nagyméretű sötét foltot vett észre a Neptunuszon, amit egy ottani időjárási jelenség okozott. Egy most tanulmányozott folt mérete pedig akkora volt, hogy ha a Földön lenne, az Egyesült Államok-beli Bostontól Portugáliáig elérne, átnyúlva az Atlanti-óceánon. Működésbe állása (1990) óta a Hubble Űrtávcsővel (Hubble Space Telescope, röv. HST) folyamatosan monitorozták a neptunuszi óriásviharok fejlődését. Eközben új viharok kifejlődését is látták. Az alábbi képsorozat azt is bemutatja, milyen felbontást érhetünk el a Neptunuszról a 2,4 méter főtükör-átmérőjű HST-vel. Megjegyzendő, a Neptunusz kb. 30-szor távolabb kering a Naptól, mint a Föld.
VCSE - A Neptunusz egyik évekig létező vihara látható négy különböző epochánál készült HST-felvételen a fehér négyszögeken belül. A korábbi számítógépes szimulációk szerint a viharnak az egyenlítő felé kellene lassan elmozdulnia, és az egyenlítőnél felbomlania és sok kis apró felhőre szétesnie. Ehelyett e megfigyelések azt mutatták, hogy a vihar a déli pólus felé vándorolt, és hirtelen szétesés helyett szimplán elhalványodott. A vihar 2015-ben 5000 km, 2017-ben már mindössze csak 2300 km hosszú volt. - Forrás: © M.H. Wong and A.I. Hsu (UC Berkeley)/NASA/ESA
VCSE – A Neptunusz egyik évekig létező vihara látható négy különböző epochánál készült HST-felvételen a fehér négyszögeken belül. A korábbi számítógépes szimulációk szerint a viharnak az egyenlítő felé kellene lassan elmozdulnia, az egyenlítőnél felbomlania és hirtelen sok kis apró felhőre szétesnie. Ehelyett e megfigyelések azt mutatták, hogy a vihar a déli pólus felé vándorolt, és hirtelen szétesés helyett szimplán elhalványodott. A vihar 2015-ben 5000 km, 2017-ben már mindössze csak 2300 km hosszú volt. A felső képsorozat RGB szűrőkkel készített kompozitok, az alsó képsorozat 467 nm-es középhullámhosszú szűrővel lett felvéve. – Forrás: © M.H. Wong and A.I. Hsu (UC Berkeley)/NASA/ESA
Míg a Jupiter Nagy Vörös Foltja, egy anticiklon, legalább két évszázada folyamatosan létezik – esetleg még régebb óta -, a Neptunuszon a viharok megjelennek, néhány évig léteznek, majd eltűnnek. Az eltűnést azonban eddig csak onnét tudtuk, hogy egy idő után a vihar okozta foltokat nem láttuk (pl. mert a Nappal történő együttállás, vagyis a bolygó nem megfigyelhető időszaka során tűntek el a foltok, vagy egyszerűen nem volt elég sok mérés az adott időszakban). Most viszont sikerült megfelelő észlelési sorozatot gyűjteni ahhoz, hogy egy ilyen viharfolt eltűnésének folyamatát dokumentálják.

A felvételsorozat 2015-2017 között, két évnyi időszak alatt készült. A bolygó anticiklonjai, mint a fenti képsorozaton bemutatott is, a Neptunusz mélyebb légköri régióiból kever fel anyagot, majd a várakozások szerint később a lesüllyedő folt hirtelen szét is oszlik sok apró felhőre. E folt azonban másképp viselkedett (lásd a képaláírásban). Érdemes megjegyezni, hogy a Neptunusz szelei a legsebesebbek a Naprendszerben, és az ottani szuperszonikus sebességet is elérhetik. A tenger régi istenéről elnevezett bolygón egyébként egyszerre három szélirány is uralkodó: az egyik az egyenlítő mentén nyugatra fúj, a másik kettő keletre, amelyek az egyenlítőtől északra és délre a pólusok felé jelentősek.

A Neptunusz viharait mindössze a Voyager-2-vel és a HST-vel sikerült eddig észlelni. Mivel a Voyager-2 csak elrepült a bolygó mellett, nem készített hosszútávú megfigyeléseket a foltokról. Csak a HST-vel sikerült ezek időbeli fejlődését tanulmányozni.

Az eredményekről az Astronomical Journal c. lap számolt be. A híradás forrása itt található.

Mindeközben ugyancsak a HST-vel 2018-ban egy új sötét folt születését figyelték meg a Neptunuszon.

Tegnap volt 30 éve, hogy a Voyager-2 űrszonda 1986. január 24-én elhaladt az Uránusz mellett. Pontosabban, a NASA kronológiai nyilvántartása szerint ekkor lépett be az Uránusz rendszerébe, és 1986. február 25-én végleg elhagyta azt.

VCSE - Voyager 2
VCSE – Voyager-2

A Voyager–2 az amerikai Voyager-programban a második (egyben az utolsó) űrszonda. Az űrszonda eredeti neve Mariner Jupiter/Saturn B volt, de az űrszondát a  kilövése előtt fél évvel átkeresztelték Voyager-2-re. Olvasd tovább

A mai képen a Miranda nevű uránuszhold 20 km mélységűnek mért sziklafaljának képe: tízszer mélyebb, mint a Földön a Grand-kanyon. Mivel azonban a Miranda sokkal kisebb a Földnél, a gravitációs vonzása is sokkal kisebb: kb. 12 percig tartana leérni az aljára, ha valaki a tetejéről leugrik! Ha az illetőre egy légzsákot rákötöznének, akkor ezt a 20 km-es ugrást valószínűleg túl is élné.

VCSE - Mai kép - Miranda - Verona Rupes
VCSE – Mai kép – Miranda – Verona Rupes

A mellékelt képet 1986-ban készítette az egyetlen űrszonda, amelyik eddig az Uránuszt meglátogatta: a Voyager-2. A Miranda sziklafalának kialakulása egyelőre ismeretlen folyamat eredménye (vagy tektonikus eredetű, vagy becsapódás hozhatta létre).