Az APOD mai felvételén az NGC 7497 és az MBM 54 köd látható. A felvételt Eric Coles és Mel Helm készítették.

VCSE - Mai kép - NGC7497
VCSE – Mai kép – NGC7497

Az NGC 7497 galaxis megközelítőleg 60 millió fényév távolságra található spirálgalaxis a Pegazus csillagképben. Az NGC 7497 galaxist William Herschel fedezte fel 1784-ben egy 48 cm-es távcső segítségével.

A Galaxisban lévő rendkívül apró porszemcsék alkotják a galaktikus cirruszfelhőket. Ezek a látható fény tartományában elnyelik a fényt, ezért a mögöttük lévő csillagok és más objektumok halványabbnak látszódnak (egyben vörösítik is a fényt, mert a kék fényt jobban elnyelik). Az elnyelt fény energiáját az infravörös tartományban sugározzák ki: 100 mikrométeres távoli infravörös fény tartományában a Galaxis porfelhői például rendkívül fényesnek látszanak, és mivel a mi kék égboltunkon gomolygó, alaktalan, egymásba olvadó-átalakuló, de azért sejtelmesen átsejlő vékony cirruszfelhőzetre emlékeztetnek, galaktikus cirruszfelhőknek nevezték el az itt-ott sűrűbb, másutt ritkább csillagközi apró port. A galaktikus cirruszfelhőket először Lynds vette észre 1965-ben a látható fény tartományában. Igazán fényesek csak infravörösben, ezért tulajdonságaikat is az 1980-as években sikerült jobban megérteni, amikor az IRAS infravörös műhold feltérképezte különböző hullámhosszakon az eget (ezek a hullámhosszak a földfelszínről nem tanulmányozhatók, mert a földi légkör az ilyen hullámhosszú sugárzást szinte teljes egészében elnyeli).

Az 1980-as években Steve Mandel földi, látható fényben készült, hosszú expozíciós idejű felvételeken hosszú, világító filamentumot (vagyis szálat) vett észre a galaktikus cirruszban. Ez a galaxis csillagai ultraibolya és látható fényét veri vissza. Néha a szálat még gyenge emisszióra is készteti a csillagok összegzett fénye. Ezeket a sejtelmesen, túlvilágian világító szálak összességét Mandel Integrated Flux Nebula-nak (IFN-nek), magyarul összegzett fluxusködnek nevezte el, mondván, a csillagok gyenge, de hosszú ideig összegzett fényét verik vissza. Kiterjedése óriási, több tucat fok. A Fluxusköd igazából a Göncölszekérben van, de azóta más ilyen fluxusködöket is találtak, vagyis a név egy konkrét ködöt és a ködök egy csoportját is takarja. Csakis hosszú expozíciós idejű, mély képeken látszanak. A Galaxis egyenlítőjétől messzire, magas szélességeken látszanak, porból, hidrogénből és szén-dioxidból állnak.

Nagyon nehéz volt ezeket az eredményeket elérni. Sokáig például az M81 és M82 galaxisok közötti fluxusköd-darabot a két galaxis között haladó csillagáramnak, a galaxisok közti árapályerők megnyilvánulásának vélték, csak később derült ki, hogy a mi Galaxisunkban lévő, éppen arra látszó, apró porból álló fluxusködről van szó. (Ez volt a híres Arp-hurok, aminek így viszont semmi köze a galaxisok pekularitásához.)

A mellékelt felvételen látható “füstszerű” képződmény az MBM 54 jelű halvány molekuláris felhő, amely mintegy 900 fényév távolságra található Naprendszerünktől a mi saját Galaxisunk külső régiójában. Ezek a molekuláris felhők nagyon haloványak. Magát az MBM 54-et 1984-ben  fedezték fel az IRAS infravörös műhold felvételén.  Ekkor kezdődött egy átfogó katalóguskészítés az MBM 54 hez hasonló IFN ködök keresésére és katalogizálására. Ezek a felhők szokatlanul viselkednek. Nem verik vissza a közeli csillagok és csillaghalmazok fényét, hanem ezek a “magas galaktikus szélességi” ködök tükrözik a Tejútrendszerben lévő csillagok együttes fényét (integrált fluxus, innen ered az Integrated Flux Nebula kifejezés ).

A felvétel  RCOS 16″ RC f/9 távcsővel,  SBIG STXL-11002/FW8G-STXL kamerával,  Astrodon Blue Tru-Balance E-Series Gen 2, Astrodon Green Tru-Balance E-Series Gen 2, Astrodon Red Tru-Balance E-Series Gen 2, Astrodon Luminance Tru-Balance E-Series Gen 2 szűrők alkalmazásával,  48,6 órás össz expozíciós idővel készült.