A hosszú időre kiterjedő, sokáig végzett, akár több generáción át folytatott méréseknek nagy jelentősége van a csillagászatban, mert sok változás csak igen hosszú idő alatt megy végbe az égbolton. (Hasonló igaz a folyamatosan, kitartóan végzett amatőrcsillagászati munkára is!)

Most egy ilyen mérési sorozat eredményét mutatjuk be: az NGC 5548 extragalaxis 43 évre kiterjedő spektroszkópiai méréseit elemezték. 1972-től kezdődően több, többnyire 1-2 méteres  távcsővel észlelték ezt a mélyég-objektumot, a legutolsó 12 év adata most lát csak napvilágot. 1600 darab H-béta vonalon és környékén készült spektrumot analizálták.


Az NGC 5548 egy kb. V=13,3 mg-s galaxis az Ökörhajcsár csillagképben. Távolságát 245 millió fényévre becsülik. Nagyon szép, lentikuláris galaxis, alig felismerhető spirálkarokkal. Egy csillagkar leszakadni látszik a galaxisról, ami annak a jele lehet, hogy nem sokkal ezelőtt valamelyik másik galaxis elhaladt mellette és gravitációsan perturbálta a csillagok galaxisbeli mozgását, vagy éppenséggel nem sokkal ezelőtt ütközött egy másik galaxissal és egyesültek.

Az NGC 5548 magjában egy 65 millió naptömegűre becsült, nagyon nagytömegű fekete lyuk található  (ang. supermassive black hole, helyes fordítása tehát nagyon nagytömegű fekete lyuk).

Carl Keenan Seyfert amerikai csillagász listázta először azokat a galaxisokat, amelyek a megszokottnál fényesebb maggal bírnak, és amelyek emissziós vonalakat mutatnak színképükben. Ezeket Seyfert-galaxisoknak nevezik. Az eredeti, 12 ilyen tulajdonságokkal bíró galaxis egyike volt az NGC 5548.

Az összes galaxis kb. 10%-át teszik ki a Seyfert-galaxisok. Már 1908-ban felismerték (V. Slipher és E.A. Fath), hogy az NGC 1068 hat emissziós vonalat is mutat, de szisztematikus vizsgálatukat Seyfert kezdte el. Az itt látható emissziós vonalak eredetére az az elképzelés, hogy vagy a galaxis magjában lévő fekete lyukat körülvevő anyagbefogási korongról (akkréciós diszkről) származik, vagy pedig a fekete lyukat körülvevő térségből elinduló, erősen fókuszált sugárzás világít meg néhány távoli felhőcsomót és azok gerjesztődnek.

A széles emissziós vonalakról azt gondolják, az anyagbefogási korongról jön és a korong forgása szélesíti ki a vonalat (a korong felénk forduló része kékeltolódást, az elforduló vöröseltolódást mutat, egyébként a gyorsan forgó csillagok színképvonalai is ezért szélesednek ki). A széles emissziós vonalak gyakran mutatnak időbeli változást erősségüket tekintve a Seyfert-galaxisokban; a keskeny, éles vonalak időben jobbára állandóak, vagyis a fekete lyuktól távolabb, lassabban mozgó gázfelhőben keletkeznek. A széles vonalak kiszélesedésének mértéke felhasználható a korong forgásidejének becslésére, amiből a központi fekete lyuk fekete tömege megbecsülhető.

A Seyfert I galaxisok semleges és ionizált atomok széles megengedett vonalait (HI, HeI, He II), és keskeny, tiltott vonalakat (pl. OIII) mutat; a Seyfert II csak keskeny vonalakat mutat. Némelyik galaxis köztes állapotot képvisel, ezeket pl. Seyfert 1.5 -nek osztályozzák: néha: ezekben a széles vonalak éppen csak megjelennek, de nem olyan kifejlettek, mint a Seyfert I-ben.

A fentebb említett 1600 db spektrum analízise arra az eredményre vezetett, hogy a színkép 5700 napos periódussal (kb. 16 év) periodikusan ingadozik. Mindezt 43 évre kiterjedő adathalmazból mondják, tehát az eredmény megbízhatónak tűnik.

A színképei periodicitás oka lehet például:

– periodikusan behulló poros és pormentes felhők. Ha a csillagközi anyag szerkezete olyan, hogy e felhők egymást váltogatva hullanak be ilyen időközönként, akkor az anyagbefogás ,megnő és a diszk fényesebbé válik.

– a fekete lyuk kettőssége (két fekete lyuk keringene egymás körül a galaxis magjában). A két fekete lyuk egymás körüli keringése időben változó gravitációs mezőt jelent, ami az anyagbefogási korongot megzavarja, és oszcillációra készteti.

– árapályerők okozta csillagszéttépések: esetleg valamilyen csillagáram pont ilyen periódussal kering a fekete lyuk körül erősen elnyúlt, excentrikus pályán, így amikor közel jutnak a fekete lyukhoz, akkor a lyuk árapályereje számos csillagot széttép, ami felfényléssel jár.

– egy, a fekete lyuk körül keringő nagytömegű csillag, amelynek pályája nem a diszk síkjában van, ezért 32 éves keringésideje alatt kétszer: egyszer alulról felfelé, majd felülről lefelé keresztezi a diszket, anyagot ragad el róla, ami felfényléshez vezet.

Egyik magyarázatot sem találták meggyőzőnek alaposabb vizsgálat után, de tippjük szerint legjobbnak még az utolsó: egy, a korongon rendszeresen áthaladó csillag tűnik. Ez ugyanis összhangban állna a szintén kiterjedt röntgenmérésekkel is, az áthaladáskor ugyanis erős röntgensugárzást is várunk a korongból a csillagra hulló anyag gravitációs energiájának felszabadulása miatt. A szerző véleménye az, hogy ilyet nemcsak egy csillag, de akár egy kisebb nyílthalmaz is tud okozni.

Forrás:
http://arxiv.org/pdf/1606.04606v1.pdf

Seyfert-galaxisokról a VCSE-honlapján:
http://vcse.hu/tag/seyfert-galaxis/
http://vcse.hu/3c279-kvazar-gammasugar-esoje/

A Los Angeles-ben található Kaliforniai Egyetem (University of California, UCLA, USA) a napokban egy rendkívül érdekes meteoritot állított ki híres Meteorite Gallery-jában. A mintát kölcsönbe kapták Ken és Jill Eltrich-től.

A 30 x 25 x 12 cm méretű termetes kondritot jó pár évvel ezelőtt túrázás közben találták a kaliforniai Mojave-sivatagban. Eltrich elmondása szerint a túra alatt teljesen véletlenül lenézett a földre, és egy oda nem illő, érdekes mintázatú követ vett észre. Leginkább sziromra hasonlító mintázat borította a hátoldalát. Hazavitte, és a Google segítségével utánanézett, hogy mi lehet az, de nem talált semmi érdemlegest, így három évig az otthonukban maradt. Közben – mint értéktelent – ajtókitámasztónak is használták (sic!). Három évvel később Eltrich a követ bevitte egy Orange megyei térkép- és ásványboltba, ahol a tulajdonos azt mondta neki, hogy az akár egy meteorit is lehet, és javasolta, hogy vigye be Marvin Kilgorehoz, aki az Arizonai Egyetem Hold és Bolygólaboratórimának (Lunar and Planetary Lab) meteorit-kurátora. Kilgore azonnal látta miről van szó. Egy egyedien orientált,  szinte tökéletes alakú kondritról!

Egy évvel később Eltrich találkozott John Wassonnal, aki az UCLA meteorit gyűjteményének alapító kurátora, és Nick Gesslerrel, aki az UCLA-n a “Meteoritok” tárgy előadója. Utóbbi elmondta:

“Számos orientált meteoritot láttam már, de ez a kiváló kondrit az összes közül a legérdekesebb és legbonyolultabb mintázatot mutatja.” Az orientált meteoritokról kevesen tudják, hogy felszínük hullás közben a legkevésbé ablatálódik (vagyis a legkevésbé gőzölög el), mert a forró plazmacsatorna lényegében lamináris áramlással, optimálisan kevés anyagot olvaszt le róluk. Szinte csak a folyásnyomvonalak olvadnak le, az eredeti kúp alakból a lehető legtöbb megmarad.

A mintát Jason Utas, az UCLA kozmikus geokémia szakos végzős hallgatója is látta, aki nem mellesleg profi meteoritgyűjtő, és szerinte a kő “a világ legorientáltabb meteoritja, amit valaha találtak!”. Alakjában tükröződik “az időben megfagyott fizika”.

Eltrich ekkor kezdte csak felfogni, hogy mit is talált: “akár egy véletlenül talált lottó ötös szelvény!” mondta.

Közben jó pár komoly meteoritgyűjtő megkereste kecsegtető ajánlatával, de azt gondolta, hogy ha eladja, akkor az egy meteoritgyűjtemény féltve őrzött kincseként eltűnik az emberek szeme elől és senki nem látja hosszú-hosszú időre. Ezért úgy döntött, hogy kiállítási célból két évre kölcsönadja az UCLA Meteorite Gallery-nek, hogy minél többen láthassák élőben ezt a csodát.

A világ “legorientáltabb” meteoritjának találóan a “krizantém-kő” nevet adták és júniustól tekinthető meg az UCLA-n. Végezetül Eltrich elmondta, “nem vagyok meteorit vadász, de most már próbálok az lenni…”.

Valóban lenyűgözően szép, tankönyvszerű mintázatot mutató orientált meteoritról van szó és tényleg kiállításon van a helye.

(Daily Bruin, UCLA, California, USA, forditotta Kereszty Zsolt. Jason Utas képei)

Egy amerikai-német-magyar-török-horvát csillagászcsoport (a magyarok benne: Borkovits Tamás és Sódor Ádám) egy ritka ötös csillagrendszert talált.

A rendszer egy vizuális kettőscsillagból áll alapvetően, amelyek EPIC 2126 51 213 és EPIC 2126 51 234 jelölést kapták. Egymástól 11 ívmásodpercre látszanak az égbolton, 11,0, illetve 11,3 magnitúdósak, ezért nagyobb amatőr távcsövekkel is bontható vizuálisan (a komponenseik halványsága miatt azért legalább 10 cm-es távcső javallott!) A mellékelt kép a Sloan Digital Sky Survey nyomán mutatja be a vizuális kettőscsillagot.

A kettőscsillag keleti tagja (EPIC 2126 51 213) a nagyobb felbontást biztosító adaptív optikás technikával még egyszer kettősnek bizonyult, a benne lévő két komponenst ((EPIC 2126 51 213A és EPIC 2126 51 213B) mindössze 0,09 ívmásodperc választja el az égbolton. A K2 űrtávcső több hónapot átfogó fotometriai idősoraiból (vagyis rendszeresen, minden fél órában megmérték a fényességét) pedig kiderült, hogy e rendkívül szoros, amatőr eszközökkel már nem, de profi távcsövekkel bontható AB-kettős mindkét tagja szintén külön-külön kettőscsillag (Aa-Ab illetve Ba-Bb csillagok), és mindkét szoros kettőscsillag fedési kettőscsillag is egyben, vagyis egyik tagjuk rendszeresen elfedi a másikat a Földről nézve. Az egyik fedési kettős 5,1 nap periódusú és körpályát mutatnak a tagjai, a másik pedig excentrikus és 13,1 nap a periódusidő. A két fedési kettőscsillag kb. 65 év alatt járja körbe egymást. Az ötödik csillag pedig, vagyis a vizuális pár nyugati tagja (EPIC 2126 51 234) keringésideje a két kettős körül ma még ismeretlen.

Az ilyen rendszerek rendkívül ritkák. Nagyon sok kettőscsillagot ismerünk (százezernél többet a WDS szerint), és nem kevés hármas rendszert. Négyes rendszerek elvétve előfordulnak (egy ilyenről korábban már beszámoltunk). A kötött ötös rendszerek már ritkák: ezek olyanok, hogy egyik csillag sem szökik el a rendszerből, de nem is ütközik össze egy másikkal. Ötös rendszerek a most ismertetett újon kívül pl. a V994 Her, GG Tau, Szigma-2 Coronae Borealis, 14 Aurigae, és hat másik, SWASP, HIP vagy HD-számmal ellátott rendszer. Két kezünk mellé alig kell pár lábujj, hogy megszámolhassuk, hány ötös rendszert ismerünk a Galaxisban.

Az ilyen rendszerek nagyon érdekesek. Egyfelől izgalmas kérdés, hogyan alakulnak ki és milyen gyakorisággal a többes, kötött csilalgrendszerek, és miért nem esnek szét kisebb rendszerekre, amelyek külön pályákon mozognak a Galaxisban? Másfelől a rendszer további folyamatos mérésével a csillagok között ható erők, dinamikai effektusok, belső szerkezeti állandók is pontosabban mérhetők.

A rendszerek jövője is érdekes: hogyan fejlődnek? Szétesnek vagy még szorosabbak lesznek? Ha egyikük vörös óriássá válik, a kiszórt csillaganyagon hogyan fékeződnek le a komponensek? (Az öt komponens mindegyike Nap-szerű csillag.) Ilyen dinamikával az évmilliárdok múlva kialakuló planetáris köd alakja is érdekes lesz…

Az Androméda-köd számtalan pici kísérőgalaxisának egyike az Andromeda XXV. Ezt a pici kísérőgalaxist csak 2011-ben fedezték fel! Mindössze 3 ívperc látszó méretű, 732 +/- 60  parszekre van tőlünk, és meglehetősen halvány, kb. 14,8 magnitúdós a SIMBAD adatbázis szerint. Közeledik hozzánk 107 km-s sebességgel, vagyis kékeltolódást mutat. Típusbesorolása: törpe szferoidális galaxis.

Olasz csillagászok a Nagy Binokuláris Távcsövet (LBT) használták e törpegalaxis részletesebb vizsgálatára. Az LBT (Large Binocular Telescope) két darab 8,4 méteres távcső közös platformra szerelve, egy 3300 méteres arizonai hegycsúcson. Olasz-német-amerikai kooperációban épült fel és így is üzemeltetik. Közeli infravörösben, 2,9-13 mikrométeres hullámhosszon észlel interferometrikusan, vagy optikai és közeli infravörösben képalkotó üzemmódban. Az “első fény”-re 2005-ben került sor, legelőször az NGC 891 GX-t észlelték vele. Mindössze 2008 óta üzemel ún. “teljes üzemmódban”. Egyesített fénygyűjtő felülete megfelel egy 11,8 méteres távcsőének, felbontóképessége pedig egy 22,8 méteres műszerének. Adaptív optikával ellátták.

85 db B és 87 db V sávokban készült mély felvételeket gyűjtöttek a törpegalaxisról még 2011-ben, de az eredményeket csak 2016-ban publikálták. Egy egyhetes időszakban készültek a képek. Az And XXV-ben újonnan felfedezett változócsillagok 23 és 25 magnitúdó között változnak!

63 változócsillagot sikerült felfedezniük: 58 RR Lyrae típusú, három anomális cefeida, egy fedési kettőscsillag, és egynek a típusát nem siekrült megállapítani. Az észlelt több tucatnyi RR Lyrae-vel az And XXV távolságát is megállapították. Az And XXV csillagai között szinte csak öreg, 10-12 milliárd éves csillagok vannak, amik a Napnál kb. 100-szor kevesebb fémet tartalmaznak. Egy gömbszerű csillagalakzatot is találtak az And XXV közepén (az irány és a távolság stimmel, tehát az And XXV-ben van), de az nem derült ki, ez egy sűrű csillaghalmaz vagy a törpegalaxisnak a magja. Ha az észlelt csillagsűrűsödés, ha nem az And XXV magja, akkor az egy gömbhalmaz is lehet, ami vagy az And XXV-ben kering, vagy az M31 körül – a pályája nagyon nem világos, lehet, hogy csak közel jutott éppen az M31 körüli keringése során az And XXV-höz…

Akár törpegalaxis centrum, akár gömbhalmaz akármilyen pályán, Gep I-mek nevezték el, a fiatalon elhunyt Geppina Coppola olasz csillagász után.

A mellékelt kép a PandaS Survey képe, amely az And XXIII – And XXVII törpegalaxisok felfedezéséhez vezetett. Ez a felmérés közeli optikaiban és közeli infravörösben (g és i sávokban), a 3,6 méteres Kanadai-Francia-Hawaii Távcsőre szerelt nagy CCD-kamerával keres csillagsűrűsődéseket az M31 körül, és azokat tovább vizsgálva választja ki a törpegalaxisokat. A baloldali képsorozaton a csillagokat és ellipszisekkel megjelölve a csillagsűrűsödéseket lehet látni, amelyeket törpegalaxisokként azonosítottak; jobbra pedig azt, hogyan csökken le a csillagsűrűség a törpegalaxis centrumától mérve.

Források:
Richradson et al. 2ö11, ApJ 732, 76:
http://cdsads.u-strasbg.fr/cgi-bin/nph-bib_query?2011ApJ…732…76R&db_key=AST&nosetcookie=1
Cusano et al, 2016, ApJ, http://arxiv.org/abs/1606.06862

A http://arxiv.org/abs/1605.04802 címen elérhető tanulmány szerzői a Kanári-szigeteki 10,4 méteres távcsövet használták 2015. december – 2016. januárjában a P/2016 X6 üstököselnevezéssel ellátott kisbolygó tanulmányozására. Ez a kisbolygó ugyanis néha csóvát ereszt és akkor üstökösszerű. Azt gyanítják, hogy nem igazi üstökös, hanem vagy túl gyorsan forog és ezért veszít anyagot, vagy valami nekiütközött, és a törmeléket látjuk csóvaként. (Esetleg a jég is elszublimálhat róla, de annyira kevés a jég benne valószínűleg, hogy ez nem igazi üstökös, és a jégre jellemző spektrumvonalak hiányoznak egyébként is.) Mindenesetre nem sokat tudunk az objektumról…