A napokban egy új tanulmány arra mutatott rá, hogy az Univerzum nemrég felfedezett gyorsuló tágulását a korábbiaknál kevésbé vehetjük biztosra. A napisajtóban ez sajnos már úgy jelent meg, hogy nem is tágul gyorsulva az Univerzum… (Pl. AZ Indexen).

Az Ia típusú szupernóvák (SN Ia) abszolút fényessége többé-kevésbé állandó, vagyis ha ugyanolyan távolságról nézi valaki őket, ugyanolyan fényesnek látja őket. A “több-kevéssbé”-t pedig figyelembe lehet venni: ez függ attól, hogy milyen típusú fehér törpe robbant fel, mennyi volt a fényelnyelés a szülőgalaxisban, a mi Galaxisunkban stb. Ezek a járulékos effektusok ugyanis nyomot hagynak a fénygörbe alakján (vagyis, hogy a szupernóva fényessége milyen ütemben csökken az idő függvényében), így hosszú hónapok, akár egy évig tartó megfigyelésekkel utólag meg lehet figyelni, milyen aprónyi mértékben tér el az SN fényessége az átlagtól.

Ez, és a látszó, itt a Földön megfigyelt fényesség aránya adja a távolságot (kétszer messzebb az SN-től négyszer, háromszor messzebb tőle kilencszer halványabbnak látszik stb.) A galaxis távolodási sebessége a színképe Doppler-eltolódásából ismert. A távolodási sebesség és a távolság aránya konstans, ez a Hubble-állandó. A korábbi, kisebb mintájú tanulmányok szerint ez az arány azonban nem állandó volt, hanem függött a távolságtól, ez mutatta, hogy az Univerzum gyorsulva tágul. Olvasd tovább

  
A “mai kép” első fele a két Magellán-felhőt mutatja be, a kép jobb alsó részén (ránézve a képre már nem kell magyarázni, melyik a Nagy Magellán-felhő és melyik a Kis Magellán-felhő). A képet S. Guisard készítette az Andokból, 4500 méter magasságból. A horizonthoz közel a Föld felsőlégkörének zöldes fénylése látható: nappal a napsugárzás hatására keletkezett ionok rekombinációs sugárzását észleljük zöld légkörfényként. Kisebb mértékben a kozmikus sugárzás, illetve a felsőlégkörbeni oxigén és nitrogénatomok hidroxillal való kémiai reakciója is hozzájárul a légkörfényhez. A légkörfény pár száz km magasságban (lényegében a meteorok feltűnési magasságánál és afelett) jelentkezik. 1868-ban fedezte fel A. Angström svéd fizikus. A légkörfény többnyire ingadozik, nem egyenletes sem kiterjedésében, sem intenzitásában.

Olvasd tovább

2016. szeptember 24-én, Zalaegerszeg-Andráshidán készült felvételem a Messier 27 planetáris ködről. 20x120s objektum (light), 10 sötét (dark), 20 mezősimító (flat), ISO 800 érzékenységen felvett képből.

VCSE - Messier 23 - Ágoston Zsolt
VCSE – Messier 27 – Ágoston Zsolt

A kép Skywatcher HEQ-5 mechanikára rögzített 150/750 -es Newtontávcsővel és átalakított Canon EOS 550D fényképezőgéppel készült.

Eredetileg több expozícióbólból szerettem volna összeállítani a képet, de bepárásodott a főtükör, ezért csak 20 képet tudtam felhasználni a 64-ből. Tíz kép volt igazából jó minőségű, a többi csak “kevésbé rossz”.

A Kis Róka (Vulpecula) csillagképben található Messier 27 (Dumbbell-köd, Súlyzó-köd, Almacsutka-köd) katalógusjelű mély-ég objektum az egyik legfényesebb és legnagyobb látszólagos kiterjedésű planetáris köd, népszerű célpont amatőrcsillagászok és asztrofotósok között. 15 cm átmérőjű Newton-távcsővel 27x-es nagyítás mellett mérsékelten fényszennyezett külvárosi égen könnyen észrevehető a halvány, almacsutkaszerű középső régiója.

Az aszrofotómon a fényesebb, súlyzószerű területen világoskék és “S” alakban elhelyezkedő vörös térségek különíthetőek el, a vöröses színt az ionizált hidrogén adja a ködnek. A központi területet kétoldalt halvány, kék színű térség övezi.

1764. július 12-én fedezte fel Charles Messier, fel is vette katalógusába a kb. 1300 fényév távolságra található, kb. 3000-4000 éve kialakult ködöt. Az 1,44 fényév átmérőjű planetáris köd valójában egy közepes méretű csillag életciklusának végén ledobott ionizált gázburka, közepén egy fehér törpe figyelhető meg, mely az elpusztult csillag magjából kialakult fehér törpe.

Kilenc éjszaka gyűjtöttem a fényt az NGC 281 ködről készült asztrofotómhoz. A köd kinézete alapján a Pacman-köd nem hivatalos becenevet kapta, egy videójátékbeli szereplőre történő állítólagos hasonlósága miatt.
VCSE - A Pacman köd - NGC 281 - Schmall Rafael
VCSE –  NGC 281 – Schmall Rafael
A kilenc éjszaka alatt több, mint 25 órányi felvétel jött össze. Volt kalandja bőven az elkészülésnek? volt, amikor nyest akart betörni a csillagdába, máskor egy igen jó ég előtt jött a virgákból a záporeső. Amit viszont teljes mértékben sikerült tesztelni, az az, hogy három perc alatt bevethető a rendszer. Korábban 35-40 perceket pakoltam kifele, majd befele is… Most a kis kaposfői csillagdámban egyszerűen csak eltolom a tetőt, és odafordítom óraszögben a távcsövet, ahova kell, ugyanis deklinációben már fixen rögzítve van a kompozíció. A kihuzatra mérőszalag lett ráragasztva, a pontos célzást pedig lézerceruza segíti. Ezek olyan kis trükkök, amelyekkel nagyban meg lehet könnyíteni a fotózást. A VCSE táborban már találkoztunk a lézeres beállítással, a mérőszalag az viszont csak később lett felfűzve…
A felvétel technikai adatai:
Távcső: SkyWatcher 200/800 Newton-távcső
Mechanika: SkyWatcher AZ-EQ-6 Pro mechanika
Kamera: Canon EOS1100D (átalakított)
Szűrő: Astronomik IR/UV-Block CCD-szűrő
Vezetőegység: Lacerta Standalone MGen
Korrektor: SkyWatcher kómakorrektor f/4 távcsövekhez
Expozíciós idő: 194 x 480 sec, érzékenyég: ISO 800
Az internetes adatbázisok, leírások alapján több minden is megtudható erről a ködösségről. Tehát az NGC 281-es katalógusszámot viseli, de amatőrcsillagászok között beceneve Pacman-köd, hiszen úgy is néz ki (ami a kompozíciót is ihlette).
A csillagköd területe különösen izgalmas, ugyanis a megszokott hidrogén-alfa sugárzás mellett nagymértékben tartalmaz hidrogén-bétát is, utóbbi a kékeslilás színárnyalatát adja. Maga a csillagköd tőlünk 9000 fényév távolságban fekszik, tehát nagyon messze, a Cassiopeia csillagkép irányában.
Amilyen távol van, olyan nagy is. Látszólag akkora méretű, mint a telihold, ám természetesen halvány. Közepes méretű távcsővel egy színtelen foltként tűnik elő. Valódi átmérője valójában kb. 45-50 fényév, ezzel a nagyobb ködösségek sorába illeszkedik.
A csillagköd belsejében látszódik egy-egy kis, sötét felhőcske, ezeket Bok-globuláknak hívják. Ezek olyan kis csomósodások, amelyek összeomlanak saját gravitációjuknál fogva és új csillagok születnek majd belőlük. Ezért hasonlítanak a jobban ismert Sas-köd “Teremtés oszlopai”-ra. Itt is megfigyelhetőek azok az oszlopok, amiket a csillagszél alakít. Később ott is csillagok formálódnak majd.
A felvételt úgy terveztem, hogy extrém mélységek is látszódjanak. Tehát nemcsak maga az NGC 281, hanem a környező fátylak és porködök is előtünjenek.