VCSE - Ütközés az NGC 3256-ban - APOD, NASA, ESA, HST
VCSE – Ütközés az NGC 3256-ban – APOD, NASA, ESA, HST

Az NGC 3256-ot John Herschel fedezte fel 1835. február 3-án déli útja során. 1833-ban ment hajóval Angliából Dél-Afrikába, a következő év elején érkezett meg Fokvárosba, és 1838-ig ott is maradt. Déli féltekei észleléseit 1847-ben egy könyvben publikálta. (Ugyanebben a könyvében adott neveket a Szaturnusz akkor ismert holdjai közül a Mimas-nak, az Enceladus-nak, a Tethys-nek, a Dione-nek, a Rhea-nak, a Titan-nak és a Iapetus-nak. E déli utazás során megfigyelte a Halley-üstökös 1835. évi visszatérését, ami arról a féltekéről jobban látszódott, az Éta Carinae 1837. évi kitörését, fogadta a világ körüli úton lévő Charles Darwint, akit részben John Herschellel Fokvárosban folytatott beszélgetései is inspiráltak később az evolúcióval kapcsolatos kutatómunkára (főleg az időről és a geológiáról értekezett ekkor Herschel), feleségével együtt virágmintákat gyűjtöttek. Tartalmas egy út lehetett!

A Dél-Afrikai Csillagvizsgálótól csak pár utcára van a fokvárosi Herschel-utca, nevének egyik megörökítése a sok közül.

Az NGC 3256 vizuálisan 11,5 magnitúdós, Sb típusú spirálgalaxis, és messze délen, a Vela (Vitorla) csillagképben látszik -43°54′-es deklináción. Magyarország legdélebbi települése mostanság Beremend, onnét nézve 0°19′-re emelkedik a horizont fölé nagy néha. Gyakorlatilag tehát Közép-Európából megfigyelhetetlen objektum, és Dél-Európában sem jön sokkal 5-10° horizont feletti magasság fölé. Látszó mérete kb. 3×2 ívperc. Távolsága kb. 100 millió fényév, a Hydra-Centaurus – szuperhalmaz tagja.

Az NGC 3256 valójában két, éppen ütköző galaxisból áll. Az árapályerők által létrehozott, leszakadó csóvákban fiatal nyílthalmazok látszanak. magja kettős, hiszen a két ütköző galaxis magját látjuk benne. Éppen ezért érdemes kinagyítani a képet és a magjában nézelődni kicsit. Infravörösben nézve az NGC 3256 a legfényesebb közeli galaxis.

A két mag 5″-re van egymástól, valós távolságuk egymástól mindössze 850 parszek. Mindkét galaxismag jól látszik infravörösben és rádiótartományban, de a déli magot a porfelhők elrejtik az optikai tartománybeli szemek elől. Egyes tanulmányok szerint akár egy harmadik mag is lehet, ami csak közepes infravörösben látszik – talán egy harmadik volt galaxis magja, ami szintén részt vesz a magok egyesülésében. Az északi magból ionizált gáz fúvódik ki.

Az NGC 3256 az ütközött, majd az összeolvadó galaxisok egyesülésének utolsó fázisaiba enged részletes bepillantást, mert közel van hozzánk. Éppen ezért a Spitzer infravörös és a Chandra röntgentávcsővel is megfigyelték.  Ez alapján a déli, optikaiban nem látszódó mag Seyfert 2-es típusú galaxismag lehet, a másik mag normálisnak tűnik.

A galaxisban rengeteg rózsaszínes, vöröses HII-régió látszik, köztük szuper-csillaghalmazok és a Tarantula-ködnél a valóságban 75-ször fényesebb ködös csillaghalmazok is. Sok HII-régióban figyeltek meg szupernóva-maradványoktól és talán fekete lyukat tartalmazó kettősöktől származó röntgensugárzást. Nem egy HII-régióból a későbbiekben valószínűleg gömbhalmazok is fognak keletkezni.

A galaxis hidrogénhez kapcsolható sugárzásának jó 75%-a a leszakadó csóvákból érkezik. Két ilyen csóvája van a galaxisnak. A két csóva színe különböző, mert koruk is különböző: 841 és 288 millió éve alakultak ki a bennük látható csillagok.

Az NGC 3256-nak sok apró kísérőgalaxisa is van, némelyiket az árapályerők éppen szétszakítják (pl. NGC 3263).

A fenti felvételt a Hubble Űrtávcső (HST) készítette erről a csillagvárosról.

VCSE - A Jupiter a Junóról nézve - APOD
VCSE – A Jupiter a Junóról nézve – APOD

A 2011-ben útjára bocsátott Juno űrszonda 2016-ban érkezett meg a Jupiterhez. E küldetés részleteiről korábban már részletesen írtunk honlapunkon, és képei közül néhányat be is mutattunk. A Juno feladata azonban a Jupiter gravitációs terének feltérképezése, a képeket majdhogynem egy amatőr szintű kamerával, majdnem csak PR-célokból készíti.

Ezek a képek, mint a Juno fenti képe is, csodálatos világot mutatnak be egy nagyszerű űreszközről fotózva. Bár a Jupitert korábban is vizsgálták űrszondák, a Jupiter még mindig nagyon komplex, összetett rendszernek bizonyul, és tartogat meglepetéseket.  Junónak köszönhetően tudjuk, hogy mágneses tere a korábban ismertnél összetettebb, sokkal több tekergést mutatnak mágneses erővonalak, mint egy sima dipólrendszer, pl. a Föld esetében (de a Jupiter gyorsabban is forog, mint a Föld). Olyan, mintha többpólusú mágneses tere lenne, nem csak déli és északi…

A Juno rádiómérései a Jupiter légkörét sokkal részletesebben térképezték fel, rádióhullámhosszakon több száz km mélyre is le lehet látni az óriásbolygóba.

A Juno elnyúlt pályáján mintegy 53 nap alatt teljesít egy keringést a római főistenről elnevezett bolygó körül. A fenti kép a Jupiter körüli 11-ik keringése során készült. Mindenfelé egymáshoz képest párhuzamos öveket: sávokat és zónákat figyelhetünk meg, amelyek tele vannak pöttyökkel. Egyes pöttyök kerülete sötét színű és belül fehéresek. Mások belül sötétek, egyesek barnásak, barnásvörösesek. Mindenütt kavargó, turbulens leszakadó és újrakeletkező félörvényeket, hullámokat lehet látni főleg kék, de más színekben is. A kerek foltokat (nevezik őket néha színük után sötét vagy világos, fehér foltoknak is) akár kisebb távcsővel, 100x-os vagy nagyobb nagyítással elmosódottan a Földről is látni amatőrtávcsövekkel. A színeket ilyen-olyan anyagok összegyűlése és összesűrűsödése okozza. A Jupiter meteorológiája nagyon összetett, a szelek sokkal erősebbek a földinél, és ilyen részletes képekkel jobban tanulmányozhatók, a színek nagyon erősek (főleg, ha a képfeldolgozás során ki is emelik őket kissé…). A Juno-küldetés sikerét földi távcsövek támogatása is fokozza, lehetséges ugyanis a kamerával célba venni érdekesebb jelenségeket. Éppen ezért kérik az amatőröket, hogy jobban sikerült Jupiter-fotóikat töltsék fel ide, amelyekről a küldetés irányítói könnyebben le tudják szűrni, mire lenne érdemes legközelebb irányozni.

Tejútrendszerünk két látványos kísérőgalaxisa, a Kis és a Nagy Magellán-felhő a déli féltekéről nagyszerűen megfigyelhető.

VCSE – Magellán felhők – Schmall Rafael
VCSE – Magellán-felhők – Schmall Rafael

Minden amatőrcsillagász fejében megfordul egyszer-egyszer, hogy vajon milyen lehet a Magellán-felhőket látni. Hogyan is néznek ki? Mekkorák lehetnek? Stb.

2018 májusában hat asztrofotós, hat kíváncsi ember útja igen távolra, a déli féltekére vezetett. Namíbia légvonalban 9 000 km-re van Magyarországtól, de ehhez 12 000 km-t kellett utazni, mivel nincs közvetlen járat oda. A május Namíbiában egyenlő azzal, mintha itt november lenne. Bár az éghajlat más, de ott ez pont ideális időszak arra, hogy asztrofotózni lehessen a 10/10-es átlátszóságú ég alatt. Bizony 10/10-es. Magyarországon jó esetben is csak 8-as ég van. Nyilván Namíbiában a 10 %-os páratartalom és az 1700-1800 méteres tengerszint feletti magasság alaposan tiszta levegőt eredményez. Annyira tisztát, hogy amikor nyugszik a Nap, az utolsó egy százaléka is igen vakító. Nem lehet belenézni.

A fenti felvétel az Isabis farmról készült. 150 km-es körzetben gyakorlatilag nulla a fényszennyezés, így az égbolt olyan, amilyennek lennie kell. Májusi éjszakák kezdetén a Magellán-felhők abszolút feltűnőek. Könnyedén észrevehetők szabad szemmel is a déli égi pólus közelében. Hatalmasak, látványosak. Mintha a Tejút egy-egy elhagyott darabja lenne. Részletdúsak. Binokulárral pedig hasra lehet esni a látványtól. A Tarantula-köd és a 47 Tucanae gömbhalmaz szabad szemmel látható. A Tarantula-köd hasonló az Orion-ködhöz, viszont a 47 Tuc egy homályos, zsíros csillagnak tűnik, de mégis ott van.

Az Isabis egy időszakos folyó, mely a farm területén hatalmas kanyont vájt a tájba. A kanyon két oldalán különösen szép, karakterisztikus fák nőnek. 5-7 km-re az észlelőhelytől fotózva bizony az ember tényleg úgy érzi, mintha a világűrben lenne. Teljesen különleges a hangulata a vidéknek az éjszakában. Nincs vaksötét, hiszen a Tejút markánsan deríti a tájat. A világos kavicsok akár navigátorként is szolgálhatnak. Nincs szükség zseblámpára, ha a sötétadaptáció megtörtént, mert annyi a csillag, hogy tényleg árnyékot vetnek a fák a Tejút fénye alatt.

Namíbiában nem a fényszennyezés az, ami piszkálhatja az asztrofotósokat, hanem a képen is látható légkörfény, mely néha egészen fényesen tud jelentkezni és egészen magasan. Lassan hömpölyög és hullámzik, de az éjszaka második felében mindig elhalványul. Vannak viszont olyan esetek, amikor képes a légkörfény ellehetetleníteni az asztrofotózást.

A bemutatott felvétel egyetlen egy expozíció, mely 24 mm-en készült, ISO 10000-es érzékenységgel és f/2-es rekesszel egy Canon EOS6D-vel és Samyang 24mm f/1.4-es objektívvel.

A szerző kiegészítése 2018. június 6-án: a felvétel egyetlen egy darab felvétel, amelynek expozíciós ideje 10 sec volt.