Úgy néztem meg a filmet (Ne nézz fel! Don’t Look Up! Írta és rendezte Adam McKay, Netflix, 2021), hogy alig tudtam róla valamit. Azért ez a mai médiakörnyezetben nem evidencia. Nincs egyszerű dolgunk, ha valóban meglepetéseket, új élményeket akarunk kapni egy filmtől. Hiába bevett gyakorlat a nagybetűs „vigyázat SPOILER!” figyelmeztetés, azért valahogy mégiscsak tudjuk már jó előre, miről fog szólni egy film, és nagyjából mit várhatunk tőle; a könnyen elérhető kritikák, ismertetők, trailerek, felbukkanó hosszabb-rövidebb részletek, óhatatlanul a szemünk elé kerülő vélemények tengerében nehéz tiszta lappal indítani egy mozit.

A Subaru Távcső lézeres vezetője műcsillagot hoz létre a felsőlégkörben az adaptív optika használatához. Forrás: Subaru Telescope of NAOJ Subaru Gallery, Courtesy of NAOJ

A Ne nézz fel! esetében majdnem teljesen sikerült elérni a tabula rasa állapotát. Csak a filmelőzetest láttam, és még egy baráti véleményt hallottam róla, ami azonban mindössze annyi volt, hogy „tök jó film, nézzétek meg, érdemes”. Így összességében azt vártam, hogy egy üstökös becsapódásról, csillagászokról és akadékoskodó politikusokról szóló drámát fogok látni.

Kezdetben drámát is látok, vagyis hát leginkább számomra drámai a látvány: adott egy tíz éve nem publikáló csillagász, aki ennek ellenére mégis elég jelentős mennyiségű távcsőidőt kap a Subaru Távcsőre, ráadásul egy minden bizonnyal doktoranduszokból, de talán posztdoktorokból és tehetséges egyetemi mesterhallgatókból is álló, nagyobb létszámú csoportot is vezet. Aztán Randall Mindy, a szóban forgó vezető asztronómus doktorandusza megtalálja az elkészült felvételeken a csillagok között mozgó üstököst – ez nagyjából rendben is van –, majd táblára felírva, csak úgy fejben kiszámolják a pályaelemeket. Nem, hogy nem egy számítógépes programmal számítanának pályát, de még csak számológépet sem használnak a viszonylag bonyolult műveletekhez, mint tették azt sok-sok évtizeddel ezelőtt a csillagászok. Na jó, ha ez így megy még két órán keresztül, abból baj lesz, gondoltam; de becsületből – mégiscsak csillagászatról is van szó – tovább néztem a filmet. Aztán a későn indított főcím alatti filmzene helyrerakott mindent. Komédia lesz ez, szatíra, és valóban erről is van szó. Hogy aztán majd a zene hangulata is megváltozzon egy ponton, és a szatírát, a komédiát, amin nem is szívesen nevetünk, ha egyáltalán nevetünk, felváltsa a dráma. Nem az az igazi, megrázó dráma, hanem inkább olyan melankolikus fajta, amikor az ember szívére és tudatára ráül a végtelen szomorúság.

 

A film egyik jelenete, amikor a riporterek (balról: Cate Blanchett, Tyler Perry) interjúztatják a két csillagászhőst (Leonardo DiCaprio, Jennifer Lawrence)
A film egyik jelenete, amikor a riporterek (balról: Cate Blanchett, Tyler Perry) interjúztatják a két csillagászhőst (Leonardo DiCaprio, Jennifer Lawrence) – Forrás: kino.de

A Ne nézz fel! története egyszerű. A csinos, tehetséges doktorandusz, Kate Dibiasky a Hawaii-szigetek egyik hegyén, a Mauna Keán található – amúgy tekintélyes méretű, 8,2 méteres, Ritchey-Chrétien rendszerű, japán tulajdonú – Subaru Távcsővel, a folyamatban lévő megfigyelések és kutatások melléktermékeként felfedez egy üstököst, amelynek pályáját számítva mentora, Randall Mindy azt találja, hogy „száz százalék”-ig biztosan becsapódik a Földbe. A kométa átmérője 6-9 kilométernek adódik, azaz kisebb ugyan a dinoszauruszokat kiirtó, legalább 10 kilométeres, a Chicxulub-krátert létrehozó kisbolygónál, de azért valóban globális katasztrófát okozna a becsapódása. Mindy és Dibiasky nem a Nemzetközi Csillagászati Unió körlevelében teszik közzé felfedezésüket, ahogy az szokásos lenne az asztronómiában, nem értesítenek rögtön sok más obszervatóriumot és kollégát, hogy végezzenek ellenőrző, megerősítő észleléseket és számításokat, hanem a NASA Planetary Defense Coordination Office-hoz fordulnak (NASA Bolygóvédelmi Koordinációs Hivatal), annak elhivatott és posztjára alkalmas vezetőjén keresztül pedig az Ovális Irodába, az Egyesült Államok (női) elnökéhez vezet az útjuk. Aki viszont éppen a megválasztandó főügyész botrányával van elfoglalva, s nem a világ megmentésével; a veszedelemből hamarosan politikai és média showműsor lesz. Persze azért a 21. század embere, aki képes volt egy kisbolygón is landolni a szondájával, képes volna arra is, hogy a katasztrófáig hátralévő fél év alatt eltérítse a jól ismert pályán mozgó égitestet a Földtől. Lenne hát idő bőven, olyannyira, hogy az elnök pénzügyi támogatója fel is veti: a nagy sietve elvégzett odébb tessékelés helyett érdemes volna a Földön ritka, de különösen a telekommunikációban nélkülözhetetlen ásványkincseket tartalmazó üstököst előbb kevésbé veszélyes darabokra tördelni, majd hagyni azokat a Földre esni, és kinyerni belőlük az értékes anyagokat. Ez sem légből kapott gondolat: az űrbányászat egyáltalán nem science fiction, bár ez a fajta megoldás – hagyni kiszámíthatatlanul a fejünkre hullani az égi áldást – szerencsére nem szerepel a komolyabb tervek között. Szóval, az üstökös sima fel- vagy odébb robbantása lekerül a napirendről, és a közös orosz-kínai-indiai akció terve is meghiúsul, amikor gyanús körülmények között Bajkonurban felrobban az indításra kész rakéta. A magáncég űrbányászati akciója pedig teljes kudarc: az üstököst nem igazán sikerül darabokra szedni, így szinte épségben becsapódik, a civilizáció elpusztul. A szatíra még visszatér egy hosszabb és egy rövidebb jelenetben a vége főcím alatt: érdemes kivárni ezeket.

SC_Lovejoy_m

A Subaru Távcső egy valós üstökösészlelése: C/2013 R1 (Lovejoy). Forrás: Subaru Telescope of NAOJ Subaru Gallery, Courtesy of NAOJ

 

A Ne nézz fel! tehát nem egy bonyolult szimbólumokkal dolgozó, nehezen megfejthető film, sokkal inkább szájbarágós az üzenete, mégis sikerül néha az értelmezőknek elveszni a sűrűben. Tisztázzuk: az eleinte felröppent megoldásokkal szemben ez nem egy COVID-sztori, miszerint az emberek ma már nem hisznek a tudósoknak, és ezért a vesztünkbe rohanunk. A COVID-járvány alatt épp’ azt látjuk, hogy a világ befolyásos felén az átoltottság bőven 50-60% feletti, a kormányok rég nem látott szigorral reagálnak, a főáramú médiából pedig folyamatosan özönlenek a tudományos- és halálhírek. Nem, itt másról van szó, ahogy ezt maga a rendező is kifejti: a klímaváltozásról, a klímakatasztrófáról. A tehetetlen vagy keveset tevő kormányokról, a nagyvállalatok érdekeiről és érdekérvényesítő képességéről, a tenni próbáló, de önmagukban a rendszerrel és a globális katasztrófával szemben kevésnek bizonyuló egyénekről, tudósokról. A Ne nézz fel!-ben az emberek a világ legerősebb kormányának propagandája, a média butasága ellenére viszonylag hamar ráébrednek az igazságra és hisznek a tudósoknak, valamint – amikor már szabad szemmel látható az üstökös – a saját szemüknek: az elnöki rendezvényen jelenlévő üstököstagadók száma eltörpül a csillagászaink által amatőr módon összedobott dzsembori üstököslátó tömegéhez képest.

A Ne nézz fel! üzenete tehát korántsem az, hogy hülyék az emberek – de olyan demokráciában élnek, ahol a tömegek végletesen kiszolgáltatottak a politikai és pénzügyi hatalomnak. Mégis, itt az ideje, de nagyon ideje meglátni a nyilvánvalót, amit a tudósok számszerűsítenek is: hogy pusztul a világ. Nagy baj van. De még mindig nem teljesen késő. Ám ha tovább támogatjuk a rövid távon számító politikát, életünk megváltójaként tekintünk a nyereségorientált cégóriásokra és zseniként ajnározott vezetőire, akkor nem kell ide üstökös sem: elintézzük a dolgot mi magunk.

De haladjunk sorjában: kezdjük a politikával. Kár csűrni-csavarni, a Netflix egy demokrata beállítottságú filmipari szereplő, és a Ne nézz fel! is demokrata mozi. A filmbéli karakterek ugyan nem azonosíthatók egy konkrét létező személlyel, azok több darabból lettek összegyúrva, de azért a Meryl Streep által játszott Orlean elnök inkább republikánus és leginkább Trump (és talán régebbi szerepére emlékeztetve újra Az ördög Pradát visel főnöknője: Miranda Priestlyje/Anna Wintourje…) és követői inkább trumpisták, mint mások. Mégis, összességében sikerül elkerülni, hogy a politikai szimpátiák zavaróan hangsúlyosak legyenek, szemben például a másik nagy Netflix-sikerfilmmel, az egyébként szintén fontos kérdéseket feszegető The Social Dilemmával, aminek a megjelenését a 2020-as amerikai választások előttre időzítették, és kiderül belőle, hogy a gaz közösségi média a szélsőjobb felé tereli az amerikai fiatalok tömegeit. Az amerikai politika iránt érdeklődőknek inkább érdekes lehet az, hogy Orlean elnök szobájában mely amerikai elnökök festményei tűnnek fel: Nixon, a „Trükkös Dick” ugyan elég direkt fricska, de hogy miért pont a változatos megítélésű (demokrata hős) Andrew Jackson néz az elnökasszonyra vádlón, ahhoz alighanem el kell mélyedni az amerikai történelemben, politikában és néplélekben.

Nemcsak Meryl Streep esetében érezzük úgy, hogy korábbi szerepei vagy való élete (a róla kialakult kép…) alapján maga a szereposztás is több esetben kikacsintás. A Mindyt játszó Leonardo DiCaprio, akinek lenyűgöző pályafutására ráégett a Titanic hősszerelmesének alakja, most egy filmen belül alakul át lassan, finoman a testi és mentális civilizációs betegségektől sújtott, nehezen beszélő, verejtékező nyomorultból felelős vezetővé, lelki békéjét megnyert, megelégedett emberré – „akinek”, ahogy összegzi éveit az elkerülhetetlen katasztrófa árnyékában, „végül is megvolt mindene” az életben. A lázadó Dibiasky szerepe is jól áll Jennifer Lawrence-nek. A hatalom és a tudósok karakterei mellett feltűnik az elkurvult értelmiségi, a műsorvezető Brie, aki van, hogy másodpercek alatt változik kifinomult irodalmárból üresfejű szőkévé, a Mindyért gyengéden aggódó szeretőből hideg, számító nővé. Ki más játszhatná ezt a szerepet, mint a Manifesto kaméleonja, Cate Blanchett.

A kulcsfigura mégis a világ egyik leggazdagabb embere, a zseni, aki nyilvánvalóan képtelen érzelmekre, illetve: láthatóan csak a gépeket képes szeretni. A rólunk mindent tudó, algoritmusokkal dolgozó figura, aki kifejleszti azt az okostelefont, amely érzelmi társunk lehet, de fő projektje az űrtevékenység, és kimenekítheti az emberiség egy maroknyi csapatát az élhetetlenné váló bolygóról. Ez a karakter legalább Zuckerbergből, Steve Jobsból és Elon Muskból van összegyúrva – de főleg Elon Muskból. A film és a Netflix legbátrabb vállalása, hogy ennyire nyíltan megmutatta a világra és a demokráciára leselkedő egyik legnagyobb veszélyt. Nem, nem a „globális nagytőkéről” van szó – részben persze így is értelmezhetjük, ha akarjuk, de hát ez már-már elcsépelten közhelyes megállapítás, szinte szóra sem érdemes. Arról van ugyanis szó, hogy miközben az államok és a politikai struktúrák egyre hiteltelenebbek az emberek előtt, nem mutatnak képességet (vagy akár készséget sem) a nyilvánvalóan meglévő nagy, bolygószintű problémák megoldására, a tech-óriások megváltó emberbarátként fellépő zseniális vezetői hatalmas tömegekben keltenek feltétlen, messiási bizalmat. Ahogy a BASH-vezér Isherwell is dühödten elutasítja, hogy ő egyszerűen csak egy üzletember volna, úgy Elon Musk sem pusztán úgy áll előttünk, mint cégbirodalma igazgatója. Isherwell az emberi evolúciót véli irányítani, erre feljogosítva is érzi magát, meg van győződve világjobbító szerepéről. Eközben minden választási és hatalmi rendszeren átnyúlva ő az Egyesült Államok valódi vezére: támogatásai révén az elnök a markában van, és ő dönt arról is, hogy mi legyen az emberiséget fenyegető üstökös sorsa. Tehetetlen vele szemben a politikai elit és az emberek tömege is. Elon Muskon ugyan egyelőre számon lehet még azt is kérni, hogy mennyit adózik, amikor éppen adózik, de a tendencia egyre inkább szemet szúr: „Mint egyfajta szuperhős elhiteti velünk, hogy a társadalmi problémákra nem közösségek, hanem zsenik kell választ adjanak, ez pedig már önmagában is antidemokratikus jelenség”, fogalmaz Kustán Magyari Attila cikkében, és ahogy az óriáscégek erősödnek, úgy „még kevesebb kontroll marad a társadalomnak” – a Ne nézz fel! világában pedig Isherwell egyszerűen megállíthatatlan és kontrollálhatatlan.

A film legmélyebb, és sajnos túlságosan is rejtett figyelmeztetése azonban nem a demokrácia halála vagy a klímakatasztrófa, hanem magának az emberi minőségnek a megsemmisülése. Hogy az isherwellek tettek-e minket emberből valami mássá, vagy ők csak fenntartói és haszonélvezői ennek az állapotnak, vizsgálható kérdés, mindenesetre az biztos, hogy jól ismerik ezt az új mivoltunkat: a fogyasztót. A nagy adathalmazokból egyénekre lebontva vagyunk profilozhatók, ahogy Isherwell szembesíti is ezzel a ténnyel Mindyt. „Az algoritmusaim meghatároztak nyolc alapvető fogyasztóiprofil-típust”, közli a csillagásszal: Mindy „életvitelszerű idealista, menekül a fájdalom elől az élvezet felé, mint egy erdei egér”. Az Isherwell-algoritmusok tehát nyolc alapvető fogyasztói típust határoztak meg. Majdnem pontosan száz évvel ezelőtt Carl Gustav Jung szintén nyolc személyiségtípust írt le. Az archetípusokban gondolkodó Jung, a lélek nagy ismerője a több százezer éves emberi lényeget ragadta meg 8 típusában. Az isherwellek ezt a több százezer évet dobják ki és cserélik le 8 fogyasztói típusra.

Érdekesség: a filmben szereplő üstökös felvételeit részben és távolról a 2020-ban felfedezett C/2020 F3 (NEOWISE) ütökös felfedezőképeire alapozták. A NEOWISE-üstökös volt az 190-2020 között látott 17-ik legfényesebb üstökös, amit nagyon sokan láttak szabad szemmel is, még Magyarországról is.
Érdekesség: a filmben szereplő üstökös felvételeit részben és távolról a 2020-ban felfedezett C/2020 F3 (NEOWISE) üstökös felfedezőképeire alapozták. A NEOWISE-üstökös volt az 1900-2020 között látott 17-ik legfényesebb üstökös, amit nagyon sokan láttak szabad szemmel is, még Magyarországról is.

Randall Mindynek, az életvitelszerű idealista fogyasztónak végül már csak annyi választása marad az utolsó napon, hogy az áruházi polcról ne a tenyésztett, hanem a vadlazacot vehesse le. Mégis, ezek az egyéni választások azok, amik megőrzik az emberi lényeget. Isherwell algoritmusai megjósolják ennek a civilizációs betegségekkel küzdő, testi-lelki bajokkal terhelt jelentéktelen „erdei egérnek” a jellegtelen halálát is, amiben annyi lesz csak a figyelemre méltó, hogy „egyedül fog meghalni”. De Mindy folyamatosan választ a lehetőségek közül, lelkiismerete szerint cselekszik, és végül kitör az algoritmusok fogságából. Erdei egérből újra ember lesz. Meghal ő is, úgy, mint mindenki más, de nem az algoritmikus elrendelés szerint egyedül, hanem családja és barátai körében, a megáldott ünnepi asztalnál. (Míg a másik, teljességgel valószínűtlen és elképzelhetetlen haláljóslat beválik – de tényleg hagyjunk meg valamit a történet fordulataiból.)

Akár be is fejezhetnénk itt a Ne nézz fel!-ről írottakat, hiszen egy valóban egyszerű üzenetet közvetítő, egyszerű eszközökkel dolgozó filmről van szó. Mégis érdemes egy rövid, hangsúlyozottan szelektív – politikai – körképet mutatni a rá adott reakciókból. Lássuk a filmet először „jobbról”. Ebből a szögből nézve ez a Trump választóit kifigurázó Netflix-termék „egy rossz film, hazug és aljas film, kaotikus és destruktív, degenerált bomlástermék egy hazug, aljas, destruktív és degenerált világról, ami már valóban csak undorító bomlásterméke valaha volt önmagának”. Azért gondolataival, érzéseivel küzd a publicista, mert hát mégis „zseniálisan <<ki van találva>> ez a film, és mindenképpen meg kell nézni”, mivel „megmutatkozik az uralmon lévők végtelen korruptsága, primitív rövidlátása, aljas kisszerűsége és az alávetettek degenerált idiotizmusa”; és ahogy a szerző elismeri, ez „sajnos valóságos látlelet”. Ugyanakkor – szándékosan, vagy valóban? – félreérti az ironikus címadást: szerinte a film címe arra biztat, hogy ne nézzünk fel. „Azt sugallja, hogy a fizikai élvezetek kielégítésére irányuló anyagtömeg szakadatlan növelésén, mint végcélon kívül nincs, nem volt és soha nem is lesz más célja az emberi létezésnek, vagyis ne felfelé, hanem lefelé, az anyag felé vessük tekintetünket, mert célja és értelme csak a táplálkozás, szex, hatalom gyönyörvényeiben kavargó létezésnek van”. A konklúzió: „Egy sötét és hazug film a sötétségbe és hazugságba taszított világról, innen szép győzni, nézz fel az égre, emberiség!” (Valójában persze éppen a világra végzetet hozó elnöki stáb skandálja a tömegnek, hogy „Ne nézz fel!”, és a fent leírt élvhajhászatot leginkább az elnökasszony tanácsadója képviseli; míg pozitív hőseink mindenkit arra biztatnak: egyszerűen csak nézzenek fel, és meglátják saját szemükkel is az igazságot, a közeledő üstököst.)

gacsilot1978

Gácsi Mihály: Lót menekülése Sodomából, 1978. http://katalogus.gocsejimuzeum.hu/hu/record/-/record/GOCSEJMUSEUM114303

 

A cikk mindenesetre szintén kiemeli Cate Blanchett játékát, és tesz egy érdemleges megállapítást: az „istenhit már csak önmaga szánalmas paródiájaként jelenik meg a film vége felé”. Tegyük hozzá, a vallás képekben többször is megjelenik, de valóban nem a nyugati kereszténység, hanem a keleti világ, vagy éppen egy sámán tűnik fel a filmkockákon. Mindenesetre maga a rendező, Adam McKay is bevallotta, hogy az emberi lét e szegmenséről bizony megfeledkezett: „Az egyik cselekményszál végén a DiCaprio által alakított csillagász hazatér a családjához, miután sejti, hogy elkerülhetetlen a vég. A barátokkal, kollégákkal együtt elfogyasztják utolsó vacsorájukat, és Randall, aki nem vallásos, úgy érzi, eljött az ideje egy imának, de nem tudja, hogy kezdjen hozzá. A Timothée Chalamet által alakított [keresztény hitben nevelt] Yule veszi át a szót, és elmond egy megható imát. A sztori legelső változatában ez a rész nem volt benne, de miután a társproducer, a Pulitzer-díjas újságíró, Ron Suskind megkérdezte McKayt, hogy hol a hit a filmben, a rendező rájött, hogy szükség van egy ilyen jelenetre.” Igaz, a vacsoraasztalnál van, akinek az imádság valóban csak valami zavarba ejtő, megmosolyogni való színjáték, de vannak azonban többen is, akiknek valódi mélység és szertartás – de összességében semmiképpen sem szánalmas paródia.

Lépjünk jobbról eggyel beljebb, vegyük fel a „zöld” szemüveget. Ekként nézve a világ és a Don’t Look Up! szereplője képmutató, hiszen DiCaprio a való életben is a klímaharc nagykövete, mégis lelepleződik, amint a Ne nézz fel! fáradalmait egy kerozinzabáló, 100 méteres jachton piheni ki. „Az a helyzet, hogy a környezetvédelem baromira fontos dolog, azonban amíg Bélától [tőlünk, az átlagembertől] elvárnák, hogy mondjon le nagyjából mindenről, ami számára kedves, addig mások magánjetekkel járnak, és két óra alatt égetnek el annyi üzemanyagot, amennyit Béla egy év alatt se.” Joggal ostorozhatja cikkében a szerző a média és gazdasági elitet, a politikai semmittevést, de hát ezt teszi a Ne nézz fel! is. A szöveg logikája addig megáll, hogy a film lazító főszereplője „hét mérföld megtételével juttat annyi széndioxidot a légtérbe, mint amennyit egy átlagos autó egy teljes éven át hoz össze, mérföldenként pedig 238 kg szén-dioxidot termel”, és ez így képmutatás, de a cikke címébe foglalt Ne nézz fel! is éppenhogy ezeket az eliteket ostorozza, és nem hárítja a felelősséget a bélákra (de azért persze politikai és mindennapi cselekvésekre sarkall).

Lépjünk „balra”, már ha a szabadpiacba és a technológiai megoldásokba mint megváltóba vetett hitet lehet balnak nevezni; lépjünk oda, ahol a piac szabad működése és „a fizikai élvezetek kielégítésére irányuló anyagtömeg szakadatlan növelése” a létünkről való gondolkodás axiómái. Isherwell tisztelői, itt a nagyon idézőjeles „bal” oldalon más hangnemet ütnek meg, mint a már idézett „jobb” oldalon. Hiszen jobbról ez egy rossz film, balról viszont jó film; jobbról a jajpróféták zengenek, balról inkább a tudóskodó tanárbácsik. Isherwell szirénhangjától csak pár idézet, először is maga a cím: „Jó film a Ne nézz fel!, de van benne néhány közkeletű tévhit, aminek kár bedőlni”. Hiszen például a „Tesla és más zöld cégek sikerén is nagyban múlik a bolygó sikere” (önmagában még igaz is lehetne, de ne menjünk messzire: ott van nekünk a SpaceX és az égbolt állapota). És hát az igazi tudós nem olyan bátor, mint Randall Mindy, hanem józanul mérlegel: „Érdemes azt is tisztázni, hogy a szakértők egyetértésével összeállított klímajelentések, és úgy általában a klímatudósok többsége nem állít olyat, hogy a globális felmelegedés az emberiség kihalásával fenyegetne – annak ellenére, hogy egyes hatásvadász értekezések időnként igyekeznek ilyen érzést kelteni.” Nézzük meg a filmet, és amikor a fenti sorokat olvassuk, jusson eszünkbe a jelenet, amikor közlik az elnöki stábbal, 100%, hogy az üstökös be fog csapódni; de mi mondjunk az embereknek inkább 70-et, az mindjárt jobban hangzik.

*

Adva tehát egy film, amelynek főhősei csillagászok, a központi történés is csillagászati, kozmikus esemény. Csillagászathoz értőként, érdeklődőként hogyan tekintsünk erre a filmre?

  1. Jóindulattal. Ez nem egy csillagászati ismeretterjesztő film, de inkább használ a csillagászatnak és a tudománynak, miközben aligha árt neki.
  2. Empátiával. Hagyjuk, hogy hasson ránk a film, nevetni és sírni is szabad.
  3. Jó érzéssel. A világ megmentői a csillagászok lehetnének. A csillagászat fontos. Életbevágó. Egyébként valószínűleg azért lett a világ pusztulása egy üstökösre bízva, mert borzasztóan egyszerűen elmagyarázható, megérthető, láttatható folyamat. Itt van egy nagy kő, nekünk jön, és minden elpusztul. Ugyanakkor vegyük észre, hogy a csillagász valamiképp a jó tudós archetípusa. A filmekben lehet gonosz például a fizikus, vagy sokszor az orvosok – de a csillagász ártalmatlan, a csillagász jó.