1975-ben járunk. Kajetán Andor, A fény magányossága című regény csillagász főszereplője magával hurcol egy dossziét. A vastag dossziéban fiatalon elhunyt barátja, Kemenesi György kozmológiai kutatásainak kéziratai vannak. Kajetántól azt várja az állambiztonság, hogy tegye publikálásra alkalmassá a feljegyzéseket. Amikor erről olvasok, képtelen vagyok gondolataimat a szövegnél tartani. A regényhős Kajetán mögött ugyanis ott van Almár Iván árnyéka, Kemenesi pedig nyilvánvalóan Paál György csillagász, aki, bár később, 1992-ben hunyt el, valóban nem élt meg idős kort. Ami azonban igazán elránt a szövegtől, az a dosszié. Ilyen dossziék ugyanis valóban léteznek. Vastag, szürke dossziék, tele papírlapokkal, kéziratokkal, kozmológiával, rajtuk nagy, vastag, nyomtatott, filctollal írt betűkkel, hogy PAÁL GYÖRGY. Almár Iván kezéből kerültek a Csillagda (HUN-REN CSFK Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet, stb.) könyvtárába, sok-sok évvel ezelőtt. Az ember, ha ilyen dossziékat lát, azt gondolná, hogy azok hosszú-hosszú időre elfeledve fognak eltűnni egy fiók mélyén, és csak olyasféle emlékek maradnak, amiket soha nem lesz miért felidézni. Most viszont mégis egy regény jelentős szereplőiként térnek vissza. Zavarba ejtő élmény olvasni ezekről a dossziékról. Zavarba ejtő már az is, ahogy Kovács Krisztián új kötete, A fény magányossága kezdődik; legalábbis a 20-21. oldalig nem tudtam, hogy mikor olvasok teljes fikciót, és mikor, milyen mértékben tényirodalmat. Paradox módon éppen az okozta a zavart, hogy – ha nem is szó szerint, hanem inkább értelemszerűen – azok közé tartozhatok, akiket a szerző a köszönetnyilvánításban „szemfüles és/vagy szakmabeli” olvasókként említ. A regény alapja ugyanis egyrészt a második világháború utáni magyarországi csillagászat közege, különösen az 1960-as, és még inkább a ’70-es évek, másrészt pedig általában a Rákosi- és Kádár-korszak, fókuszálva a kommunista rendszerek állambiztonságainak mindennapokat befolyásoló működésére. Történészként és úgy, hogy foglalkoztam a magyar csillagászat világháború utáni, elsősorban ötvenes évekbeli történetével, tudósok és az állambiztonság kapcsolatával, a könyvben említett szereplők közül többeket pedig nemcsak levéltári iratokból, publikációkból, hanem személyesen is ismertem, ismerek, természetes, hogy nem tudtam rögtön elvonatkoztatni háttérismereteimtől és kizárólag fikcióként olvasni a regényt. A mű elsőként említendő erénye, hogy gyorsan beszippantott, és egy idő után már nem a történeti valóságot (?) igyekeztem összevetni a fikcióval, hanem elmerültem a történetben. De hogy miért is kerül zárójeles kérdőjel a valóság után: nos, nem valami (szerintem hibásan) „posztmodernnek” gondolt valóságfelfogás okán, hanem mert… Na de ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk először is röviden, miről szól a könyv. A fény magányosságának főszereplője egy csillagász, Kajetán Andor, aki az MTA Csillagvizsgáló Intézetében dolgozik. Kajetán, bár korábban aktívan kutató csillagász volt, 1966 óta alig publikál, inkább az ismeretterjesztésben aktív népszerű előadó, televíziós szereplő. Kijut nyugati konferenciákra, még az Egyesült Államokba is. Egyszer aztán az állambiztonság megkeresi, és ő nem tud teljesen elutasító lenni; ezzel csapdába esik. A kapcsolat egyre szorosabbá, fojtogatóbbá válik. Kajetán az évek során elveszti feleségét, legjobb (tulajdonképpen egyetlen igazi) barátját, és magára marad kamasz lányával és az ezzel járó felelősséggel. Miközben a lány lassanként szinte felnőtté érik, az állambiztonsági autó folyton a lakása előtt áll, és azt várják Kajetántól, hogy fejezze be elhunyt barátja nagyjelentőségű munkáját a saját neve alatt. A plágiumot Kajetán képtelen vállalni, ahogy a titkosszolgálati szorításból is szabadulna; hagyjuk meg az olvasónak a felfedezés élményét, hogy milyen sikerrel teszi ezt.
...
