Regényes csillagászok – Kovács Krisztián: A fény magányossága (Magnólia, 2026) – Írta: Csizmadia Ákos

1975-ben járunk. Kajetán Andor, A fény magányossága című regény csillagász főszereplője magával hurcol egy dossziét. A vastag dossziéban fiatalon elhunyt barátja, Kemenesi György kozmológiai kutatásainak kéziratai vannak. Kajetántól azt várja az állambiztonság, hogy tegye publikálásra alkalmassá a feljegyzéseket.

Amikor erről olvasok, képtelen vagyok gondolataimat a szövegnél tartani. A regényhős Kajetán mögött ugyanis ott van Almár Iván árnyéka, Kemenesi pedig nyilvánvalóan Paál György csillagász, aki, bár később, 1992-ben hunyt el, valóban nem élt meg idős kort. Ami azonban igazán elránt a szövegtől, az a dosszié. Ilyen dossziék ugyanis valóban léteznek. Vastag, szürke dossziék, tele papírlapokkal, kéziratokkal, kozmológiával, rajtuk nagy, vastag, nyomtatott, filctollal írt betűkkel, hogy PAÁL GYÖRGY. Almár Iván kezéből kerültek a Csillagda (HUN-REN CSFK Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet, stb.) könyvtárába, sok-sok évvel ezelőtt. Az ember, ha ilyen dossziékat lát, azt gondolná, hogy azok hosszú-hosszú időre elfeledve fognak eltűnni egy fiók mélyén, és csak olyasféle emlékek maradnak, amiket soha nem lesz miért felidézni. Most viszont mégis egy regény jelentős szereplőiként térnek vissza.

Zavarba ejtő élmény olvasni ezekről a dossziékról. Zavarba ejtő már az is, ahogy Kovács Krisztián új kötete, A fény magányossága kezdődik; legalábbis a 20-21. oldalig nem tudtam, hogy mikor olvasok teljes fikciót, és mikor, milyen mértékben tényirodalmat. Paradox módon éppen az okozta a zavart, hogy – ha nem is szó szerint, hanem inkább értelemszerűen – azok közé tartozhatok, akiket a szerző a köszönetnyilvánításban „szemfüles és/vagy szakmabeli” olvasókként említ. A regény alapja ugyanis egyrészt a második világháború utáni magyarországi csillagászat közege, különösen az 1960-as, és még inkább a ’70-es évek, másrészt pedig általában a Rákosi- és Kádár-korszak, fókuszálva a kommunista rendszerek állambiztonságainak mindennapokat befolyásoló működésére. Történészként és úgy, hogy foglalkoztam a magyar csillagászat világháború utáni, elsősorban ötvenes évekbeli történetével, tudósok és az állambiztonság kapcsolatával, a könyvben említett szereplők közül többeket pedig nemcsak levéltári iratokból, publikációkból, hanem személyesen is ismertem, ismerek, természetes, hogy nem tudtam rögtön elvonatkoztatni háttérismereteimtől és kizárólag fikcióként olvasni a regényt. A mű elsőként említendő erénye, hogy gyorsan beszippantott, és egy idő után már nem a történeti valóságot (?) igyekeztem összevetni a fikcióval, hanem elmerültem a történetben. De hogy miért is kerül zárójeles kérdőjel a valóság után: nos, nem valami (szerintem hibásan) „posztmodernnek” gondolt valóságfelfogás okán, hanem mert… Na de ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk először is röviden, miről szól a könyv.

A fény magányosságának főszereplője egy csillagász, Kajetán Andor, aki az MTA Csillagvizsgáló Intézetében dolgozik. Kajetán, bár korábban aktívan kutató csillagász volt, 1966 óta alig publikál, inkább az ismeretterjesztésben aktív népszerű előadó, televíziós szereplő. Kijut nyugati konferenciákra, még az Egyesült Államokba is. Egyszer aztán az állambiztonság megkeresi, és ő nem tud teljesen elutasító lenni; ezzel csapdába esik. A kapcsolat egyre szorosabbá, fojtogatóbbá válik. Kajetán az évek során elveszti feleségét, legjobb (tulajdonképpen egyetlen igazi) barátját, és magára marad kamasz lányával és az ezzel járó felelősséggel. Miközben a lány lassanként szinte felnőtté érik, az állambiztonsági autó folyton a lakása előtt áll, és azt várják Kajetántól, hogy fejezze be elhunyt barátja nagyjelentőségű munkáját a saját neve alatt. A plágiumot Kajetán képtelen vállalni, ahogy a titkosszolgálati szorításból is szabadulna; hagyjuk meg az olvasónak a felfedezés élményét, hogy milyen sikerrel teszi ezt.

Történeti, csillagászattörténeti szempontból három réteget látunk, amire a fikció felépül: 1. általában a köztörténeti, mindennapi történelem, nagyjából Budapest ostromától kezdve 1975-ig; 2. az állambiztonság és a tudományos világ kapcsolata; 3. A magyar csillagászat II. világháború utáni története az 1970-es évek közepéig, különösen az 1960-as, 1970-es évek.

A mi olvasóközönségünk számára persze a 2. és a 3. réteg az igazán érdekes, de az 1. réteg is megérdemel néhány szót. Egyébként is: az általános kép nélkül a specifikumok boncolgatása mit sem érne.

Milyen hát Kovács Krisztián szocialista Magyarországa? Tagadhatatlanul kissé maníros. De tényleg csak kissé. Milyen is lehetne másmilyen? Nem egy szemtanú, egy eseményeket átélő ember nyers emlékeit olvassuk, hanem egy 1987-ben született íróét, aki másodkézből származó elemekből építkezik. A népdal is csak a „nép” ajkán önazonos, a művész előadásában óhatatlanul is – bár csodaszép, akár katartikus is lehet – többé-kevésbé mesterkélt. Vannak persze kivételek, de lássuk be, ezek valóban nagyon ritka, sokszor rejtve maradó kivételek. És hát maga a történettudomány is modoros: a történelem alapvető műfaja az elbeszélés, kísérlet arra, hogy a jelen olvasóinak az elmúlt idő megismerésének illúzióját adjuk. De ábrázolhatjuk legjobb tehetségünk szerint a csatát, a valós körülményeket elképzelni is alig tudjuk. Csak egy egyszerű példa: Petőfit az Alföld költőjének tartjuk, és mikor ezt mondjuk, magunk előtt látjuk a mai Hortobágyot, Kunságot. Holott a Petőfi-korabeli, folyószabályozás előtti, vizekben gazdag Alföld még valami egészen más vidék volt.

Kovács Krisztián apró hibákat is vét a múltidézésben. Ez néha kifejezetten szembetűnő, például amikor 1975-ben Nemzeti Sportként és nem Népsportként hivatkozik a sportnapilapra. Kevésbé zavaró, de pontatlanok némely földrajzi és utcanevek: rendszeresen a régi-új Sváb-hegy szerepel a korabeli Szabadság-hegy helyett; Király utca Majakovszkij utca helyett; ugyanakkor regényidőbeli Tanács körút a mai Károly körút helyett. Őszintén szólva, ezek a pontatlanságok engem nem zavartak, sőt, még fel is mentem őket azzal, hogy ha következetesen, minden esetben a szocializmus korabeli elnevezéseket használta volna a szerző, akkor bizony az olvasók kevésbé idős része a sok évtizeddel ezelőtti Budapest helyett egy fantasy világban is érezhette volna magát, gondolatban kavarogva a teljesen ismeretlen, furcsa nevű helyeken. Ugyanakkor viszont jellemző az olyan részletekre való odafigyelés is, minthogy a fogaskerekű szerelvénye a regényben sárga színű: valóban, csak az 1970-es évek elején cserélték azokat a ma megszokott piros kocsikra.

Kovács azonban él olyan húzással is, amiről Proust Az eltűnt idő nyomában c. regénye juthat az eszünkbe. Proust művének legtöbbet emlegetett történése, hogy a főszereplőben egy apró sütemény ízét és illatát érezve indul el az emlékezés folyamata: az érzékelés indítja el benne a múlt felidézését. A fény magányosságában pedig cigarettáznak. Mindig, mindenhol, mindenki cigarettázik. Mai világunkban a cigaretta még mindig nem ritka, de nem minden szoba füstös, nincs mindenütt hamutartó, az autók alapvetően füstmentesek. Kovács cigarettafüstös regényét olvasva egy sok-sok évtizeddel ezelőtti világba csöppenünk. A televízió fekete-fehér képernyőjén garbó pulóveres értelmiségi mond valamit, kezében cigaretta. A Szép versek köteteiben költők fényképei, cigarettával. Mindenütt cigaretta. És ebben a cigarettafüstben már nincsenek tévedések, nincsenek manírok, ez maga a szocialista ’70-es évek. A ’60-as évek pedig ez a regénybeli mondat: „A folyosó persze néma marad, mint mindig, ha arra van szükség, hogy megszólaljon.”

Természetesen nem ez a történeti keret a zavarba ejtő, hanem a 3. réteg, a magyar csillagászat világa, a regény lényegi magva. A regénybeli, ám nagyon is valóságosan létező MTA Csillagvizsgáló Intézet igazgatója Detre László, aki 1974-ben, azaz pár hónappal a regény jelenideje előtt – a tényekkel egyezően – meghal. Maga az intézmény a regényben sokszor Csillagda: ezt a különös képzésű szót (lásd a cikket erről a 3. oldalon) a magyar csillagászat világa így nagybetűvel az Intézetre vonatkoztatja. Nagyon is bensőséges (és jól használt) tudás ez az író részéről. Kajetán pedig az 1930-as években született, édesapja építész és festő, az ötvenes évek közepén kerül az Intézet állományába. Ahogy beköszönt az űrkorszak, Kajetán előadótermekben, tömegek előtt találja magát, neve és hangja felbukkan az újságokban, rádióban, és a népszerűség csúcsát jelentő televízióban. Egy ideig nem is gondolhatunk másra, minthogy Kajetán pontról pontra maga Almár Iván. A Detre halála utáni ideiglenes (! – és valóban, egy rövid ideig a Detrét követő Szeidl Béla megbízott igazgatóként működött) igazgató neve Szoboszlai Ede. Sz, Sz, Szoboszlai nyilván Szeidl lesz. Azonban elkezdenek sorakozni a való világ csillagászainak nevei, és ezzel beköszönt a zavar: maga Szeidl, Balázs Lajos és Balázs Béla, Oláh Katalin, Lovas helyett sajnos Lovász Miklós, és hát maga Almár Iván, aki épp’ szervezi a penci Geodéziai Obszervatóriumot (ahogy az ténylegesen is történt). Almár megkerülhetetlen jelenlétét a médiában Kovács úgy oldja meg, hogy többször is szerepelteti társszakértőként Kajetán mellett. A közeg felől nem egészen tájékozatlan olvasóban kezd összekeveredni a fikció és a valóság. Proust után Esterházy Péter Harmonia caelestisének első mondata jut az ember eszébe: „Kutya nehéz dolog úgy hazudni, hogy az ember nem ösmeri az igazságot.” Kovács Krisztián azonban ösmeri. És nem erőszakolja meg azt a tudást, amit igazságnak vélelmezünk. Így aztán a Kovács-féle fikció, az egész csillagdai légkör valóságnak is hathat. Ami pedig nyilvánvalóan regényes történet és akik csak regénybeli alakok, akár valósak is lehetnének. De miért is írom azt, hogy Kovács nem erőszakolja meg azt, „amit igazságnak vélelmezünk”? Nem egy ide nem illő szőrszálhasogatásba akarok belefogni arról, hogy a történeti tudás ugyan mennyire is tükrözheti a múlt valóságát. Hanem arra a kínos tényre kell rámutatnom, hogy a magyar csillagászat története úgy általában nincs alaposan feldolgozva, monografikus szinten komolyan megírva, de szűkebben a jelen témánkra tekintve: az 1960/70-es évek szinte fekete lyuk. De legalábbis barna törpe. Ha nincs Bényi Zoltán és Jelenczki István munkája, amivel az ötvenes évekre vonatkoztatható oral historyt összegyűjtötték, és még néhány más forrás, az 1950-es évek csillagdai életéről nem lehetne plasztikus képünk. Ennek a képnek a fényében mondhatjuk azt, hogy amikor Kajetán Andor és barátja, Kemenesi György felvételiznek a Csillagdában az ötvenes évek derekán, abban az időben, amikor mindenki mindenkit elvtársnak szólít (ez a Kádár-rendszerben már nem igaz, és az idővel egyre jobban kikopik a szokás), persze a gróf urak, papok és kulákok kivételével, a diákok „Uram”-nak szólítják Detrét: ott, fent a hegyen ez bizony így előfordulhatott. A későbbi évtizedekről viszont leginkább csak pletykáink vannak, és a Csillagászati Évkönyvek éves beszámolói. (Azért van oral history is, mint pl. az Állócsillagok sorozat.) Magyarán: nincs olyan megbízható munka, amit levehetnénk a polcról, és azt mondhatnánk, hogy ehhez képest a Kovács-féle ábrázolás itt vagy ott hajlik el a történeti tudástól. És ez a pletykaszintű tudás bizony A fény magányosságának olvasása közben is zavart okoz. Vegyük példának a Detre–Kulin párost. A Detréről élő általános kép nagyjából a következő: kommunistaellenes és a kommunisták által gátolt tudós, nagyon erős kezű és haragudni tudó, nehéz ember, aki remek, nemzetközi szintű csillagász volt, és emellett kiváló vezetői képességei révén fejlesztette az infrastruktúrát is (lásd az új, piszkéstetői megfigyelőállomást). Kajetán ehhez képest így nyilatkozik: „Laci kiváló diplomata és középszerű tudós volt, kislányom”. Mielőtt lesöpörnénk ezt mint fikciós, a regény vezetéséhez szükségszerű jellemábrázolást: vajon nem értelmezhető-e úgy a Detre-karrier, mint egy sikeres diplomatáé, aki szervezetileg felemeli a Csillagvizsgáló Intézetet, miközben kétségtelen, hogy azért nem egy Eddington, Hertzsprung, Payne-Gaposchkin? Fájó hiány egy valódi Detre-életrajz is. Én magam cirka négy oldalban igyekeztem árnyalni a róla alkotott képet, és ez nyilván nem enyhíti a feldolgozottság hiányát. Kulin a regényben néha megemlített mellékszereplő; nyugodt személyiségként jelenik meg, érződik, hogy Detre ellenlábasa, ahogy ezt a csillagász folklór tartja is. Szeidl Béla azonban egy 2009-es előadásában szembement a folklórral, és Detre és Kulin jó viszonyáról emlékezett meg (58:50-től).

Almár Iván 1979-ben a Magyar televízió Látogassunk a világűrbe c. műsorában. Forrás: Fortepan / Rádió és Televízió Újság / Lippay Ágnes

Összességében tehát a korszakbeli csillagászmiliő ábrázolása hitelesnek hat, és itt most tekintsünk el attól, hogy egy helyütt többek között az exobolygó kutatás vagy a gravitációs hullámok emlegetése azért anakronisztikus.

Végül nézzük a legbelső és a legkülső réteget összekötő szálat: Kajetán Andor csillagász világa legerősebben az állambiztonságon keresztül kapcsolódik a Kádár-kori világhoz. Tudósok esetében egyébként szokott volt a külföldi utak, konferenciák után úgynevezett úti jelentéseket írni, tehát tudva vagy tudatlanul, a közhelyes, vázlatos vagy akár bőbeszédűbb beszámolók kiköthettek a fürkész kezekben. Mondhatni, ezen a munkaköri kötelességen keresztül minden komolyabb szakember legalább áttételesen kapcsolatba kerülhetett a III. Főcsoportfőnökséggel. A regényben főként a katonai állambiztonság munkatársai szerepelnek, de én magam – lehet, helytelenül – kiéreztem III/II-es (kémelhárítás) és a leggyakrabban emlegetett csoportfőnökség, a III/III (belső elhárítás: számukra az ellenzék, egyházak, stb.: azaz a belső „veszélyforrások” voltak a célpontok) működésének hangulatát is. Kajetán és az állambiztonság kapcsolatának ábrázolása történetileg hűnek mondható: sokszor épp’ ilyen lassan, ravaszul csúsztatták át társadalmi kapcsolat státuszba kiszemeltjeiket az állambiztonságiak. Először csak beszélgetések, itt-ott, lépten-nyomon, presszókban. Apró szívességekért cserébe kelletlen válaszfélék néhány kérdésre. Aztán lehetőségek, amikhez már kapcsolatok kellenek, de már használható információkért. Végül komolyabb, rendszeres kérések, amelyek nem teljesítése egzisztenciális fenyegetettséggel párosul. Kovács Krisztián az alább idézett pár sorban nagyon jól érzékelteti, hova jutott el Kajetán Andor az együttműködésben: „Monitorozza, ki min dolgozik épp, értékelje az adott munka irányvonalának hasznosságát. Ostobaság. Nem mindentudó. Hogy jön ő ahhoz, hogy a kollégái munkájának hasznosságát minősítse? A csillagászat összetett tudomány, többtucatnyi határterülettel és specifikációval, nincs szakember, aki képes mindet átfogni.” Nos, nyersen fogalmazva: igen, tényleg ilyen hülyék voltak. A tudomány és az állambiztonság világa egyelőre meglehetősen felületesen kutatott, már ami a matematikát, a természettudományokat, de akár a mérnöki-orvosi vonalat is illeti. A tipikusan III/III-as, ideológiai területek jóval inkább vannak a történészi érdeklődés középpontjában: egyházi személyek, teológusok, történészek, irodalmárok, szociológusok, pszichológusok voltak megfigyeltek és besúgók. Egy kezem sajnos nem volna elég, hogy megszámoljam, hány volt tanárom, személyesen ismert kutató, művész dolgozott – kényszerűen vagy akár bizony lelkesedéssel – a III/III-nak. Ugyanakkor akárhogy gondolkozom, nem találok olyan természettudóst, akit besúgóként azonosítottak volna. Egy matematikus, Lakatos Imre szörnyű történetét dolgozta fel Alex Bandy A Csokoládé-gyilkosság c. könyvében, de más esetet nem tudok felidézni. Ennek nyilvánvalóan az is az oka, hogy a természettudósokra alig irányult eddig figyelem. Leginkább a klasszikus Marslakók, az Egyesült Államokba emigrált világhíres, atombombán is dolgozó elit tartott érdeklődésre számot (különösen Teller Ede, Szilárd Leó), rajtuk kívül látókörbe került Békésy György, Izsák Imre. Abból, amit a természettudósokkal kapcsolatos iratokból látunk, egy alapvető ismereteket nélkülöző, sokszor naiv állambiztonsági hozzáállás képe bontakozik ki (Teller és családja esetében, még az ötvenes években, az eljárásmód kegyetlennek is mondható) – pont úgy, ahogy azt a fent idézett regénybeli sorok érzékeltetik.

Összességében A fény magányossága olyan könyv, amit ajánlhatunk azoknak, akiket érdekel a magyar csillagászat múltja. Aki kézbe veszi, nem történelemkönyvet fog olvasni – mivel ilyen nem is létezik, azt másutt sem olvashat. A műfaj sajátosságaiból fakadóan tehát annál kevesebbet, de annál többet is kap: érzékletes, átélhető, befogadható ábrázolását akár Budapest második világháborús ostromának, akár a későbbi évtizedeknek, a brezsnyevi pangás időszakának. Szembesülést azzal, hogy a tudományos, kutatói pálya nem elefántcsont torony, és soha nem is volt az. Minden korban, minden helyzetben meg kell küzdeni nemcsak a kutatói szabadság mind magasabb fokáért, de általában emberként a szabad mozgás, a lélek és a tudat szabadságáért. Soha nem feledve. hogy „[..] az élet nem kizárólag a jelen pillanatairól szól, hanem azokról is, amiket hátrahagyunk.”

Related posts:

A csillagászat elemei I. A Kepler-törvények és néhány alkalmazásuk (1) – Csizmadia Szilárd A Béla-kráter a Holdon: a 17-ik magyar vonatkozású holdkráter – Csizmadia Szilárd A lányról, aki csillagász lett (és más dolgokról) – Csizmadia Ákos Hetyei János, egy 19. századi ügyvéd és amatőrcsillagász (Sragner Márta)