Izsák Imre az 1950-es években - a fotóhoz Izsák János jóvoltából jutottunk hozzá
Izsák Imre az 1950-es években – a fotóhoz Izsák János jóvoltából jutottunk hozzá

A „minden idők legnagyobbja” kijelentésekkel bármely területen óvatosan illik bánni, így van ez a magyar csillagászok esetében is. Ha csak a kortársainkra tekintünk, kezdhetjük a legnagyobb címre esélyes jelöltek sorát Érdi Bálinttal, aki Czirják Zalánnal közösen 2016-ban megoldást adott a négytest-probléma (!) egy speciális esetére, bő 200 év után érve el újabb mérföldkövet az n-test probléma kérdéskörében. Folytathatnánk Kolláth Zoltánnal, aki 2018-ban, a jelenség megfogalmazása után 111 évvel alkotta meg azt a számítógépes modellt, amely megmagyarázta a Blazskó-effektust (Szergej Blazskó orosz csillagász 1907-ben hívta fel a figyelmet arra, miszerint az RR Lyrae csillagok pulzációja nem szabályos, hanem periodikusan változik az erőssége).  Kellhet-e több a legnagyobbsághoz, mint  már-már megoldhatatlannak tűnő, évszázados feladatok megoldása? Előnyt jelenthet, ha az érdeklődés középpontjában álló témákban kutatunk, mint pl. a sötét anyag, vagy az Univerzum nagyléptékű szerkezete. Előbbivel az 1943-ban Budapesten született, de már 1945-től Nyugaton élő, és jelenleg is az Egyesült Államokban alkotó Mészáros Péter foglalkozott: a róla Mészáros-effektusnak elnevezett folyamat a sötét anyagban megjelenő kezdeti ingadozásokat befolyásolja úgy, hogy azok a jelenleg megfigyelt Világegyetem struktúráihoz vezetnek. Csabai István pedig a Sloan Digital Sky Survey munkatársaként éppenhogy ennek a nagyléptékű szerkezetnek a megismerésében vett részt.

További kortárs neveket is sorolhatnánk, de lépjünk inkább vissza több mint fél évezredet, és a 15. századtól kezdve említsünk meg néhány csillagászt időrendben. Kezdjük Regiomontanusszal (Johannes Müller, 1436-1476). Regiomontanus újrafordította Ptolemaiosz Almagestjét – ezt a munkáját Kopernikusz és Galilei is alapműként használta. A Nap és a Hold helyzetét megadó kalendáriuma, valamint az Ephemerides astronomicae táblázatai a földrajzi felfedezések idején segítették navigálni a hajósokat. Hatást gyakorolni a világtörténelemre és a modern tudományt megalapozó tudósokra nem csekélység – de, ahogy neve is sugallja, Johannes Müller nem volt magyar. Königsbergben született, Rómában halt meg, hazánkhoz és kultúránkhoz több éves magyarországi működése és mecénása, Mátyás király iránti tisztelete köti.

A következő jelöltünk Hell Miksa (Maximilian Hell, 1720, Selmecbánya-1792, Bécs), a jezsuita tudós. Bár az ő nemzetbeli hovatartozása is verseny tárgya, Hell egyértelműen magyar, vagy ahogy magát tekintette: hungarus csillagász volt. Hell egyrészt mint korának központi tudományszervező alakja emelkedik ki a történelem megannyi asztronómusa közül: az általa rendszeresen szerkesztett és megjelentetett, értekezéseket is tartalmazó Ephemerides astronomicae anni […] ad meridianum Vindobonensem című évkönyvsorozat tulajdonképpen a világ első csillagászati folyóirata volt. 1769-ben – miután széleskörű publikációs tevékenysége révén felkészítette a tudományos közösséget az eseményre – Vardø szigetéről maga is megfigyelte a Vénusz bolygó napkorong előtti átvonulását, majd a megfigyelési adatokból minden addiginál pontosabban meghatározta a Nap-Föld távolságot, megteremtve ezzel a Naprendszer feltérképezésének lehetőségét. A Hell által adott érték nemcsak hogy végre elfogadható volt a korábbi becslésekhez képest, hanem az általunk ismert adatot is jól megközelítette. Csak éppen van egy bökkenő: Hell – kora tudománykommunikációs vezéregyénisége! – késlekedett eredményei közzétételével, emiatt abba a gyanúba keveredett, hogy megfigyelési adatait talán megmásította, így számításai sem hitelesek. Igazán erősen csak jóval halála után, 1835-ben vádolták meg Hellt a hamisítással, de majd fél évszázaddal ezután tisztázták a vádak alól, és elfoglalhatta az őt megillető magas helyet a tudományos emlékezetben. Ez azonban már nem változtatott azon a tényen, hogy Hell legfőbb eredményét valójában soha nem használták.

Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a modern magyar csillagászat megalapozóját, Konkoly Thege Miklóst (1842, Pest-1916, Budapest), aki magánvagyonából alapította meg a mai Sváb-hegyi Csillagászati Intézetet. A világon először igazolta – színképvizsgálatokból -, hogy a meteorok üstökösök anyagából is származhatnak.

Pár évtizedet kell csak ugornunk az időben, hogy újabb méltó jelöltről beszélhessünk. Detre László (1906, Szombathely-1974, Budapest) tudományszervező, műszerfejlesztő tevékenysége olyannyira meghatározó volt, hogy méltán tarthatjuk úgy: ő az, aki máig felívelő, egyedül a világszínvonalat elfogadhatónak tartó pályára állította a magyar csillagászatot. Detre saját szakterületén a csúcsra ért: 1967 és 1970 között ő volt a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) Változócsillag Bizottságának elnöke, és az IAU változócsillagászati körlevelének, az Information Bulletin on Variable Starsnak (IBVS) kezdetektől, 1961-től a szerkesztője; az IBVS szerkesztőségét később is Budapesten sikerült tartani.

Az 1950-es, ’60-as években egy olyan új diszciplína jelent meg és vált meghatározóvá, amely egyaránt igénybe vette a műszaki és elméleti tudományokat, és amely fősodrába Magyarországról nem lehetett bekapcsolódni. Ez az új szakterület az űrkutatás volt. Az űrkutatás megannyi más tudás mellett navigációs, geodéziai, csillagászati, égi mechanikai ismereteket igényelt. Az, hogy ember alkotta eszközök és maga az ember elhagyja a Földet, sok ezer, de talán több tízezer éven keresztül csupán álmodozás tárgya lehetett – ha egyáltalán felmerült, hogy létezik a Földön túl reális világ. Az űrkorszak előtt száz évvel, 1865-ben jelent meg Jules Verne Utazás a Holdba c. regénye: az ágyúból kilőtt ágyúgyolyó-űrhajó képzetétől évtizedek alatt jutott el az emberiség előbb Ciolkovszkij próbálkozásaiig, majd Wernher von Braun V2-es rakétájáig, végül a Szputnyikig és Gagarinig, a Holdig.

Az űrkorszak eljövetele nem csupán egy paradigmaváltás volt a tudományban és alkalmazásaiban, hanem egy soha nem látott minőségi ugrás az egész világtörténelemben. Néhány évtizedig az űrkutatás területére összpontosult a Föld vezető világhatalmainak anyagi és szellemi erőforrásainak legjava: mind az alkalmazott, mind az elméleti tudományok területén ez volt a mindenekfelett messze kiemelkedő fontosságú terület. De nemcsak a tudományról szólt az űrkutatás, hanem még annál is inkább nagyhatalmi versengésről, katonai alkalmazásokról, világhatalmi politikáról egy olyan korban, amikor két kibékíthetetlenül szemben álló fél uralta az egész glóbuszt, atomfegyver-arzenáljaik birtokában azzal a fenyegetéssel, hogy akár az emberi civilizációnak is véget vethetnek. Mikor a Szovjetunió fellőtte az első Szputnyikot, a teljes Földet megkerülő mesterséges hold azt üzente, hogy ha akarnánk, bárhová el tudnánk juttatni akár egy atomtöltetet is. Megfelelő védelemnek a kölcsönös elrettentés mutatkozott: a szembenálló fél minden egyes fejlesztésére hasonló válasszal kellett előállni.

Az űrverseny a holdraszállásokkal jutott el a csúcsra, de az az igazság, hogy 1972 óta nem járt újra ember a Holdon, és bár szó van a visszatérésről, hogy aztán majd a Marsra is továbbugorhassunk, ez az egész kevésbé hozza már lázba a közvéleményt, és úgy tűnik, a döntéshozók sem törik magukat azon, hogy az odüsszeia mihamarább megvalósuljon. Az űrkutatás első hírnökei azonban, a műholdak, nemhogy elfelejtődtek volna, hanem egyre fontosabbak a mindennapi életünkben, és már-már annyian keringenek a fejünk fölött, hogy mértékadó vélemények szerint ez a regiment már sok is a jóból. Most, 2024-ben azt mondhatjuk, hogy az űrkorszak igazi győztesei a műholdak. Ahhoz pedig, hogy műholdak keringhessenek felettünk, annak idején ki kellett találni, hogyan számítsák ki a pályát, amire majd állítják őket, ezután pedig követni is tudni kellett a műholdakat. A műholdak a Föld gravitációs mezejében mozognak. A gravitációs erő a Föld egy-egy pontján némileg különböző erejű, és az űrkorszak hajnalán a komolyabb célokhoz elégtelen mennyiségű gravitációspotenciál-adat volt még ismert. Magyarán ahhoz, hogy meg tudják mondani, egy műhold merre és hogyan fog mozogni a Föld körül, előbb kellően sok ponton meg kellett határozni a földi gravitáció értékét.

Az űrversenybe magyar csillagásznak igazán komolyan bekapcsolódnia alig volt esélye. Ezt a kicsiny esélyt ragadta meg Izsák Imre, amikor 27 éves korában, csillagászként, égi mechanikai tudással a fejében, kihasználva az 1956-os forradalom által a nyugati határőrizeten ütött rést, pár éves európai átmenet után az Egyesült Államokba emigrált. Izsák a fent említett alapfeladatot – a földalak, vagyis a geoid mint gravitációspotenciál-felület meghatározását –  végezte el a Smithsonian Astrophysical Observatory (Cambridge, MA) munkatársaként. Munkája úttörő jelentőségű arra nézve, hogy ma sok ezernyi műhold segítheti az életünket.

Műholdmozgások megfigyelésén alapuló számításokból már Izsák előtt is sikerült figyelemre méltó geodéziai eredményeket elérni. A Szputnyik-2 repüléséből megmutatható volt az az egyébként ismert tény, hogy a Föld a sarkoknál enyhén lapult forgási ellipszoid. 1958-ban kimutatták, hogy a Föld az Északi-sarknál némiképp kicsúcsosodik, a Délinél viszont behorpad – ez viszont már új eredmény volt.

Izsák 1961-ben műholdak segítségével azt a korábban szintén ismert tényt mutatta ki, hogy a földi egyenlítő nem kör-, hanem ellipszis alakú. A fentiekhez képest a minőségi ugrás alapvető: míg Izsák előtt csak a Földnek mint forgásszimmetrikus testnek az alakját tudták műholdas adatokból rekonstruálni, a földi egyenlítő ellipticitásával egy háromtengelyű testet sikerült leírni, és megnyílt az út az előtt, hogy a műholdas geodézia alkalmas legyen a Föld gravitációs erőterének leírására bármely pontban, ami felett egy műhold elrepül. A nehézkesebb és sok helyen korlátozottan alkalmazható földi mérésekkel szemben a műholdas geodézia segítségével lehetővé vált a Föld gravitációspotenciál-térképének minden addiginál kiterjedtebb, részletesebb és pontosabb megismerése. Öngerjesztő folyamat indult meg: minél jobban ismert a műholdak mozgása, annál precízebben visszaszámolható a gravitációs erőtér; minél jobban ismertek a műholdra aktuálisan ható erők, annál pontosabban számítható a pályája. S bár nem Izsák adta közre az első teljes geoidot (azaz jelen értelmezésben a gravitációspotenciál által meghatározott földalakot), az első, meglehetősen elnagyolt próbálkozás után az ő 1963-ban, 1964-ben és 1965-ben közreadott adatai jelentették az aktuálisan elérhető legpontosabb geoidokat. Az általa kidolgozott metódus vezetett az első szabvány földmodell, a Smithsonian Standard Earth 1966-os megszületéséhez, amelynek közreadását már nem érhette meg: 1965. április 21-én elhunyt.

izsak1 0001

Az 1964. június 15-ei Journal of Geophysical Research folyóiratszámban közölt ábra az Izsák által számított geoidról (azaz a földi gravitációspotenciál-értékek által kirajzolt földalakról).

Izsák a műholdas geodézia mellett – többek között – szerepet játszott a műholdak pályaszámítási metódusainak kidolgozásában, és ott volt a bonyolult égi mechanikai számítások számítógépes megoldásainak korai lépéseinél. Aki látta A számolás joga c. filmet, könnyen értheti, mennyire fontos terület volt ez utóbbi is az 1960-as években.

Izsák – egyikeként azoknak, akik versenybe szállhatnak a „minden idők legnagyobb magyar csillagásza” címért – nem egyszerűen jó volt valamiben, vagy éppen a legjobbak között volt a saját szakterületén. Nyilván szükséges volt hozzá, hogy az 1960-as években éljen, és szükséges volt hozzá egy nagy adag tudás és bátorság is, de Izsák eljutott odáig, hogy kora legfontosabb tudományterületén váljon kiemelkedő vagy éppen elsőrangú, vezető nagysággá. Kora legfontosabb tudományterülete pedig túlzás nélkül az emberiség egész történetének egyik legfontosabb korszakváltása. Izsák Imrének ebben a korszakváltásban úttörő jelentőségű a munkássága. A világtörténelem sorsdöntő eseménysorainak egyikénél állt ott mint az egyik főszereplő. Ez a korszakváltás – az űrkorszak eljövetele – nemcsak emberi létünk mindennapjaira, de a világegyetemmel való szellemi kapcsolatunkra, világlátásunkra, a tudatunkra is kihatott. Nem tudjuk, ki találta fel a tüzet, de szükségesnek gondoljuk őt megnevezni. Prométheusznak hívjuk, és valami mélyről jövő, borzongató tisztelettel gondolunk rá. Az embert az űrbe juttató prométheuszok sokan voltak és még emlékszünk rájuk, megnevezhetők. Egyikük Izsák Imre.


Dátumok, adatok Izsák Imre életéből

1929. február 21-én született (teljes nevén Izsák Imre Gyula) Zalaegerszegen a Berzsenyi u. 8. szám alatt. A Kosztolányi D. u. 35-be, amely ház falán ma a csillagász emléktáblája áll, valószínűleg 1930 utolsó hónapjaiban költözött a család.

Édesapja, Izsák Gyula Endre földrajz-természetrajz-vegytan és skjöld (skandináv kézimunka-tantárgy), édesanyja, Pálffy Aranka pedig matematika-fizika szakos tanár volt.

Elemi iskolai tanulmányait Zalaegerszegen végezte. Nincs még 10 éves, amikor édesanyja meghal. 1939 őszétől a több névváltozatot megélt M. Kir. „Hunyadi Mátyás” Kőszegi Honvéd Alreáliskola növendéke lett. Itt négy tanévet töltött, majd 1943 szeptemberétől a M. Kir. „Görgey Artur” Honvéd Műszaki Hadapródiskolában folytatta tanulmányait mint utász hadapród. A front közeledtével a hadapródiskola nyugat felé menekült; 1945. május 3-án estek amerikai fogságba. Izsák a Passau környéki fogságból 1945 kora őszén tért haza Zalaegerszegre. Itt a Magyar Állami Deák Ferenc Gimnázium 6. osztályába iratkozott be (ma Zrínyi Miklós Gimnázium). A 7. osztályt nyáron különbözeti vizsgával teljesítette. 1947-ben érettségizett. Ebben az évben az országos középiskolai tanulmányi versenyen matematikából a haladók között harmadmagával együtt megosztva II. helyezést ért el.

1947-től a Pázmány Péter Tudományegyetem (1950-től Eötvös Loránd Tudományegyetem) matematika-fizika szakos hallgatója. Felvételt nyert az Eötvös Collegiumba. Az Eötvös Collegiumból 1949 végén (de legkésőbb 1950 januárjára) kiköltözött.

Az egyetemen már elsőéves korától felvesz csillagászati előadásokat és gyakorlatokat.

1949. október: az Egyetem Csillagászati Intézetében (a mai Csillagászati Tanszék elődje) önkéntes díjtalan gyakornok (demonstrátor kinevezés nélkül). Hivatalos demonstrátori kinevezése valamikor 1950 augusztusa és 1951 januárja között történhetett meg.

1950 március: akadémiai ösztöndíjas egyetemi hallgatóként az MTA Csillagvizsgáló Intézet munkatársa.

1951. november 15.: aspiráns az MTA Csillagvizsgáló Intézetben. Kutatási területe egyrészt a változócsillagászat, különösen a Messier 15 gömbhalmaz változói, amelyben három új változócsillagot fel is fedez. Másrészt égi mechanikát tanul; az egycentrum-problémával kapcsolatos első égi mechanikai publikációja már emigrációja után jelenik meg az Intézet kiadásában.

1953(/54?): csillagászati előadásokat tart a szegedi egyetemen.

1955. szeptember 1.: a Csillagvizsgáló Intézet kinevezett munkatársa.

1956. november 20.: az 1956-os forradalom leverése után, átlépve az osztrák határt, emigrál.

1957. január 9.: elhagyva a menekülttáborokat, megérkezik Zürichbe. Hivatalosan 1957. január 1-étől datálódik munkaviszonya az ETH Zürich-hel. (zürichi műegyetem; Eidgenössische Technische Hochschule Zürich). Itt napkutatással foglalkozik.

1958. december 2.: égi mechanikai érdeklődésének megfelelő állást keresve az Egyesült Államokba távozik. Ezen a napon megérkezik New Yorkba. A Cincinnati Observatory (Ohio állam) munkatársa lesz. Mesterséges holdak mozgáselméletén dolgozik.

1959. szeptember 25.: a massachusettsi Cambridge-ben új munkahelye a Smithsonian Astrophysical Observatory. Műholdas geodéziával és a műholdmozgások elméletével, pályaszámításával foglalkozik. A műholdészlelések feldolgozását is végző Research and Analysis Section vezetője lesz. Amerikai publikációit Imre G. Izsak néven jegyzi.

1961. január 30.: közzéteszi A determination of the ellipticity of the Earth’s equator from the motion of two satellites c. értekezését a földi egyenlítő lapultságáról. A Columbus, Ohio-beli, február 6-8. között zajlott konferencián is ismerteti az eredményeket.

1963 és 1965 között három alkalommal bocsájtja közre egyre több mérésen alapuló, egyre pontosabb földalak-meghatározásait. Az ezek során kidolgozott módszer lesz az alapja az első szabvány földmodell, a Smithsonian Standard Earth 1966 megalkotásának.

Sikert ér el a klasszikus égi mechanikai problémák bonyolult számításainak számítógépes megoldásai terén.

1965. április 21-én hunyt el Párizsban.

Izsák Imre emlékét őrzi:

1970: Izsak-kráter a Holdon

1980: (1546) Izsák kisbolygó

1994: Izsák Imre Általános Iskola, Zalaegerszeg

2007: ELTE Csillagászati Tanszék Izsák Imre Asztrofizikai Obszervatórium

A műhold-pályaszámítások terén elért eredményeit felhasználva alkotják meg a Kozai-Izsak pályaszámítási módszert.

 

 

Úgy néztem meg a filmet (Ne nézz fel! Don’t Look Up! Írta és rendezte Adam McKay, Netflix, 2021), hogy alig tudtam róla valamit. Azért ez a mai médiakörnyezetben nem evidencia. Nincs egyszerű dolgunk, ha valóban meglepetéseket, új élményeket akarunk kapni egy filmtől. Hiába bevett gyakorlat a nagybetűs „vigyázat SPOILER!” figyelmeztetés, azért valahogy mégiscsak tudjuk már jó előre, miről fog szólni egy film, és nagyjából mit várhatunk tőle; a könnyen elérhető kritikák, ismertetők, trailerek, felbukkanó hosszabb-rövidebb részletek, óhatatlanul a szemünk elé kerülő vélemények tengerében nehéz tiszta lappal indítani egy mozit.

A Subaru Távcső lézeres vezetője műcsillagot hoz létre a felsőlégkörben az adaptív optika használatához. Forrás: Subaru Telescope of NAOJ Subaru Gallery, Courtesy of NAOJ

A Ne nézz fel! esetében majdnem teljesen sikerült elérni a tabula rasa állapotát. Csak a filmelőzetest láttam, és még egy baráti véleményt hallottam róla, ami azonban mindössze annyi volt, hogy „tök jó film, nézzétek meg, érdemes”. Így összességében azt vártam, hogy egy üstökös becsapódásról, csillagászokról és akadékoskodó politikusokról szóló drámát fogok látni.

Olvasd tovább

Alig telt el két hét azután, hogy Ágasváron jártunk, egy kisebb csapattal 2018. május 5-én ismét a Mátrába látogattam. Az útvonaltervet rám bízták, és én az igényeket figyelembe véve úgy alakítottam vándorlásunkat, hogy utunk egy része kövesse az Országos Kéktúrát, s így elhaladjunk az (akkor még MTA) CSFK Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet piszkéstetői megfigyelőállomása mellett. A kéktúra ugyanis szorosan a piszkési obszervatórium kapuja, és hosszú szakaszon át a kerítése mellett halad.

A piszkéstetői bázist ugyan belülről már volt alkalmam megismerni (csoportoknak egyébként látogatható), a mellette haladó túraútról azonban még sosem néztem rá. Mint kiderült, innen kívülről igazából csak az „egyik piszkési lakó”, hazánk legnagyobb távcsöve, az egy méter tükörátmérőjű RCC (Ritchey-Crétien-Coudé)-teleszkóp kupoláját szemlélhetjük meg.

VCSE - A piszkéstetői egyméteres távcső kupolája a kéktúra ösvényéről - Csizmadia Ákos
VCSE – A piszkéstetői egyméteres távcső kupolája a kéktúra ösvényéről – Csizmadia Ákos

 

VCSE - Az egyméteres kupola kissé közelebbről - Csizmadia Ákos
VCSE – Az egyméteres kupola kissé közelebbről – Csizmadia Ákos

Az egyméteres kupolája azonban nemcsak innen észrevehető, hanem többek között a közeli Galyatető 2015-re megújult kilátójából is. Bátran mondhatjuk, hogy ez a csillagászati műtárgy a mátrai táj jellegzetességévé vált.

VCSE - Az egyméteres távcső kupolája Galyatetőről - Csizmadia Ákos
VCSE – Az egyméteres távcső kupolája Galyatetőről is látszik – Csizmadia Ákos

Mint említettem, a kéktúra elhalad a Piszkéstetői Obszervatórium kapuja mellett is.  Ahogy az alábbi képen látható, nemcsak a kék, de a piros sáv jelzés, a Mária-út egy leágazása és a Mátrabérc-túra útvonala is erre halad.

VCSE - A Piszkéstetői Obszervatórium kapuja a kéktúra útvonala felől - Csizmadia Ákos
VCSE – A Piszkéstetői Obszervatórium kéktúra-ösvény felőli kapuja – Csizmadia Ákos

Magáról a piszkéstetői megfigyelőbázisról, történetéről, műszereiről, az ott folyó munkáról rengeteget lehetne írni, de ez már túlfeszítené ennek a kis cikknek a kereteit. Csak annyit jegyzek meg, hogy 2017-ben megjelent Izsák Imre c. könyvemben röviden érintettem az állomás 1958-as létrejöttének történetét.

Kétségtelen, hogy a Csillagászati Intézet sok sikert és gyarapodást könyvelhetett el az utóbbi években. Komoly összegű, sikeres külföldi és magyar pályázatok, a budapesti főépület megújulása, mátrai műszerfejlesztés és megannyi más eredmény jelzik ezt a fellendülést. Az alábbi képeken a Széchenyi 2020 program keretében nyertes projektekről hírt adó táblákat látunk, melyek a fentebbi kaputól jobbra és balra kaptak helyet: Kozmikus hatások és kockázatok valamint Tranziens asztrofizikai objektumok.

VCSE - Kozmikus hatások és kockázatok - Csizmadia Ákos
VCSE – Kozmikus hatások és kockázatok, 941 millió forint – Csizmadia Ákos

 

VCSE - Tranziens asztrofizikai objektumok, 687 millió forint - Csizmadia Ákos
VCSE – Tranziens asztrofizikai objektumok, 687 millió forint – Csizmadia Ákos

 

 

 

Könyv jelent meg az első magyar csillagásznőről, Balázs Júliáról (1907–1990). Ha nem vagyunk szigorúak, akkor magyar csillagásznőnek tekinthetjük Dégenfeld-Schomburg Bertát (1843–1928) is, aki 1885-ben az egyik első észlelője volt az Androméda-ködben feltűnt szupernóvának. A grófnő persze nem volt hivatásos csillagász, nem is volt erre egzisztenciális kényszere: a családi vagyonból telt műszerekre, a kiskartali csillagvizsgálóra, könyvtárra, volt idő és lehetőség a műkedvelő észlelésekre.

Balázs Júlia nemcsak azért képvisel más  minőséget, mert hivatásos csillagásszá lett, hanem mert egy időben kora egyik legjobb magyar csillagásza volt (a másik férje, Detre László). 1925-ben érettségizett a budapesti Mária Terézia Leánygimnáziumban. 1930-ban végzett a Pázmány Péter (ma Eötvös Loránd) Tudományegyetem matematika-fizika szakán, majd rövid műegyetemi gyakornokoskodás után 1933-tól a Sváb-hegyi Csillagvizsgálóba került. Tudományos munkája az Intézet fő profiljába illeszkedett: rövid periódusú változócsillagokkal foglalkozott. Nevét viseli az RR Lyrae csillagok periódusváltozásait magyarázó Balázs Júlia-elmélet: eszerint „a csillagok mágneses pólusainál periodikus kitörések következnek be, s ahol a forgástengely különbözik a mágneses tengelytől, a forgásidő modulálja a fényességváltozást”. 1955-től a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) tagja. 1972-ben végre kandidátusi címmel ismerik el addigi munkásságát.

Férje Detre László, a magyar csillagászat megújítója, a Sváb-hegyi, illetve az MTA Csillagvizsgáló Intézet igazgatója 1943 és 1974 között. Négy gyermek, köztük a vitorlázó olimpiai bronzérmes ikerpár Detre-fivérek édesanyja.

Nagyjából ennyi volt tudható eddig Balázs Júliáról: lexikon-szócikkek szóltak róla, én is azokból raktam össze a fenti rövid ismertetést. A most megjelent könyv nemcsak a tudományos pályát, az életutat ismerteti meg velünk, hanem személyes, olykor csaknem intim közelségbe hozza őt. Azért, hogy ez lehetségessé vált, a szerző, Kertész Edina a kötet elején köszönetet mond „Balázs Júlia gyermekeinek, Detre Villőnek és Detre Szabolcsnak, hogy elmesélték édesanyjuk történetét, fényképeket és adatokat bocsátottak rendelkezésemre”.  Áruljuk el végre: A lány, aki csillagász lett, egy gyerekeknek szánt könyv, szép illusztrációit Bölecz Lilla készítette. Mondhatnám, képes mesekönyv, de a rajzok az értő szem számára bizony sokszor oly’ hitelesek, legyen szó emberekről, műszerekről, épületekről, hogy már ekkor látszódik, többet fog nyújtani ez a 40 oldalas kis kötet valamiféle idealizált történetnél – csak egy-egy, valójában lényegtelen elírást, hibát találhatunk. (Számomra külön érdekesség, hogy bekerült illusztrációként az az orosz nyelvű tábla is, amelyet mi publikáltunk a Vegában először, és amely kapcsán írtunk a Csillagvizsgáló Budapest II. világháborús ostroma alatti történetéről). Beleolvasva pedig látjuk, hogy esik itt szó szigorú leányneveldéről, szovjet katonákról és Budapest ostromáról, 1956-os forradalomról. „Nem mese ez, gyermek”, mondhatjuk mi is Arany Jánossal szólva, ahogy a Családi körben az apa inti fiát a szabadságharc veteránját hallgatva.

Elbeszél ez a könyv mindent, ami elmesélhető, az apácazárda nyomasztó légkörétől, az apai fegyelemtől kezdve háborún, forradalmon keresztül a csillagok gyönyörű világáig, a tudományos felfedezésekig, és tovább, egészen a 20. századon átívelően egy gyermeket nevelő tudós nő életének szépségeiig és nehézségeiig. A kötet végén két oldalas tabló található a csillagászat történetének jelentős női művelőiről, Hypatiától kezdve Dégenfeld-Schomburg Bertán, Henrietta Swan Leavitten és sokan másokon át Vera Rubinig. Egy oldallal előbb pedig a magyar utódokról találunk egy rajzolt csoportképet: nincs senki néven nevezve, de felismerhetők az alakok (Illés Erzsébet, Kóspál Ágnes… sorolhatnánk).

Felvetődik hát  a kérdés, mennyire is gyerekkönyv A lány, aki csillagász lett? Persze, mesésen, könnyedén megírt gyerekkönyv valóban, szép rajzokkal, ami lekötheti esti mesekor a kis olvasót, hallgatót. Mégis, azt kell gondolnom, különösen a csillagászat magyar nyelvű irodalmának, azon belül is a csillagászat múltjával foglalkozó munkáknak a szűkösségét tekintve, hogy többről van itt szó. Kertész Edina munkája olyan információkat tartalmaz Balázs Júliáról és a közegről, a korról, amelyben mozgott, amik bizony forrásértékűek személyére és a magyar csillagászattörténetre vonatkozóan.

De nem csak ilyesmi jár a fejemben, amikor azon gondolkozom, vajon tényleg gyerekkönyvet tartok-e a kezemben. Ha csupán gyerekkönyv volna, akkor minden sorának azt kellene sugároznia, hogy a könyv egy példaképről szól, amilyenné minden gyereknek lehet és érdemes válnia. Ám, valljuk meg: amit látunk magunk előtt, az tényleg tiszteletre méltó, hősies, és nem túlzás, hogy a nemzeti emlékezet megbecsülésére érdemes – de nem feltétlenül vonzó életút. Ahhoz túl igaz. A tudomány, a felfedezés szépsége mellett nagyon hangsúlyos a női, anyai lét súlya a történelem viharaiban. És vajon valóban azzal lehet-e egy gyermeket megfogni a tudománynak, hogy például az eredményeit majd egy konferencián adhatja elő? Hogy a hidegben kell monoton módon a távcső mellett állnia? Felnőtt fejjel pedig azt is tudjuk, mennyire borzasztó kimenetele is lehet egy olyan, a könyvben megrajzolt jelenetnek, ahol egy szovjet katona áll az ostrom alatt egy könnyező nő mellett. „Nem mese ez, gyermek.”

Ami egy gyereket a csillagászat számára megfoghat, az leginkább az, ami Balázs Júliát is megragadta: a csillagos ég lenyűgöző látványa, amely mögött a mítoszok fantasztikus világa rejtőzik. A legfontosabb üzenete ma ennek a gyerekkönyvnek ez: a csillagos égbolt, a természet maga csodálatos, szép, titokzatos, melyet megismerni érdekes, izgalmas életet jelent. És ez az a csillagos ég, amit már a könyv lapjain is fényáradat okozta eltűnés fenyeget. Kúsznak fel a lámpák a városból a hegyre, a csillagvizsgálóig: László és Júlia útra kelnek hát, hogy a távolabbi hegyekben keressenek menedéket, amit végül Piszkéstetőn találnak meg. Ismerős helyzet ez ma is, sőt, mindennapos tapasztalat. Fényáradat mindenütt, de ha odébb utazunk, még találkozhatunk a csillagokkal. Zselici, Bükki, Hortobágyi Csillagoségbolt-park… Legalább ezek megmaradtak, egy ideig még biztosan. A fényáradat után, az 1990-es évek végén az újabb fájdalmas tüskéket az Iridium-műholdak felvillanó szurkálásai jelentették. Felháborodás után jött a belenyugvás, az együttélés. De hát ők csak néhány tucatnyian voltak. Az új tervek, Starlink és társai, műholdak tízezrei, már másfajta fenyegetés. Az emberiség által ismert éjszakai égbolt megsemmisítése. Ha meg sem valósul a projekt, akkor is, mostantól kezdve mindig ott lebeg a fejünk felett a lehetőség, a gondolat, hogy a csillagos égbolt elvehető. Nem úgy van az, hogy legfeljebb kiutazok a városból, és akkor végre rám tör a csend, a nyugalom, a mozdulatlanság végtelen élménye. Semmi sem magától értetődő.

Murakami Haruki japán író Kafka a tengerparton c. regényének egyik főhőse igazán fényszennyezett helyen él: Tokióban. Innen vetődik el a hegyekbe, és találja magát az éjszakai égbolt alatt. „Egyszerű vacsora után kiülök a tornácra. Fejem felett megszámlálhatatlanul sok csillag fénylik. Ki van rakva velük az egész égbolt, vagyis inkább úgy tűnik, mintha karnyújtásnyi közelségben szórták volna el őket. Persze eláll a lélegzetem a látványtól. A ragyogó mennybolt alatt ismét rám tör a félsz. Levegő után kapkodok, a szívem hevesen ver. Hogy élhettem úgy, hogy észre sem vettem idáig magam fölött ezt a tömérdek csillagot? A csillagokról még egyszer sem gondolkodtam el komolyabban.” Ilyeneket gondol Tamura Kafka, és mi tudjuk, miről beszél. És ismerjük azt is, amit kis idővel később él át: „Felhőtlen az ég, kimegyek és felnézek a csillagokra. Már nem félelmetesek. Úgy érzem, közelebb kerültem hozzájuk. Néhányat felismerek közülük, és figyelem, hogyan szórják fényüket.” Nem, kedves olvasó, aki soha nem álltál még meg hosszabb időre a csillagok alatt, hogy átéld ezt, ez nem egy regénybeli metafora, vagy más akármi, nem egy elvonatkoztatás, persze lehet, hogy az is, de hidd el, nem kell ezen semmit sem magyarázni: ez a valóság. A csillagos ég megélése az emberi létezés egyik alapélménye, az emberként létezés egyik sarokköve.

Murakami egy másik regényében, az 1Q84-ben a főszereplők egy olyan világban találják magukat, ahol a természetesen létező egy helyett két hold is van az égen. Tokió fényei és a horizontot igencsak leszűkítő magas házak miatt persze ez senkinek nem tűnik fel, és aki valamiért mégis látni akarja a Holdat, a holdakat, annak bizony hosszasan kell keresnie erre alkalmas helyet. Szóval, Murakami Haruki George Orwell 1984-e után adta regényének az 1Q84 címet, és a 2010/11-ben megjelent 1Q84 világában két hold van az égen. A Starlink néhány évvel későbbi világában több tízezernyi.

Eltelt hát egy kis idő, és amit néhány éve még fel sem tételeztünk, fantázia volt, ma sokkal meredekebb formában fenyegető valóság. Természetjáró, erdőket, vizeket kedvelő emberként ez persze sajnos nem új tapasztalat a számomra. Például elsétálni az erdő egy érdekes része mellett, majd újra akarván élni az érzést, később újra arra sétálva már azt látni, hogy azt a részt „kitermelték”. Vagy evezni olyan, egykor kristálytiszta vizeken, amikről tudható, hogy medrük az „ipari fejlesztés” miatt talán már húsz év múlva feltöltődik. Néha sikerül megvédeni valami veszélyeztetett természeti értéket, de az érzés, hogy az emberbarátnak álcázott gazdasági, „szakértői” érvek hamarosan legyűrnek valami újabb csak úgy önmagában meglévőt, folyamatosan ott lebeg minden természeti érték felett. Most a csillagokon van a sor. A csillagok minden érték közül a legvédtelenebbek. Nincs szaguk, nincs ránk mérhető hatásuk, a fényszennyezett környezetben született és felnőtt többségnek nem hiányoznak. Jön az emberbarátnak álcázott gazdagsági érv: olcsó, akár ingyenes internetet mindenkinek. Ezzel szemben pedig azt látom, hogy a csillagászat berkeiből származó, leggyakrabban hangoztatott érvek csak egy szűk tudományterület és egy szűk, költséges hobbi művelői érdekeinek tűnnek, ráadásul a komolyabbnak tűnő érvekre ott a kész válasz: például maga a technikai fejlődés, a könnyen megoldható műszerfejlesztés, az űrtávcsöves megfigyelés. Tömegkommunikációs szempontból az ingyenes, mindenhol elérhető internet ellen a csillagászati, amatőrcsillagászati szakmai érvek alig-alig érnek.

A csillagos égbolt mindannyiunk ügye kellene, hogy legyen, ahogy az erdők, vizek, más, veszélyeztetett természeti értékek ügye is. És megfordítva: akit érdekel a csillagos égbolt, talán végre felismeri, hogy ugyanazt a cipőt hordja, mint az, aki a vizeket, erdőket, pusztákat, madarakat, a természetet általában kedveli és félti: hogy ugyanúgy elvehetik tőle, gazdálkodási területté tehetik azt, amitől „a szíve hevesen ver”, ami mélyre hatoló élményben részesíti. Amitől ő komoly részben az, aki. A Starlink-műholdaknak már csak a lehetőségével is szembesülő csillagkedvelőnek látnia kell, hogy a dolgok nem pusztán vízgazdálkodási, erdőgazdálkodási stb. kérdések, ahogy a csillagos ég sem csak gazdaságilag hasznosítható terep, cikázó fények gyorsforgalmi útja.

A lány, aki csillagász lett, a csillagos égbolttal és a görög mítoszokkal indít és zár. Júliát kisgyermekkorától a haláláig elkísérik a csillagok, a Hydra, Perseus, és a többiek. Ha a jövőre gondolunk, akkor ezt mindenképp érdemes kiemelni a könyvből azoknak, akiknek elmeséljük a történetet. Megmutatni, hogy kell az érzékelhető, élvezhető, kézzel fogható, valódi csillagos égbolt, víz, erdő, madár stb. ahhoz, hogy újabb, hasonló történetek születhessenek.  És egyáltalán, hogy legyen miért mesélni.

*

Kertész Edina (illusztrálta Bölecz Lilla): A lány, aki csillagász lett (Naphegy Kiadó, 2019). ISBN 978-963-476-038-2

VCSE - Az Ágasvári Turistaház - Csizmadia Míra (10 éves) rajza
VCSE – Az Ágasvári Turistaház – Csizmadia Míra (10 éves) rajza

„Arra kérlek benneteket, hogy aki kirándulása vagy utazása során csillagászati vonatkozású helyekkel találkozik, ossza meg velünk egy rövid leírásban” – szólított meg minket Jandó Attila Érdekes csillagászati vonatkozású helyek c. cikkében. Ezt olvasva eszembe is jutott két tavalyi emlék; elsőként Ágasvárról írok.

600 méteres átlagmagasságával a Mátra Magyarország második legmagasabb hegysége (a Bükk után). Kiemelkedő pontjai a legmagasabb magyarországi hegycsúcs, az 1014 méteres Kékes, és más 900 méter fölé nyúló hegytetők: például Galyatető, vagy a CSFK KTM Csillagászati Intézete távcsöveinek otthont adó Piszkéstető (964 m). Ismert csúcs a 789 méteres Ágasvár is a Nyugat-Mátrában. A csúcs alatt, 638 méteren áll az Ágasvári Turistaház. Eredetileg vadászház volt, báró Hatvany Endre 1929-ben bocsájtotta a turisták rendelkezésére. Itt, a turistaházban és a környező mezőn rendezte a Magyar Csillagászati Egyesület csaknem megszakítás nélkül, tizenöt egymást követő alkalommal nyári ifjúsági táborait 1994 és 2009 között – a napfogyatkozás évében, 1999-ben Szatymaz adott otthont az eseménynek. Méltán mondhatjuk hát, hogy az Ágasvári Turistaház a hazai amatőrcsillagászat egy korszakát fémjelzi.

2018. április 21/22-én jártunk itt, Ágasváron családommal és barátokkal. Mivel ebben az évben pont április 21-re esett a Csillagászat Napja, gondoltam, távcsöveket is viszek az ikonikus helyszínre. Végül csak a kis 70/750-es MC-t használtuk, amivel szürkülettől kb. este fél 10-ig nézegettük a Holdat, különböző nagyításokkal (25-75x).

Valamikor 21 óra (KöZEi) felé a hátunk mögött, keletre, kissé délre egy komoly felvillanást tapasztaltunk. Rövid gondolkodás után nyilvánvaló lett, hogy egy tűzgömb lehetett a kiváltó ok. Keresgéltem más észlelések után: úgy tűnt, az ország több részéről is észleltek 20:53-55 körül egy zöldes színű, 1-2 mp-es, többnyire -4, -6 mg-sra becsült tűzgömböt. Az biztos, hogy nagyon fényes lehetett, mert pár pillanatig tisztán láttuk egymást és a tárgyakat. Mikor VCSE-levelezőlistán  érdeklődtem, vajon más is észlelte-e a jelenséget, Patak Ákos adott részletes beszámolót, miszerint a Baranya megyei Bóly mellől négyen is látták a tűzgömböt, ahogy pár perccel 21 óra előtt K-ÉK-re feltűnik, és kb. 40 fokos pályát befutva 2 másodperc alatt 2-3 darabra hullik szét. Hamarosan kiderült, hogy Benő Dávid Pécelről mozgóképen rögzítette is a felvillanást. Alább ebből a videóból kivágva egy kockát 20:55:43-kor láthatjuk a tűzgömböt. A felvétel ASI120 all-sky kamerával, Rasberry Pi Málna PC-vel készült:

VCSE – Pillanatkép a 2018. április 21-ei tűzgömbről, 20:55:43 KözEi időpillanatban – Kép: Benő Dávid

Ágasvári kirándulásunk így igazán csillagászatira sikerült a Csillagászat Napján. De lássunk néhány képet is a helyszínről. Balra, a tavaszi díszbe borult virágos fa mögött a turistaház, jobbra a kiszolgáló épület és a büfé:

VCSE - Balra z Ágasvári Turistaház - Csizmadia Ákos
VCSE – Balra az Ágasvári Turistaház – Kép: Csizmadia Ákos

A turistaház hátulról…

VCSE - Az Ágasvári Turistaház - Csizmadia Ákos
VCSE – Az Ágasvári Turistaház – Kép: Csizmadia Ákos

… és belülről:

VCSE - Szoba a turistaházban - Csizmadia Ákos
VCSE – Szoba a turistaházban – Kép: Csizmadia Ákos

Még sötétedés előtt megtaláltuk a Holdat:

VCSE - Hold-észlelés a szürkületben 70/750-es Celestron MC-vel - Csizmadia Ákos
VCSE – Hold-észlelés a szürkületben 70/750-es Celestron MC-vel – Kép: Csizmadia Ákos

Az Ágasvári Turistaház az Országos Kéktúra pecsételőhelye is. A pecsétet a büfében találjuk:

VCSE - Az Országos Kéktúra ágasvári pecsétje - Csizmadia Ákos
VCSE – Az Országos Kéktúra ágasvári pecsétje – Kép: Csizmadia Ákos

Valamelyes csillagászati vonatkozása van egy másik, Ágasvárhoz közeli turista célpontnak, a Newton-sziklának is, hiszen a névadó Isaac Newtonra nemcsak fizikusként, de matematikusként és csillagászként is tekintünk. És persze ő a Newton-rendszerű távcső megalkotója is. Szóval, Ágasvártól pár kilométerre könnyen elérhető ez a jellegzetes kilátópont: egy szikla, amire le lehet ülni, és csodálni az alant elterülő medencét. Itt állva valóban eszébe juthat az embernek a lefelé, mélybe húzó gravitáció. Valakit annyira megihletett ez az érzés, hogy a következő szöveget véste a sziklába: „Newton hitétől mentsen meg az Isten” (ami egyébként egy, a helyszínre emlékeztető Kondor Béla-rézkarc címe, a cím pedig alighanem egy William Blake-versre utal). Érdekes, hogy először 2007-ben jártam itt, azóta még kétszer, és az évek múltával mintha kezdene kevésbé láthatóvá válni a felirat. Nem gondolkodom most arról, hogy vajon van-e annyira értékes a gondolat, hogy érdemes volna megmenteni. Mindenesetre a hely és a látvány kicsiknek és nagyoknak is élvezhető, csak vigyázzunk, hova lépünk.

VCSE - A Newton-szikla - Csizmadia Ákos
VCSE – A Newton-szikla Csizmadia Lidával – Kép: Csizmadia Ákos