Alig telt el két hét azután, hogy Ágasváron jártunk, egy kisebb csapattal 2018. május 5-én ismét a Mátrába látogattam. Az útvonaltervet rám bízták, és én az igényeket figyelembe véve úgy alakítottam vándorlásunkat, hogy utunk egy része kövesse az Országos Kéktúrát, s így elhaladjunk az (akkor még MTA) CSFK Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézet piszkéstetői megfigyelőállomása mellett. A kéktúra ugyanis szorosan a piszkési obszervatórium kapuja, és hosszú szakaszon át a kerítése mellett halad.

A piszkéstetői bázist ugyan belülről már volt alkalmam megismerni (csoportoknak egyébként látogatható), a mellette haladó túraútról azonban még sosem néztem rá. Mint kiderült, innen kívülről igazából csak az „egyik piszkési lakó”, hazánk legnagyobb távcsöve, az egy méter tükörátmérőjű RCC (Ritchey-Crétien-Coudé)-teleszkóp kupoláját szemlélhetjük meg.

VCSE - A piszkéstetői egyméteres távcső kupolája a kéktúra ösvényéről - Csizmadia Ákos
VCSE – A piszkéstetői egyméteres távcső kupolája a kéktúra ösvényéről – Csizmadia Ákos

 

VCSE - Az egyméteres kupola kissé közelebbről - Csizmadia Ákos
VCSE – Az egyméteres kupola kissé közelebbről – Csizmadia Ákos

Az egyméteres kupolája azonban nemcsak innen észrevehető, hanem többek között a közeli Galyatető 2015-re megújult kilátójából is. Bátran mondhatjuk, hogy ez a csillagászati műtárgy a mátrai táj jellegzetességévé vált.

VCSE - Az egyméteres távcső kupolája Galyatetőről - Csizmadia Ákos
VCSE – Az egyméteres távcső kupolája Galyatetőről is látszik – Csizmadia Ákos

Mint említettem, a kéktúra elhalad a Piszkéstetői Obszervatórium kapuja mellett is.  Ahogy az alábbi képen látható, nemcsak a kék, de a piros sáv jelzés, a Mária-út egy leágazása és a Mátrabérc-túra útvonala is erre halad.

VCSE - A Piszkéstetői Obszervatórium kapuja a kéktúra útvonala felől - Csizmadia Ákos
VCSE – A Piszkéstetői Obszervatórium kéktúra-ösvény felőli kapuja – Csizmadia Ákos

Magáról a piszkéstetői megfigyelőbázisról, történetéről, műszereiről, az ott folyó munkáról rengeteget lehetne írni, de ez már túlfeszítené ennek a kis cikknek a kereteit. Csak annyit jegyzek meg, hogy 2017-ben megjelent Izsák Imre c. könyvemben röviden érintettem az állomás 1958-as létrejöttének történetét.

Kétségtelen, hogy a Csillagászati Intézet sok sikert és gyarapodást könyvelhetett el az utóbbi években. Komoly összegű, sikeres külföldi és magyar pályázatok, a budapesti főépület megújulása, mátrai műszerfejlesztés és megannyi más eredmény jelzik ezt a fellendülést. Az alábbi képeken a Széchenyi 2020 program keretében nyertes projektekről hírt adó táblákat látunk, melyek a fentebbi kaputól jobbra és balra kaptak helyet: Kozmikus hatások és kockázatok valamint Tranziens asztrofizikai objektumok.

VCSE - Kozmikus hatások és kockázatok - Csizmadia Ákos
VCSE – Kozmikus hatások és kockázatok, 941 millió forint – Csizmadia Ákos

 

VCSE - Tranziens asztrofizikai objektumok, 687 millió forint - Csizmadia Ákos
VCSE – Tranziens asztrofizikai objektumok, 687 millió forint – Csizmadia Ákos

 

 

 

Könyv jelent meg az első magyar csillagásznőről, Balázs Júliáról (1907–1990). Ha nem vagyunk szigorúak, akkor magyar csillagásznőnek tekinthetjük Dégenfeld-Schomburg Bertát (1843–1928) is, aki 1885-ben az egyik első észlelője volt az Androméda-ködben feltűnt szupernóvának. A grófnő persze nem volt hivatásos csillagász, nem is volt erre egzisztenciális kényszere: a családi vagyonból telt műszerekre, a kiskartali csillagvizsgálóra, könyvtárra, volt idő és lehetőség a műkedvelő észlelésekre.

Balázs Júlia nemcsak azért képvisel más  minőséget, mert hivatásos csillagásszá lett, hanem mert egy időben kora egyik legjobb magyar csillagásza volt (a másik férje, Detre László). 1925-ben érettségizett a budapesti Mária Terézia Leánygimnáziumban. 1930-ban végzett a Pázmány Péter (ma Eötvös Loránd) Tudományegyetem matematika-fizika szakán, majd rövid műegyetemi gyakornokoskodás után 1933-tól a Sváb-hegyi Csillagvizsgálóba került. Tudományos munkája az Intézet fő profiljába illeszkedett: rövid periódusú változócsillagokkal foglalkozott. Nevét viseli az RR Lyrae csillagok periódusváltozásait magyarázó Balázs Júlia-elmélet: eszerint „a csillagok mágneses pólusainál periodikus kitörések következnek be, s ahol a forgástengely különbözik a mágneses tengelytől, a forgásidő modulálja a fényességváltozást”. 1955-től a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) tagja. 1972-ben végre kandidátusi címmel ismerik el addigi munkásságát.

Férje Detre László, a magyar csillagászat megújítója, a Sváb-hegyi, illetve az MTA Csillagvizsgáló Intézet igazgatója 1943 és 1974 között. Négy gyermek, köztük a vitorlázó olimpiai bronzérmes ikerpár Detre-fivérek édesanyja.

Nagyjából ennyi volt tudható eddig Balázs Júliáról: lexikon-szócikkek szóltak róla, én is azokból raktam össze a fenti rövid ismertetést. A most megjelent könyv nemcsak a tudományos pályát, az életutat ismerteti meg velünk, hanem személyes, olykor csaknem intim közelségbe hozza őt. Azért, hogy ez lehetségessé vált, a szerző, Kertész Edina a kötet elején köszönetet mond „Balázs Júlia gyermekeinek, Detre Villőnek és Detre Szabolcsnak, hogy elmesélték édesanyjuk történetét, fényképeket és adatokat bocsátottak rendelkezésemre”.  Áruljuk el végre: A lány, aki csillagász lett, egy gyerekeknek szánt könyv, szép illusztrációit Bölecz Lilla készítette. Mondhatnám, képes mesekönyv, de a rajzok az értő szem számára bizony sokszor oly’ hitelesek, legyen szó emberekről, műszerekről, épületekről, hogy már ekkor látszódik, többet fog nyújtani ez a 40 oldalas kis kötet valamiféle idealizált történetnél – csak egy-egy, valójában lényegtelen elírást, hibát találhatunk. (Számomra külön érdekesség, hogy bekerült illusztrációként az az orosz nyelvű tábla is, amelyet mi publikáltunk a Vegában először, és amely kapcsán írtunk a Csillagvizsgáló Budapest II. világháborús ostroma alatti történetéről). Beleolvasva pedig látjuk, hogy esik itt szó szigorú leányneveldéről, szovjet katonákról és Budapest ostromáról, 1956-os forradalomról. „Nem mese ez, gyermek”, mondhatjuk mi is Arany Jánossal szólva, ahogy a Családi körben az apa inti fiát a szabadságharc veteránját hallgatva.

Elbeszél ez a könyv mindent, ami elmesélhető, az apácazárda nyomasztó légkörétől, az apai fegyelemtől kezdve háborún, forradalmon keresztül a csillagok gyönyörű világáig, a tudományos felfedezésekig, és tovább, egészen a 20. századon átívelően egy gyermeket nevelő tudós nő életének szépségeiig és nehézségeiig. A kötet végén két oldalas tabló található a csillagászat történetének jelentős női művelőiről, Hypatiától kezdve Dégenfeld-Schomburg Bertán, Henrietta Swan Leavitten és sokan másokon át Vera Rubinig. Egy oldallal előbb pedig a magyar utódokról találunk egy rajzolt csoportképet: nincs senki néven nevezve, de felismerhetők az alakok (Illés Erzsébet, Kóspál Ágnes… sorolhatnánk).

Felvetődik hát  a kérdés, mennyire is gyerekkönyv A lány, aki csillagász lett? Persze, mesésen, könnyedén megírt gyerekkönyv valóban, szép rajzokkal, ami lekötheti esti mesekor a kis olvasót, hallgatót. Mégis, azt kell gondolnom, különösen a csillagászat magyar nyelvű irodalmának, azon belül is a csillagászat múltjával foglalkozó munkáknak a szűkösségét tekintve, hogy többről van itt szó. Kertész Edina munkája olyan információkat tartalmaz Balázs Júliáról és a közegről, a korról, amelyben mozgott, amik bizony forrásértékűek személyére és a magyar csillagászattörténetre vonatkozóan.

De nem csak ilyesmi jár a fejemben, amikor azon gondolkozom, vajon tényleg gyerekkönyvet tartok-e a kezemben. Ha csupán gyerekkönyv volna, akkor minden sorának azt kellene sugároznia, hogy a könyv egy példaképről szól, amilyenné minden gyereknek lehet és érdemes válnia. Ám, valljuk meg: amit látunk magunk előtt, az tényleg tiszteletre méltó, hősies, és nem túlzás, hogy a nemzeti emlékezet megbecsülésére érdemes – de nem feltétlenül vonzó életút. Ahhoz túl igaz. A tudomány, a felfedezés szépsége mellett nagyon hangsúlyos a női, anyai lét súlya a történelem viharaiban. És vajon valóban azzal lehet-e egy gyermeket megfogni a tudománynak, hogy például az eredményeit majd egy konferencián adhatja elő? Hogy a hidegben kell monoton módon a távcső mellett állnia? Felnőtt fejjel pedig azt is tudjuk, mennyire borzasztó kimenetele is lehet egy olyan, a könyvben megrajzolt jelenetnek, ahol egy szovjet katona áll az ostrom alatt egy könnyező nő mellett. „Nem mese ez, gyermek.”

Ami egy gyereket a csillagászat számára megfoghat, az leginkább az, ami Balázs Júliát is megragadta: a csillagos ég lenyűgöző látványa, amely mögött a mítoszok fantasztikus világa rejtőzik. A legfontosabb üzenete ma ennek a gyerekkönyvnek ez: a csillagos égbolt, a természet maga csodálatos, szép, titokzatos, melyet megismerni érdekes, izgalmas életet jelent. És ez az a csillagos ég, amit már a könyv lapjain is fényáradat okozta eltűnés fenyeget. Kúsznak fel a lámpák a városból a hegyre, a csillagvizsgálóig: László és Júlia útra kelnek hát, hogy a távolabbi hegyekben keressenek menedéket, amit végül Piszkéstetőn találnak meg. Ismerős helyzet ez ma is, sőt, mindennapos tapasztalat. Fényáradat mindenütt, de ha odébb utazunk, még találkozhatunk a csillagokkal. Zselici, Bükki, Hortobágyi Csillagoségbolt-park… Legalább ezek megmaradtak, egy ideig még biztosan. A fényáradat után, az 1990-es évek végén az újabb fájdalmas tüskéket az Iridium-műholdak felvillanó szurkálásai jelentették. Felháborodás után jött a belenyugvás, az együttélés. De hát ők csak néhány tucatnyian voltak. Az új tervek, Starlink és társai, műholdak tízezrei, már másfajta fenyegetés. Az emberiség által ismert éjszakai égbolt megsemmisítése. Ha meg sem valósul a projekt, akkor is, mostantól kezdve mindig ott lebeg a fejünk felett a lehetőség, a gondolat, hogy a csillagos égbolt elvehető. Nem úgy van az, hogy legfeljebb kiutazok a városból, és akkor végre rám tör a csend, a nyugalom, a mozdulatlanság végtelen élménye. Semmi sem magától értetődő.

Murakami Haruki japán író Kafka a tengerparton c. regényének egyik főhőse igazán fényszennyezett helyen él: Tokióban. Innen vetődik el a hegyekbe, és találja magát az éjszakai égbolt alatt. „Egyszerű vacsora után kiülök a tornácra. Fejem felett megszámlálhatatlanul sok csillag fénylik. Ki van rakva velük az egész égbolt, vagyis inkább úgy tűnik, mintha karnyújtásnyi közelségben szórták volna el őket. Persze eláll a lélegzetem a látványtól. A ragyogó mennybolt alatt ismét rám tör a félsz. Levegő után kapkodok, a szívem hevesen ver. Hogy élhettem úgy, hogy észre sem vettem idáig magam fölött ezt a tömérdek csillagot? A csillagokról még egyszer sem gondolkodtam el komolyabban.” Ilyeneket gondol Tamura Kafka, és mi tudjuk, miről beszél. És ismerjük azt is, amit kis idővel később él át: „Felhőtlen az ég, kimegyek és felnézek a csillagokra. Már nem félelmetesek. Úgy érzem, közelebb kerültem hozzájuk. Néhányat felismerek közülük, és figyelem, hogyan szórják fényüket.” Nem, kedves olvasó, aki soha nem álltál még meg hosszabb időre a csillagok alatt, hogy átéld ezt, ez nem egy regénybeli metafora, vagy más akármi, nem egy elvonatkoztatás, persze lehet, hogy az is, de hidd el, nem kell ezen semmit sem magyarázni: ez a valóság. A csillagos ég megélése az emberi létezés egyik alapélménye, az emberként létezés egyik sarokköve.

Murakami egy másik regényében, az 1Q84-ben a főszereplők egy olyan világban találják magukat, ahol a természetesen létező egy helyett két hold is van az égen. Tokió fényei és a horizontot igencsak leszűkítő magas házak miatt persze ez senkinek nem tűnik fel, és aki valamiért mégis látni akarja a Holdat, a holdakat, annak bizony hosszasan kell keresnie erre alkalmas helyet. Szóval, Murakami Haruki George Orwell 1984-e után adta regényének az 1Q84 címet, és a 2010/11-ben megjelent 1Q84 világában két hold van az égen. A Starlink néhány évvel későbbi világában több tízezernyi.

Eltelt hát egy kis idő, és amit néhány éve még fel sem tételeztünk, fantázia volt, ma sokkal meredekebb formában fenyegető valóság. Természetjáró, erdőket, vizeket kedvelő emberként ez persze sajnos nem új tapasztalat a számomra. Például elsétálni az erdő egy érdekes része mellett, majd újra akarván élni az érzést, később újra arra sétálva már azt látni, hogy azt a részt „kitermelték”. Vagy evezni olyan, egykor kristálytiszta vizeken, amikről tudható, hogy medrük az „ipari fejlesztés” miatt talán már húsz év múlva feltöltődik. Néha sikerül megvédeni valami veszélyeztetett természeti értéket, de az érzés, hogy az emberbarátnak álcázott gazdasági, „szakértői” érvek hamarosan legyűrnek valami újabb csak úgy önmagában meglévőt, folyamatosan ott lebeg minden természeti érték felett. Most a csillagokon van a sor. A csillagok minden érték közül a legvédtelenebbek. Nincs szaguk, nincs ránk mérhető hatásuk, a fényszennyezett környezetben született és felnőtt többségnek nem hiányoznak. Jön az emberbarátnak álcázott gazdagsági érv: olcsó, akár ingyenes internetet mindenkinek. Ezzel szemben pedig azt látom, hogy a csillagászat berkeiből származó, leggyakrabban hangoztatott érvek csak egy szűk tudományterület és egy szűk, költséges hobbi művelői érdekeinek tűnnek, ráadásul a komolyabbnak tűnő érvekre ott a kész válasz: például maga a technikai fejlődés, a könnyen megoldható műszerfejlesztés, az űrtávcsöves megfigyelés. Tömegkommunikációs szempontból az ingyenes, mindenhol elérhető internet ellen a csillagászati, amatőrcsillagászati szakmai érvek alig-alig érnek.

A csillagos égbolt mindannyiunk ügye kellene, hogy legyen, ahogy az erdők, vizek, más, veszélyeztetett természeti értékek ügye is. És megfordítva: akit érdekel a csillagos égbolt, talán végre felismeri, hogy ugyanazt a cipőt hordja, mint az, aki a vizeket, erdőket, pusztákat, madarakat, a természetet általában kedveli és félti: hogy ugyanúgy elvehetik tőle, gazdálkodási területté tehetik azt, amitől „a szíve hevesen ver”, ami mélyre hatoló élményben részesíti. Amitől ő komoly részben az, aki. A Starlink-műholdaknak már csak a lehetőségével is szembesülő csillagkedvelőnek látnia kell, hogy a dolgok nem pusztán vízgazdálkodási, erdőgazdálkodási stb. kérdések, ahogy a csillagos ég sem csak gazdaságilag hasznosítható terep, cikázó fények gyorsforgalmi útja.

A lány, aki csillagász lett, a csillagos égbolttal és a görög mítoszokkal indít és zár. Júliát kisgyermekkorától a haláláig elkísérik a csillagok, a Hydra, Perseus, és a többiek. Ha a jövőre gondolunk, akkor ezt mindenképp érdemes kiemelni a könyvből azoknak, akiknek elmeséljük a történetet. Megmutatni, hogy kell az érzékelhető, élvezhető, kézzel fogható, valódi csillagos égbolt, víz, erdő, madár stb. ahhoz, hogy újabb, hasonló történetek születhessenek.  És egyáltalán, hogy legyen miért mesélni.

*

Kertész Edina (illusztrálta Bölecz Lilla): A lány, aki csillagász lett (Naphegy Kiadó, 2019). ISBN 978-963-476-038-2

VCSE - Az Ágasvári Turistaház - Csizmadia Míra (10 éves) rajza
VCSE – Az Ágasvári Turistaház – Csizmadia Míra (10 éves) rajza

„Arra kérlek benneteket, hogy aki kirándulása vagy utazása során csillagászati vonatkozású helyekkel találkozik, ossza meg velünk egy rövid leírásban” – szólított meg minket Jandó Attila Érdekes csillagászati vonatkozású helyek c. cikkében. Ezt olvasva eszembe is jutott két tavalyi emlék; elsőként Ágasvárról írok.

600 méteres átlagmagasságával a Mátra Magyarország második legmagasabb hegysége (a Bükk után). Kiemelkedő pontjai a legmagasabb magyarországi hegycsúcs, az 1014 méteres Kékes, és más 900 méter fölé nyúló hegytetők: például Galyatető, vagy a CSFK KTM Csillagászati Intézete távcsöveinek otthont adó Piszkéstető (964 m). Ismert csúcs a 789 méteres Ágasvár is a Nyugat-Mátrában. A csúcs alatt, 638 méteren áll az Ágasvári Turistaház. Eredetileg vadászház volt, báró Hatvany Endre 1929-ben bocsájtotta a turisták rendelkezésére. Itt, a turistaházban és a környező mezőn rendezte a Magyar Csillagászati Egyesület csaknem megszakítás nélkül, tizenöt egymást követő alkalommal nyári ifjúsági táborait 1994 és 2009 között – a napfogyatkozás évében, 1999-ben Szatymaz adott otthont az eseménynek. Méltán mondhatjuk hát, hogy az Ágasvári Turistaház a hazai amatőrcsillagászat egy korszakát fémjelzi.

2018. április 21/22-én jártunk itt, Ágasváron családommal és barátokkal. Mivel ebben az évben pont április 21-re esett a Csillagászat Napja, gondoltam, távcsöveket is viszek az ikonikus helyszínre. Végül csak a kis 70/750-es MC-t használtuk, amivel szürkülettől kb. este fél 10-ig nézegettük a Holdat, különböző nagyításokkal (25-75x).

Valamikor 21 óra (KöZEi) felé a hátunk mögött, keletre, kissé délre egy komoly felvillanást tapasztaltunk. Rövid gondolkodás után nyilvánvaló lett, hogy egy tűzgömb lehetett a kiváltó ok. Keresgéltem más észlelések után: úgy tűnt, az ország több részéről is észleltek 20:53-55 körül egy zöldes színű, 1-2 mp-es, többnyire -4, -6 mg-sra becsült tűzgömböt. Az biztos, hogy nagyon fényes lehetett, mert pár pillanatig tisztán láttuk egymást és a tárgyakat. Mikor VCSE-levelezőlistán  érdeklődtem, vajon más is észlelte-e a jelenséget, Patak Ákos adott részletes beszámolót, miszerint a Baranya megyei Bóly mellől négyen is látták a tűzgömböt, ahogy pár perccel 21 óra előtt K-ÉK-re feltűnik, és kb. 40 fokos pályát befutva 2 másodperc alatt 2-3 darabra hullik szét. Hamarosan kiderült, hogy Benő Dávid Pécelről mozgóképen rögzítette is a felvillanást. Alább ebből a videóból kivágva egy kockát 20:55:43-kor láthatjuk a tűzgömböt. A felvétel ASI120 all-sky kamerával, Rasberry Pi Málna PC-vel készült:

VCSE – Pillanatkép a 2018. április 21-ei tűzgömbről, 20:55:43 KözEi időpillanatban – Kép: Benő Dávid

Ágasvári kirándulásunk így igazán csillagászatira sikerült a Csillagászat Napján. De lássunk néhány képet is a helyszínről. Balra, a tavaszi díszbe borult virágos fa mögött a turistaház, jobbra a kiszolgáló épület és a büfé:

VCSE - Balra z Ágasvári Turistaház - Csizmadia Ákos
VCSE – Balra az Ágasvári Turistaház – Kép: Csizmadia Ákos

A turistaház hátulról…

VCSE - Az Ágasvári Turistaház - Csizmadia Ákos
VCSE – Az Ágasvári Turistaház – Kép: Csizmadia Ákos

… és belülről:

VCSE - Szoba a turistaházban - Csizmadia Ákos
VCSE – Szoba a turistaházban – Kép: Csizmadia Ákos

Még sötétedés előtt megtaláltuk a Holdat:

VCSE - Hold-észlelés a szürkületben 70/750-es Celestron MC-vel - Csizmadia Ákos
VCSE – Hold-észlelés a szürkületben 70/750-es Celestron MC-vel – Kép: Csizmadia Ákos

Az Ágasvári Turistaház az Országos Kéktúra pecsételőhelye is. A pecsétet a büfében találjuk:

VCSE - Az Országos Kéktúra ágasvári pecsétje - Csizmadia Ákos
VCSE – Az Országos Kéktúra ágasvári pecsétje – Kép: Csizmadia Ákos

Valamelyes csillagászati vonatkozása van egy másik, Ágasvárhoz közeli turista célpontnak, a Newton-sziklának is, hiszen a névadó Isaac Newtonra nemcsak fizikusként, de matematikusként és csillagászként is tekintünk. És persze ő a Newton-rendszerű távcső megalkotója is. Szóval, Ágasvártól pár kilométerre könnyen elérhető ez a jellegzetes kilátópont: egy szikla, amire le lehet ülni, és csodálni az alant elterülő medencét. Itt állva valóban eszébe juthat az embernek a lefelé, mélybe húzó gravitáció. Valakit annyira megihletett ez az érzés, hogy a következő szöveget véste a sziklába: „Newton hitétől mentsen meg az Isten” (ami egyébként egy, a helyszínre emlékeztető Kondor Béla-rézkarc címe, a cím pedig alighanem egy William Blake-versre utal). Érdekes, hogy először 2007-ben jártam itt, azóta még kétszer, és az évek múltával mintha kezdene kevésbé láthatóvá válni a felirat. Nem gondolkodom most arról, hogy vajon van-e annyira értékes a gondolat, hogy érdemes volna megmenteni. Mindenesetre a hely és a látvány kicsiknek és nagyoknak is élvezhető, csak vigyázzunk, hova lépünk.

VCSE - A Newton-szikla - Csizmadia Ákos
VCSE – A Newton-szikla Csizmadia Lidával – Kép: Csizmadia Ákos