Egy ma közzétett tanulmányban (http://arxiv.org/abs/1601.00135) a TYC 2505-672-1 jelű csillagról mutatják meg, hogy kb. 69,1 éves periódusidejű fedési kettőscsillag, ahol maguk a fedések 3,45 évig tartanak. A fedés mélysége nagyon mély, kb. 4,5 magnitúdó. A tanulmány szerzői amerikaiak, és sok professzionális és amatőr mérést, illetve fényességbecslést felhasználtak, így az amatőr-profi együttműködésnek is szép példája ez a felfedezés.

Ezzel a keringésidővel felülmúlja az eddig ismert leghosszabb keringésidejű rendszert, az Epszilon Aurigae-t, ahol 27 évente következnek be a fedések. Olvasd tovább

A most következő az első nyilvánosságra hozott, egyben célzott megfigyelés a VCSE távvezérelt csillagdájából

A 2015. december 23-i Aldebaran-fedés kilépéséről az alábbi három fotót Bánfalvi Péter és Csizmadia Szilárd készítette a VCSE távvezérelt egyesületi csillagdájából. A felvétel technikai adatai: 250/1200-as Newton-távcső, kómakorrektorral, Canon 6D (nem átalakított) fényképezőgéppel, ISO 100 érzékenységgel és 1/250 sec expozíciós idővel. A képeken az Aldebaran-t a Hold peremének közelében, kb. 7 óránál érdemes keresni (a kamera orientációja miatt ez kb. nyugat az égen).

VCSE - Hold - Aldebaran
VCSE – Hold – Aldebaran

Az első felvétel közvetlenül a kilépés után ábrázolja az Aldebarant közel a Hold pereméhez (19:22:22 UT-kor, Zalaegerszegen a kilépés előrejelzett időpontja 19:22:21 UT volt). A kép alján, kissé balra, a képre mereven bámulva kell keresni az Aldebarant, éppen látszik, ahogy kibújik a Hold mögül a vörös óriáscsillag. (Látszó mérete a Holdénál azonban jóval kisebb.) A kilépés pontosan az előrejelzett időpontban történt tehát, rá egy másodpercre már éppen észrevenni a csillagot.

VCSE - Hold - Aldebaran
VCSE – Hold – Aldebaran

A második képen már eltávolodott a Hold a Bika főcsillagától – ez a kép 19:23:00 UT-kor, 39 másodperccel a kilépés után készült, és már könnyedén elválasztható a kép alján látszó Aldebaran a Holdtól.

VCSE - Hold - Aldebaran
VCSE – Hold – Aldebaran

A harmadik kép 19:25:24 UT-kor, három perccel és 3 másodperccel a kilépés után készült. Az Aldebaran már jelentős távolságra látszik kísérőnktől. Az észlelés érdekessége, hogy a konkrét képeket Csizmadia Szilárd készítette, aki Berlinből vezérelte a Zalaegerszegen található műszert. Az Aldebaran a Hold fényes oldalán lépett ki, ezért a kép alsó részén látható (az égen kb. nyugatra). Utána szép együttállást lehetett látni még órákon át.


A fenti videón pedig az észlelés során 12 másodpercenként készített képekből összeállított sorozatfelvétel animációja tekinthető meg. Az észlelés végét ködösség zavarta meg, az animáción ez is jól kitűnik. A távcső az Aldebarant követte, ezért látszik a Hold mozogni a képeken.

Kedves Tagtársak, honlapunkat meglátogatók!

Mindannyiotoknak kellemes karácsonyi ünnepet és boldog új évet kívánok a mellékelt képpel, amelyet a Holdat megkerülő Apollo-8 űrhajó készített 1968. december 24-én (Szenteste) az űrhajóból látott földkeltéről.

VCSE - Földkelte egy különleges napon
VCSE – Földkelte egy különleges napon

Ne feledjétek, hogy holnap, 2015. december 22-én, 04:48 UT-kor (vagyis öt óra negyvennyolc perckor téli időszámításunk szerint) lesz a téli napforduló pillanata, vagyis kezdődik a csillagászati tél (egyben a nappalok hosszabbodnak már és az éjszakák rövidülnek, sajnos).

A fekete lyukakat tömegük szerint három kategóriába osztják:

– kistömegűek, amelyek II-es típusú szupernóvarobbanásokban keletkeznek, az így felrobbant csillagok magjának a maradványai, és tömegük 3,2 naptömegtől pár tíz naptömegig terjedhet;

– a nagyon nagytömegűek (vagy szupernagytömegűek), amelyek tömege pár millió és pár milliárd naptömeg között van, és galaxisok centrumaiban foglalnak helyet: a környező csillagok bekebelezésével híztak ekkorára.

A harmadik kategóriát a néhány ezer naptömeg körüli fekete lyukak képviselik, amelyeket közepes tömegűeknek is neveznek, és eredetüket homály fedi. Talán harmadik populációs csillagok összeomlása hozta létre őket (ezek a csillagok a legkorábban született csillagok egy-egy galaxisban, rögtön a galaxis kialakulása után jöttek létre; ekkor még a galaxisok annyira fémszegények voltak, hogy akár 1000 naptömegű csillagok is létezhettek, de ma már csak 120 naptömeg körül van a lehetséges csillagtömeg felső határa éppen a fémekkel való bedúsulás miatt).

Az ismert közepes tömegű fekete lyukak száma csekély, és egyesek még azt is kétségbe vonják, hogy valóban léteznek, szerintük csak az észlelések félremagyarázásáról van szó.

Egy ma megjelent tanulmány szerint (http://arxiv.org/abs/1512.04825) az M51 északi spirálkarjában van egy extrém fényes (ang. “ultraluminous”) röntgenforrás, amelynek mért tulajdonságai vagy egy anyagbefogó, közepes tömegű fekete lyukra utalnak, vagy egy kettős-rendszerbeli neutroncsillagra, ahol a társától szipkázz el anyagot a neutroncsillag. Az erős röntgensugárzás a fekete lyuk vagy a neutroncsillag körüli anyagbefogási korongból (akkréciós diszk) jöhet. Az XMM-Newton, a Chandra és a NuSTAR műholdak röntgenadataiban erős és gyors változásokat fedeztek fel a röntgenfluxusban. Vagy egy 1600-3500 naptömeg közötti fekete lyuk környezetében végbemenő normál ütemű anyagbefogás, vagy egy neutroncsillagra hulló, szokatlanul nagy arányú, de fizikailag még lehetséges anyagátadás lehet az észlelt röntgenfluxusnak és változásainak az oka. A nehézségeket jól jellemzi, hogy a neutroncsillag felső tömeghatára 3,2 naptömeg körül van – vagyis a forrás vagy kisebb tömegű (1,4-3,2 naptömegű) neutroncsillag vagy egy közepes tömegű (1600-3500 naptömegű) neutroncsillag, amelyek két nagyon különböző tömegbecslést és fizikai természetet jelentenek…

Bizonyára emlékeznek a kedves olvasók arra, hogy 2015. őszén egy csillag különös fényességváltozásait szerette volna egy csillagász idegen civilizációk megastruktúráival (pl. űrállomások, napelemfarmok stb.) magyarázni. A józanabbak szerint oly’ sok természetes magyarázat kizárása után még mindig lehetséges, hogy nagyon sok üstökös gyors szétesése okozta az említett fényességváltozásokat – erről 2015. november 26-án számoltunk be a VCSE levelezőlistáján és honlapján (itt érhető el). Abban a levélben ismertettük a Spitzer infravörös űrtávcsővel készült közeli infravörös tartománybeli méréseket, amelyek kizárták, hogy az észlelt furcsa elhalványodásokat kisbolygóütközések, árapályerők széttépte bolygók vagy holdak, vagy porfelhőbe burkolózó bolygókezdemények okoznák; de a mérési eredmények egyezésben vannak azzal a képpel, hogy erősen excentrikus pályán keringő üstököscsaládok felbomlásában kell az okot keresni.

Olvasd tovább