Továbbra is lassan, de a várakozásoknak megfelelő lassúsággal érkeznek képek a New Horizons űrszondáról, amelyeket a tavalyi, vagyis 2015. július 14-i Pluto-megközelítés során vett fel. Az egyik legújabban megérkezett képeken a Pluto légkörére vonatkozó bizonyítékok láthatók.

www.space.com - a Pluto légköre - Csizmadia Szilárd
www.space.com – a Pluto légköre – Csizmadia Szilárd

A képet már a legszorosabb megközelítés után, hátulról vette fel az űrszonda egyik kamerája, amikor a Nap a Pluto mögött tartózkodott, vagyis az űrszonda a Pluto árnyékában repült. Így a Nap át tudott sütni a Pluto légkörén és ezt a fényképezőgépek rögzítették. A képeken világosan látható a Pluto sokrétegű légkörrendszer a (törpe)bolygó látszó szélein.

A jobb felső inzertképen pedig a Pluto alkonyati (szürkületi) zónája is látszik, amiben mintha egy pár tíz mérföld kiterjedésű felhő úszna.

www.space.com - a Pluto légköre - Csizmadia Szilárd
www.space.com – a Pluto légköre – Csizmadia Szilárd

A Pluto légköre nitrogéndominált (akárcsak a Földé vagy a Titáné), de az egyéb összetevőkben nem hasonlít a földi légkörre, mert a nitrogén mellett nem oxigén, hanem szén-monoxid és metán fordul elő. A légkör színe a Plutón elsősorban kékes. A légkör 160 km magasságig terjed ki, ami az elmélet sikertelenségét mutatja, mert a légkörmodellek szerint ennél ötször kevésbé vastag légkör előfordulására számíthatnánk a Plutón. E modellek finomítása a bolygólégkörök működésének jobb megértéséhez feltétlen szükséges.


Aug. 7-14.: Nyári tábor, már lehet jelentkezni!

Aki kicsit is olvasott már kozmológiai elméletekről, az tudja, hogy százával léteznek kozmológiai elképzelések arról, hogyan keletkezett és hogyan fejlődik a Világegyetemünk, és az Ősrobbanás elmélete mellett van néhány másik jól kidolgozott teória is, ami az Ősrobbanástól független vagy ahhoz kapcsolódva, annak továbbfejlesztéseként többször előfordul kozmológiai fejtegetésekben. A puding próbája az evés – a természettudományos elméleteké meg az, hogy egyeznek-e a megfigyelésekkel vagy sem. A kozmológiai elméletek ilyetén elburjánzását elősegítette, hogy a nagyon távoli, halvány objektumokról igen nehéz képet kapni, ezért a megfigyelési anyag sokáig meglehetősen soványka volt.

A kozmológia azonban már nem az a tudomány, ami – mondjuk – negyven évvel ezelőtt volt, amikor még csak nagyon kevés mérési eredmény állt rendelkezésre, és azok is elsősorban a viszonylag közeli galaxisok és galaxishalmazok távolodási sebességére és cefeidákkal mért távolságára vonatkoztak, meg a kozmikus háttérsugárzás pár hullámhosszon mért értéke volt még elérhető. Egyre több új és változatosabb mérési eredményünk van ma már, pl. több műhold is alaposan feltérképezte a mikrohullámú háttérsugárzás szerkezetét (vagyis hogy jó felbontással az ég egyes irányaiban mennyit ingadozik ennek a sugárzásnak az erőssége). Olvasd tovább

A mai képen az S147 (Simeis 147) jelű vagy Sh2-240 néven is ismert szupernóvamaradvány látható. Újabb keletű szokásként ezt is elnevezték, ezért Spagetti-köd néven is ismert az (amatőr)csillagászati szlengben. Látszó átmérője hatalmas, 3 fok! Ez a telehold látszó átmérőjének mintegy hatszorosa.

VCSE - Sh2-240 szupernóvamaradvány - APOD
VCSE – Sh2-240 szupernóvamaradvány – APOD

A köd méretét 150 fényévre, távolságát 3000 fényévre becsülik. Kb. 40 000 évvel ezelőtt felrobbant szupernóva hozta létre a képen is látható, kavargó csillagmaradványt. A köd közepén ott van a csillagmag maradványa, egy gyorsan forgó neutroncsillag, ami a rádiócsillagászaink számára pulzárként jelenik meg. A pulzár nagy sebességgel mozog a Galaxisban, kb. 400 km/s az érintőirányú sebessége: ez azt jelenti, hogy a szupernóvarobbanás asszimmetrikus lehetett és óriási kezdősebességet adott a pulzárnak. Azt is gyanítják a pulzár mért sajátmozgásából, hogy a közeli M36 (NGC 1960) nyilthalmazból lökődhetett ki.

Az S147-et egy 25 hüvelykes (64 cm-es) távcsővel fedezték fel 1952-ben a Krími Asztrofizikai Obszervatóriumból. A Bika csillagképben látszik, így legjobban késő-ősszel/télen lehet megfigyelni. Noha egyes részeinek csúcsfényessége eléri a V=6,5 mg-t is, a köd összességében alacsony felületi fényességű, ezért rendkívül nehéz megfigyelni, bár állítólag 15 cm-es távcsővel már lehet észlelni. Lehet, a mi légköri viszonyain mellett nagyobb műszer kell.. A mellékelt képet G. Donatiello készítette Olaszországból Tim Stone amerikai kollégával együtt dolgozva, ha jól láttuk, akkor 24 óra összexpozíciós idővel, 10,6 cm-es távcsővel, FLI ML 16803 kamerával és LRGB szűrőkkel.

1950-1957 között hajtották végre a Palomar Observatory Sky Survey-t (POSS-t), vagyis a Palomar Égboltfelmérést. Ennek keretében egy nagy Schmidt-távcsővel igen jó határmagnitúdóig körbefotózták az égboltot, és így pillanatszerűen megörkítették az Univerzum akkori állapotát látható fényben. A lemezek átvizsgálása számos galaxis, galaxishalmaz, szuperhalmaz, pekuliáris galaxis; nyilthalmazok, gömbhalmazok; csillagközi felhők; különleges objektumok, pl. fehér törpék, kettősrendszerbeli neutroncsillagok, szétszakadó csillagok stb. felfedezéséhez vezetett.

Az égbolt azonban változik, bár sokszor csak lassan. Emellett a technika is fejlődik, jobb felbontást, jobb határmagnitúdót tudunk ma már elérni, mint 65 évvel ezelőtt, ezért néhány évtized után megérett az idő egy újabb POSS elkészítésére, ennek neve lett POSS-II. Ezt is a Palomar-hegyi 48 hüvelykes (122 cm-es) Schmidt-távcsővel végezték el, kb. 1000 fotólemezt vettek fel színenként (B-ben 22,5 mg-ig, R-ben 20,8 mg-ig, I-ben 19,5 magnitúdóig tudtak lemenni), többségüket 1985-1990 között. Abban a fél évtizedben erősen változott a fényszennyezés mértéke (folyamatosan nőtt). Az akkori és az 1980-as évekbeli képek összevetése további érdekes változásokra deríthet fényt. (Az első POSS-t készítő csillagászok, ha még életben vannak, leginkább már nyugdíjasok, tehát ilyen összevetésekhez több generáció munkája szükséges! Sem a régebbi technikát, sem a korábbi generációt nem szabad lenézni, óriási és nagyon hasznos, pontos megfigyelési anyagot hagytak ránk. Jelenleg a PannSTARRS projekt keretében kéthetente tervezik végigfotózni a teljes, éppen látható égboltot, tehát nem lesznek évtizedes kihagyások többet – remélhetőleg. A mai CCD a fotólemezekkel ellentétben inkább a vörös fényre érzékenyek egyébként.)

A lemezeket digitalizálták, és színes felvétellé is összerakták őket.

E színes képek közül egy példát mutat a mellékelt POSS-II kép, amelyen sötét filamentumokat lehet látni.

Ezek a sötét ködöknek is nevezett porcsomók az égen a Fiastyúk és a Kalifornia-köd között találhatók. Elnyelik a mögöttük lévő csillagok fényét, ezért vizuálisan úgy tűnik, mintha sötét lyukak lennének az égen a csillagok között. Kevésbbé sűrű ködök vagy ködrészek elvörösítik a mögöttük lévő csillagok fényét. Nagyon erősen kiexponált képen, mint amilyen ez is, azonban előtűnik, hogy a közeli forró, kékes csillagok fényét azért haloványan, de visszaverik.

Az ilyen porcsomó egyszer majd csak összeomlanak, mert gravitációsan nem stabilak, és csillagok születnek majd belőlük.