VCSE - NGC 6752 gömbhalmaz - Forrás: APOD
VCSE – NGC 6752 gömbhalmaz – Forrás: APOD (2020. jan. 23.)

13 000 fényévre tőlünk, a Páva (Pavo) csillagképben az NGC 6752 gömbhalmaz a Tejút halojában sodródik. Az Omega Centauri és 47 Tucanae gömbhalmazok után ez a harmadik legfényesebb gömbhalmaz. Tízmilliárd évesnél is öregebb. Több mint százezer csillagot foglal magába, átmérője kb. száz fényév. A megfigyelések szerint magjában különösen nagy számban fordulnak elő kettős- és többszörös csillagrendszerek. Megfigyeltek néhány kék tévelygőt (ang. blue straggler). Ezek olyan csillagok, melyek túl fiatalok és nagy tömegűek egy ilyen korú gömbhalmazhoz képest. Feltételezések szerint a sűrű magban összeolvadó kettőscsillagokból származhatnak. A változatos színvilágú halmazban sárgás színezettel fénylő ősi vörös óriások is találhatóak. A képet José Joaqin Perez készítette és 2020. január 23-án volt a Nap Csillagászati Képe (Astronomy Picture of the Day, APOD, NASA). A felvétel 2019. szeptemberében került rögzítésre Chiléből, 30,5 cm nyílású, f/3,8-es fényerejű, Astro-Physics AP1100 GoTo-s mechanikára szerelt Newton-távcsővel, Moravian G3 16200, -25 °C-ra hűtött kamerával. Az expozíciós időt sajnos a szerző nem adta meg (2020. jan. 31-i megtekintés alapján).

Az NGC 6752-t James Dunlop fedezte fel 1826. június 30-án. 20 ívperc látszó átmérőjű. Össztömegét 140 ezer naptömegre becsülik. 5,4 magnitúdós összfényességével szabad szemmel is látható, de csak tőlünk délebbről, Magyarországról nem – lévén, hogy deklinációja -59 fok. Jó húsz foknyit kell délebbre utazni, hogy egyáltalán a horizont fölé emelkedjen.

Izgalmas dolog, hogy ha nagyobb űrtávcsővel felbontjuk a gömbhalmazt csillagaira, akkor mögötte a Bedin I névre hallgató extragalaxist a gömbhalmaz csillagai között láthatjuk, ahogy az alábbi kép mutatja.

VCSE - Bedin I extragalaxis a gömbhalmaz csillagai között (balra, a sűrűbb, halványabb csillagok halmaza - a galaxis maga is felbontott csillagokra a képen). - HST
VCSE – Bedin I extragalaxis a gömbhalmaz csillagai között (balra, a sűrűbb, halványabb csillagok halmaza – a galaxis maga is felbontott csillagokra a képen). – HST

A Bedin I-et 2018. szeptemberében vették észre, 2019. januárjában publikálták létezését. A gömbhalmaznál sokkal távolabb, 23,4 millió fényévre van tőlünk. A Bedin I legközelebbi galaxisszomszédja az NGC 6744, amely tőle 2,1 millió fényévre található. Ezzel a Bedin I az ismert legizoláltabb törpe szferodiális galaxis, típusának egyetlen képviselője sincs ennyire távol egyetlen más szomszédjától sem. Kései felfedezését a gömbhalmaz mögötti “elbújása” okozta. Luigi Bedin olasz csillagász és csapata sem extragalaxisokat keresett a HST-vel, hanem fehér törpéket a gömbhalmazban. A galaxis nagyon fémszegény, öregebb vörös óriáscsillagokból áll főleg.

VCSE - Félárnyékos Holdfogyatkozás - Forrás: APOD, Soponyai György
VCSE – Félárnyékos holdfogyatkozás – Forrás: APOD, Soponyai György

A fenti kompozit felvételsorozatot Soponyai György készítette: 2020 első félárnyékos holdfogyatkozásáról készült január 10-én. A sorozat közepén a földárnyék általi legnagyobb kitakarás látható, ahogy a Hold egy kissé sötétebbé válik a félárnyékban. Valójában a Hold csaknem elérte a központi földárnyékot. Az idei évben négy holdfogyatkozás következik be, mindegyik félárnyékos lesz. Soponyai György magyar amatőrcsillagász fenti képét a NASA a Nap Csillagászati Képének (Astronomy Picture of the Day, APOD) választotta 2020. január 18-án.

 

VCSE - Az LDN 1622 sötétköd hosszú expozíciós idjeű felvételen - APOD, T. Lahtinen
VCSE – Az LDN 1622 sötétköd hosszú expozíciós idejű felvételen – APOD, T. Lahtinen

A Nap Csillagászati Képe 2019. február 2-án T. Lahtinen nagyon hosszú expozíciós idejű felvétele volt. Bár egyesek esztétikája szerint ízléstelenül rózsaszínes a felvétel, a valóságban számos asztrofizikai érdekesség látszik rajta (a természet színeiről pedig nem tehet senki).

Sajnos, az APOD nem adja meg a felvétel adatait, és csak nagyon nehezen találta meg a magyar változat szerzője (Cs. Sz.) a kép adatait, de itt elérhetők: https://www.taivaanvahti.fi/observations/show/81033. Eszerint a felvétel – finnből fordítva a jelen bejegyzés szerzője által, aki nem tud finnül – Sky-Watcher Esprit 100ED 100/550-es műszerrel készült, a mechanika 10 Micron GM 1000 HPS volt, a kamera Atik 460EX. Ezek Magyarországon kevésbé ismert, alig használt eszközök. A képhez 75 db 10 perces szűrő nélküli (light), 62 db 5 perces  RGB szűrőkkel (vörös, zöld, kék), és 40 db 10 perces hidrogén-alfa szűrővel készült felvételt használt fel.

A kép közepén lévő sötét folt az LDN 1622 sötétköd sziluettje. A sötétköd halványan fénylő hidrogénfelhő előtt látszik, annak a fényét, és a mögötte lévő csillagok fényét is eltakarja. Ez a hidrogénfénylés csak hosszú expozíciós idejű felvételeken látszik.

Az LDN 1622 a Barnard-ívtől nem messze van az égen. Az LDN 1622 csak kb. 500 fényévre van tőlünk, átmérőjét 10 fényévre becsülik. A fenti kép 1°-os égi területet ábrázol, tehát a ködösség az égen is igen nagy látszó kiterjedésű. Az ilyen sötétködöket néha abszorpciós ködöknek is nevezik, lévén, hogy elnyelik a mögöttük lévő objektumok fényét. Többnyire nagyon hidegek, és csillagközi porból állnak, amelyek jól összegyűltek ezeken a helyeken. Gyakran van bennük gáz, néha bonyolultabb molekulákkal együtt (pl. szén-monoxid, ammónia, formaldehid stb.). Az ilyen ködök legsűrűbb magjainak összehúzódásából lesznek majd a csillagok magjai később, ahogy azt manapság elképzelik a csillagászok.

Az LDN a Lynds’ Catalogue of Dark Nebulae c. munka rövidítése. (Párja, a Lynds’ Catalogue of Bright Nebulae szintén sokat idézett munka.) Beverly Turner Lynds (1929-) amerikai csillagásznő állította össze ezeket a katalógusokat. 1949-ben szerezte meg diplomáját, 1955-ben doktori címét. Meglehetősen hosszú karriert mondhat magáénak. Dolgozott a Green Bank Obszervatóriumban, az Arizonai Egyetemen, a CfA-ban stb., és a Kitt Peak-i Nemzeti Csillagvizsgálóban is, ahol 1971-1975 között igazgatóhelyettes is volt.

VCSE - Quadrantida-meteorok az égen - APOD, Daniel Lopez felvétele
VCSE – Quadrantida-meteorok az égen – APOD, Daniel Lopez felvétele

A csillagképek száma, nevei és határai modern formában csak 1930-ra alakultak ki. Azelőtt néhány más csillagképet is javasoltak-használtak, így az 1930-ban a mai csillagképek közé be nem került Quadrans Muralis-t, vagyis falikvadránst is. Az év legerősebb meteorrajának a radiánsa (kisugárzási pontja) ebbe a csillagképbe esik, ezért lett a neve Quadrantidák. Ez akkor sem változott meg, amikor a Quadrans Muralis-t beolvasztották a mai Ökörhajcsár (Bootes) csillagképbe.

A Quadrantidák (QUA) rövid ideig, január 1-6. között jelentkeznek csak, és legtöbbször alig lehet ez idő alatt óránként 1-2 QUA-t látni. Január 3/4-e (néha 4/5-e) éjszakáján azonban 3-5 órán keresztül, rövid időszakon át záporoznak a QUA-meteorok, óránként akár 110 darab is.

A kanári-szigeteki El Teide vulkán közelében készült ez a kép, amelyre mintegy 30, aznap éjjel megfogott meteort montírozott rá a kép szerzője. Aki kinagyítja a képet, a kép tetején, a vulkán csúcsa felett a 46P/Wirtanen-üstökös pici, zöldes fényfoltját is megtalálhatja a felvételen.

Nagyon ritka, hogy a QUA-meteorok tűzgömböket produkáljanak, és a raj is inkább halvány, többnyire 3 mg-nál halványabb meteorokból áll. Ez összefüggésben van azzal, hogy fiatal a raj, még sok apró porszem van benne, amik halványabb meteorjelenséget okoznak. Ezeket a kicsi meteoroidokat a Nap fénynyomása csak később nyomja külsőbb pályákra, ahol már nem keresztezik majd a földpályát. Pár évezred múlva a QUA-meteorraj átlagfényessége megnő – és kevesebb meteort is adnak majd.

A Quadrantidák szülőégitestjét P. Jenniskens holland-amerikai csillagász azonosította 2003-ban az abban az évben felfedezett 2003 EH1 jelű kisbolygóval. Ez valószínűleg a Mátyás király halála évében, 1490-ben feltűnt C/1490 Y1 jelű üstökösnek a maradványa. Igaz, Európából ezt az üstököst nem észlelték – legalábbis európai írott feljegyzés nem maradt róla -, de a több, mint 500 évvel ezelőtti koreai, japán és kínai csillagászok látták és le is írták.

A Quadrantidákat először valószínűleg 1825-ben említette A. Brucalassi olasz csillagász. 1839-ben A. Quetelet is észlelte Brüsszelből és E. C. Herrick az USA-ból. Ekkor derült ki, hogy a QUA-raj évente visszatér.

A raj visszatérése stabil, aktivitása mindig nagy, mégis nagyon hektikusan változik a csúcs-ZHR:

2008: 82 meteor/óra

2009: 146 meteor/óra

2010: majdnem telehold miatt nincs megbízható adat

2011: 90 meteor/óra

2012: 83 meteor/óra

2013: 137 meteor/óra

2014: 315 meteor/óra

VCSE - Színes holdfelvétel - APOD, A. Paillou
VCSE – Színes holdfelvétel – APOD, A. Paillou

Vizuálisan a Holdat fehérnek, néha sárgásnak látjuk, holdkelte vagy holdnyugta idején a horizontközeli vastagabb légrétegeken át nézve narancsosnak, vörösesnek. Holdfogyatkozásokkor a földi légkör szóró hatása miatt a színe lehet narancsos, élénkpiros, téglavörös, de akár barnás-vöröses árnyalatú is.

Távcsőbe vizuálisan betekintve a Holdat többnyire fehérnek látjuk (ha színszűrő nélkül nézzük). Sőt, ha színes fényképezőgéppel készítünk holdfelvételt, azon is vagy sárgás, vagy fehéres lesz a képe. Valójában a Hold szürkés színe válik fehérré attól, hogy rengeteg napfényt ver vissza.

Ám a Holdnak is vannak színei, csak nagyon nehéz észrevenni. Ez azért van így, mert a színárnyalatok-beli különbségek a holdfelszínen rendkívül kicsinyek, ezért a Holdról készült színes képeken a színárnyalatokat mesterségesen nagyon szét kell húzni, hogy előtűnjenek.

2013. december 19-én a Nap Csillagászati Képe (APOD, Astronomy Picture of the Day) Francsics László magyar amatőrcsillagász színes holdfelvétele volt. A Tycho-kráterről készült színes holdképével pedig egy nemzetközi asztrofotográfiai versenyen kategóriagyőztes lett.

2017. november 11-én A. Paillou színes holdképe lett APOD. Ezt a képet mutatjuk be fentebb. A színek különböző anyagok felszíni jelenlétének köszönhetők. A kékes árnyalatok titánban gazdag rétegeket jeleznek. A narancsos és bíbor színű területek szegények titánban és vasban is. A holdbéli Appenninek-hegység (a képen középen) felett a Mare Vaporum nevű holdtenger látható, a legnagyobb kráter a képen a 83 km átmérőjű Arkhimédész.