A mellékelt kép az M31-et, az Androméda-galaxist mutatja a kép jobb oldalán. A bal oldalán egy hatalmas, kusza ködösség látható, aminek legsűrűbb részét Sivan 2-nek nevezik. Ez a kevésbé ismert mélyég-objektum egy nagy HII-felhő az Androméda-Cassiopeia csillagképek határán. A kép monokróm, hidrogén-alfa (656 nm) hullámhosszon készült, hogy az egyébként megfigyelhetetlennek számító ködösség előtűnjék. A Sivan 2 (röv. Siv 2) és a hozzá hasonló ilyen nagy hidrogénködök a Tejútrendszerünkben vannak, a Siv 2 csak véletlenül látszik az M31 mellett. A kép mérete átlósan kb. 10 fok.

A bemutatott H-alfa képet az MDW Égboltfelmérés készítette. Hidrogén-alfa hullámhosszán akarják az egész eget jó felbontással és jó határmagnitúdóval végigfényképezni, hogy ilyen rendkívül halvány, nagy kiterjedésű, alacsony felületi fényességű ködöket és más objektumokat feltérképezzenek. Három neves asztrofotográfus, köztük a legendás Dennis di Cicco projektjéről van szó, akik Új-Angliában élnek (USA), és Új-Mexikóban elhelyezett, távvezérelt távcsöveket használnak a munkához. Projektjük honlapjának címe: https://www.mdwskysurvey.org/. Mindössze két darab 13 cm-es, f/4,5-ös Astrophysics gyártmányú refraktort (lencsés távcsövet) működtetnek, egy keskeny, 3 nm sávszélességű H-alfa szűrővel és egy FLI ProLine 16803 CCD-kamerával. Minden olyan mezőre legalább 4 óra összexpozíciót terveznek, ami Új-Mexikóból elérhető; kb. 4100 képre lesz szükségük a teljes ég lefedésére, de a távcsöveket költöztetni kell a hiányzó részek (kb. az ég 20%-a) pótlására, minthogy a jelen észlelőhelyrúl a felvenni tervezett égrésznek csak kb. 80%-a elérhető.. Megjegyzendő, a projekt résztvevői amatőrcsillagászok! Di Cicco 60, már megszámozott kisbolygót fedezett fel, 1974-2014 között a Sky and Telescope szerkesztőségi tagja volt, és 1978-79-ben elsőként készített analemma-fotót a világon.

A Franciaországban dolgozó hivatásos csillagász, J. P. Sivan 1974-ben (Astronomy and Astrophysics Supplement Series 16. kötet, 163. oldaltól) tette közzé felfedezéseit. Nagyon nagy látómezejű felvételeket készített az égről hidrogén-alfa szűrővel: látómezeje 60° volt, és nagyon keskeny sávban áteresztő szűrőt használt. 14 ilyen képpel le tudta fedni a Tejutat. Diffúz H-alfa emissziót észlelt a Sagitarrius-Carina-spirálkarból és a Perzeusz-spirálkarból is. Az Orion-komplexumból nem várt filamentumos (szálas) szerkezetű hidrogén-emisszió érkezett. Néhány hatalmas látszó méretű felhőt is talált – mint a bemutatott Sivan 2-t is -, szám szerint tizenegyet. Eredeti cikke, katalógusa és fényképfelvételei ingyenesen letölthetők innen.

Hosszú expozíciós idejű képeken számos, a Tejútrendszerhez tartozó ködösség előtűnik a képeken, akár az M31 között is. A mellékelt másik két, színes képen R. B. Andreo az M31 körül, de a mi Tejútrendszerünkben lévő vöröses hidrogénködöket fotózott és azonosított.

Ez az amatőr is kis műszert használt: Takahashi 106 refraktort, SBIG STL 11000 CCD-kamerát és több éjszakányi expozíciót.

Az AN rövidítés képein az Andreo Nebulára utal, ezeket a ködöket ugyanis úgy tűnik, ő azonosította először. Sok felfedeznivaló van még, és amatőrök szisztematikus és mély fotózással, ha a képeiket összevetik mások képeivel és a hivatásos csillagászok katalógusaival, találhatnak még több mélyeget. Sőt, időben változó ködösségeket, amik kifényesednek és eltűnnek, ahogy az őket megvilágító csillag változtatja a fényességét, ilyen pl. a Monoceros-ban lévő McNeil-köd (utóbbiról pl. lásd: link).

A VEGA 107-ik számában írtunk a gravitációs fényelhajlás jelenségéről (nem keverendő össze az optikai fényelhajlással v. más nevén diffrakcióval) és az Einstein-gyűrűkről. Ez az írás a VCSE-honlapon is megjelent rövidebben: http://vcse.hu/einstein-gyuruk-csizmadia-szilard/.

 

A Nap Csillagászati Képe (Astronomy Picture of the Day, APOD) ma egy, a Hubble Űrtávcső által készített ESA/Hubble felvétel. A kép közepétől kissé lejjebb, egy spirális galaxistól felfelé és balra egy furcsa képződmény látható: egy középen lévő halványabb galaxismagféleség, amit egy halovány gyűrű vesz körbe, és a gyűrűn, egymástól pontosan 90°-kra négy egyforma fényes csillag látható.

Valójában ezek nem csillagok. Színképük elemzése elárulta, hogy egy és ugyanazon távoli kvazárnak a négyszeres képe. A kvazár neve: HE0435-1223.

Egy közelebbi galaxis helyezkedik el köztünk és a távoli kvazár között. A galaxis elhajlítja a kvazár képét, és az négyszeresen is leképződik felénk. Azért nem keletkezik Einstein-gyűrű, hanem helyette négy kép, mert itt a lencsét alkotó galaxis nem tekinthető pontszerű objektumnak, hanem elnyúlt alakú  és tömegeloszlású, valamint a kvazár sem a galaxis centruma mögött látszik, hanem attól eltolódva valamerre. A fénysugarak pályáját felrajzolva kapjuk meg a négyszeres képet.

Mivel a négy kvazárkép mindegyike kissé más távolságban és úton halad el a galaxistól, nem ugyanazt az úthosszat teszik meg hozzánk: egyik rövidebb, másik hosszabb úton ér el minket. A kvazárok gyakran mutatnak fényességváltozásokat: hirtelen kifényesednek és utána elhalványodnak. Ez a kvazárban egy és ugyanazon időben történik, de mi a négy képen különböző időpontokban látjuk, mert a fénynek különböző időtartamokra van szüksége ahhoz, hogy a különböző úthosszakat befussa.

A mért időkülönbségekből ki lehet számítani ezeket az úthosszakat, és mivel óriási távolságokról és távolságkülönbségekről van szó, már számít, hogy időközben mennyit is tágult az Univerzum, miközben a kvazár fénye ideért hozzánk a négy különböző útvonalon? Ezért a tágulás ütemének becslésére igen jól felhasználhatók az ilyen többszörös képet adó kvazárok. Öt ilyen többszörös képet adó kvazár-galaxis párból már 3,5%-knál pontosabban lehet mérni a Hubble-állandó értékét, egyben a gyorsulva táguló Univerzumra vonatkozó Lambda paramétert is pontosan meg lehet velük határozni (https://arxiv.org/pdf/1607.00017.pdf).

Mintegy tucatnyi ilyen gravitációs lencsehatás által létrejött többszörös kvazár- vagy galaxishalmazképet ismerünk. Van, ahol csak kettő vagy három, másutt négy vagy hat kép is keletkezik.

Teljes holdfogyatkozáskor vagy teljesen eltűnik a telehold az égről pár órára, vagy vörösre színeződik a légkörünk állapotától függően; mindkét esetben óriási fénycsökkenés tapasztalható az éjszaka folyamán. Kezdetben a Hold még árnyékot is vet, a fogyatkozás alatt meg zseblámpát kell használni; aztán visszanyeri fényét a Hold és újra árnyékot vet.

Teljes holdfogyatkozás idején a Hold minden nappali oldalán lévő pontjáról teljes napfogyatkozást lehet látni, amit ott a Föld okoz: a Hold elől eltakarja a napfényt (legfeljebb a nagyon tiszta légkörünk fénytörés révén juttathat be néha oda napfényt, ami vörösre színezi ilyenkor a Holdat).

Félárnyékos fogyatkozás során a Hold kikerüli a Föld teljes árnyékát, csak a félárnyékba lép be, oda, ahonnét a Holdról nézve a Föld nem a teljes napkorongot, hanem annak csak egy részét takarja ki: a Holdról ilyenkor részleges napfogyatkozást lehet látni.

A fenti videón egy animáció látható arról, hogyan fog lezajlani a félárnyékos holdfogyatkozás – természetesen élőben kell megnézni!

Félárnyékos holdfogyatkozás során a telehold megőrzi szép kerek alakját, de jelentősen el tud halványulni. A félárnyék rendkívül nehezen észlelhető és nagyon elmosódott is, csak kevesen tudják vizuálisan vagy akár fotografikusan látni. A Hold fényességének csökkenését azonban észre lehet venni szabad szemmel is. A félárnyékos fogyatkozások ezért nem annyira látványosak, mint a részleges vagy teljes holdfogyatkozások, de érdekes események.

VCSE – Landy-Gyebnár Mónika felvétele a 2016. szeptember 16-i félárnyékos holdfogyatkozásról. A baloldali kép a fogyatkozás legnagyobb fázisa idején készült: látható, hogy csak apró elsötétülés figyelhető meg a Hold egészen pici (a képen bal felső) részén. A jobboldali kép jóval a fogyatkozás befejeződése után, ugyanazon az éjszakán készült: a Hold visszanyerte teljes fényét.

A legutóbbi, Magyarországról látható félárnyékos holdfogyatkozás 2016. szeptember 16-án volt, a következő pedig 2017. február 10/11-én lesz, az éjfél körüli órákban, így Magyarországról megfigyelhető (és Európából is).

A fogyatkozás adatai:

A félárnyékos fogyatkozás kezdődik: 2017. február 10-én 23:34:16 óra:perc:másodperckor

A legnagyobb fogyatkozás időpontja: 2017. február 11. 01:45:43

A félárnyékos fogyatkozás vége: 2017. február 11. 03:53:26

A félárnyékba belépést szinte soha senki nem észleli; első jelei kb. 20 perccel a fogyatkozás kezdete után, tehát olyan 23:54 körül kezdenek megjelenni: a holdkoronggal szemben állva, annak baloldali része kezd elszürkülni, kevésbé fényes lesz.

A félárnyékos fogyatkozás hajnali háromnegyed kettő körül lesz a legerősebb, ekkor látszik a Hold a leghalványabbnak. A Hold kb. 4%-a azonban bele sem merül a félárnyékba, azt a Nap teljes korongja sütni fogja, így a Holdon megfigyelhető lesz, hogy vele szemben állva az alsó részén egy apró sarlócska rész – a holdkorong kb. 4%-a, alig-alig észrevehető része – fényesebb, a többi halványabb.

Kb. negyed kettőtől negyed háromig lesz igazán látványos a Hold fényének csökkenése. Maga a félárnyékos fogyatkozás egy egyre fényesedő Holddal hajnali 3:53-kor ér véget, így a jelenség teljes hossza 4 óra 19 perc 10 másodperc. A Holdat a félárnyék vele szemben állva a jobboldali felső-középső oldalán hagyja el. A mostani jelenség nagyobb fogyatkozást jelent, mint a tavaly szeptemberi volt, ezért a Hold jobban elhalványodik, mint a legutóbbi hasonló jelenségnél. (Akkor a Hold egytizede maradt ki a félárnyékból, most, mint írtuk, csak 4%-a.)

Az időpontok téli időszámítás szerint vannak megadva fentebb.

Az esetleges szabadszemes, binokuláris, távcsöves, vizuális vagy fotós megfigyelést várjuk a levlistánkra.

Ezen a linken is van egy animáció, ami bemutatja, hogy a Föld félárnyéka (penumbra) és árnyéka (umbra) hogyan halad át a Holdon. Az animáción az időadatok nem téli időszámítás szerint, hanem UT-ben vannak, ez egy órával kevesebb, mint amit fentebb írtunk.

Jó megfigyelést és derült eget kívánok!

A Tejútrendszerbeli Palomar 4 (Pal 4) gömbhalmazt egymástól függetlenül fedezte fel Edwin Hubble 1949-ben és Albert George Wilson 1955-ben. Távolságát tőlünk 356 ezer fényévre becsülik. Noha a Tejútrendszer gömbhalmaza, messzebb van jelenleg tőlünk, mint a 163 ezer fényévre lévő Nagy Magellán-Felhő vagy a Sagittarius-törpegalaxis! Ennek oka, hogy nagyon elnyúlt pályán kering a Tejútrendszer centruma körül.

VCSE - Palomar 4
VCSE – Palomar 4 

A Palomar 4 tömege csak mintegy 30 000 naptömeg, a halmazban élesen elválnak a nagytömegű csillagok – amik a magban vannak – a kistömegűektől (amik inkább a szélére húzódtak). Ezt a jelenséget hívják tömegszegregációnak. De kistömegű csillagokból nagyon kevés van benne más halmazokhoz képest Az Univerzum élettartama alatt még nem válhattak volna ennyire szét a nagy- és kistömegű csillagok, egy picivel nagyobb keveredést várnánk benne. A Pal 4 tehát vagy így született eleve, vagy a nagyon elnyúlt, erősen excentrikus pályáján érték hatalmas árapályerők, amik ilyenre alakították.

VCSE - Palomar 4
VCSE – Palomar 4

Egy iráni-német-cseh-amerikai kutatócsoport alaposan megvizsgálta ezt a második lehetőséget. Arra jutottak, hogy a Pal 4 pályájának excentricitása e=0,9 körül lehet (ilyen erős elnyúltsággal a Naprendszerben pl. csak az üstökösök rendelkeznek), és amikor pericentrumban jár, akkor 5 kiloparszekre található a Tejútrendszer centrumától. Amikor megszületett, a Pal 4 tömege 100 000 naptömeg lehetett (ez hasonló a többi gömbhalmazéhoz), és a kezdeti tömeg fele 4-5 parszeken belül lehetett a magjában (ez is hasonló más gömbhalmazokéhoz). Amikor pericentrumban – a Tejútrendszer magjához legközelebb – jár, akkor a Galaxis árapályereje okozhatta a megfigyelt tömegszegregációt. Ha az árapályerők okozta tömegszegregációra a modellszámításaik helyesek, akkor van egy érdekes következménye a kalkulációiknak: a Pal 4-nek a Tejútrendszer körüli, sok évmilliónyi keringésidejű mozgása miatt az égen el kell mozdulnia (ahogy a bolygók is elmozdulnak látszólag az égen számunkra a Nap körüli keringésük során), mégpedig deklinációban -0,52… -0,38 milliívmásodperc/év, rektaszcenzióban -0,30…-0,15 milliívmásodperc/év közötti nagyságú sajátmozgást kellene mutatnia. Bármekkora kicsi szögekről is van szó (a milliívmásodperc az ívmásodperc ezredrésze, az ívmásodperc pedig kb. a telehold látszó méretének 1800-ad része!), a jelenleg is észleléseket végző Gaia asztrometriai műhold kb. 200 mikroívmásodperc/év szögelmozdulásokat már tud mérni, így a várt szögelmozdulás a Pal 4 esetében mérhető ma is. A Gaia végső katalógusa 2019 környékén jelenik meg, így a kutatócsoport jóslata ellenőrizhető lesz a közeli jövőben. Érdekes, hogy a tömegszegregációból a halmaz sajátmozgására is lehet következtetni. (Forrás: https://arxiv.org/abs/1701.06168)

A Nap Csillagászati Képe 2017. január 19-én az Elefántormány-ködöt bemutató kép volt. 36,8 cm nyílású, f/9-es fényerejű Ritchey-Chrétien típusú távcsővel készítette a felvételt Stephen Leshin SBIG STL-11000XM CCD-kamerával, RGB (3×260 sec exp. idő) szűrőkkel, amiket H-alfa szűrővel (420 sec) és fehér fényben (320 sec) készült képpel egészített ki. A képek 2006. július 9-én kerültek rögzítésre Arizonából.

VCSE- Mai kép - Elefántormány-köd, APOD
VCSE – Mai kép: Elefántormány-köd, APOD

Az Elefántormány-köd az IC 1396 néven ismert csillagkeletkezési komplexum része, ahol ma is keletkeznek új csillagok. vdB 142 néven is ismerik. Maga az Elefántormány-köd néven ismert rész egy 20 fényév hosszú, elnyúlt, a végén feltekeredett alakúra emlékeztető sötétköd. Mintha csak egy elefánt ormánya lenne… Távolsága tőlünk kb. 2400 fényév. Az erősen ionizált hidrogénköd háttere előtt megjelenő porfelhő alakja igazán drámai hatást ad a képnek. A hidrogént a köd közelében elhelyezkedő HD 206 267 jelű csillag erős ultraibolya sugárzása készteti fényre: O6Vf színképtípusú, vagyis erős emissziós vonalak vannak színképében. Kísérője egy O9V színképosztályú csillag, ami 3,7 naponta kerüli meg őt, és a rendszerhez egy kisebb, harmadik csillag is társul. Noha szabad szemmel csak 5,7 mg-s objektum, ha a távolságát és a csillagközi gáz fénygyengítő hatását figyelembe vesszük, akkor abszolút fényességben sokkal fényesebbek, mint a a mi Napunk. A két fő komponens 42 és 14 naptömegű lehet, így abszolút fényességük -5,4 mg körüli, vagyis 11 000-szer több fényt bocsátanak ki egyenként, mint a Nap. (AJ 80, 454, 1975)