Címke archívum: Dr. Csizmadia Szilárd

A fényes kék változócsillagok (Luminous Blue Variables, LBV-k) nagy tömegű csillagok, egyben a galaxisok legfényesebb csillagai közé tartoznak. Már elhagyták a fősorozatot, ahol hidrogén fuzionált a magjukban héliummá, most már ún. post-main sequence, vagyis fősorozat utáni állapotban vannak, és más magreakciók folynak bennük. Hatalmas fényerejük miatt a csillagszelük nagyon erős, óriási tömeget vesztenek el csillagszéllel évente.

Az LBV-ket néha S Doradus típusú csillagoknak is nevezik, egy, a Magellán-felhőkben található képviselőjük után. Mindössze 20 ismert ilyen objektum akad a Galaxisban. Más galaxisokban, pl. az M33-ban vagy az NGC 2403-ban is ismerünk néhányat. Az S Dor vagy LBV csillagok (vagy Hubble-Sandage objektumok ritkábban) szuperóriás vagy hiperóriás, a Napnál 20-25-50-szer nagyobb tömegű csillagok, 10-25 ezer K felületi hőmérséklettel, mintegy negyedmilliószor több fénykisugárzással, mint a mi Napunk.

Gyakran veszi őket körbe ködösség (a mellékelt két kép az Éta Car (fent) és az AG Car (lent) LBV-k körüli ködösséget ábrázolja), és szabálytalan időközönként, néhány évtizedes különbséggel jelentősen felfényesednek, akár hónapokra is. Az Éta Car a 19. század első felében pl. jó ideig az éjszakai ég legfényesebb csillaga volt, a Szíriusznál is fényesebb egy darabig! Más galaxisokban is mutatnak ilyen felfényesedéseket, akkor gyakran kapnak szupernóva-jelölést, de általában hamar kiderül, hogy valójában LBV-k.

Az LBV-kről azt gyanítják, hogy döntő többségük erősen kölcsönható kettőscsillag egyik párja, de a kettősséget nem bizonyították be mindegyikről. A legdrámaibb fényváltozásokat mutató LBV, az Éta Carinae is kettős.

Egy belga-francia-chilei-német csillagászokból álló kutatócsoport új tanulmánya most egy másik LBV-ről, a HR Carinae-ről mutatta meg, hogy kettőscsillag. Az Európai Déli Obszervatórium (European Southern Observatory, ESO) négy darab 8,2 méteres távcsövéből álló rendszerét (Very Large Telescope, VLT) használták  interferometrikus üzemmódban, ami jó felbontóképességet tesz lehetővé (akár milliívmásodperces nagyságrendűt is a használt optikai és közeli infravörös tartományokban). Interferometrikus üzemmódban, a bázisvonal kiterjesztése érdekében, további négy darab, 2 méter körüli átmérőjű távcső is használható. Maguk a mérések két éven belül elosztott több (10) éjszakán keresztül folytak. Sikerült felfedezni egy kísérőcsillagot a HR Car-ban, és sikerült megfigyelni a kísérőcsillag elmozdulását is a pálya mentén. A viszonylag rövid idő miatt a teljes pályát azonban nem sikerült lefedni. A kísérőcsillag keringési periódusát sem sikerült megállapítani, csak annyi derült ki, hogy néhány év és néhány száz év közötti kell, hogy legyen. A H fotometriai tartományban (közeli infravörösbe esik) a kísérő fényessége a főcsillagénak 6 és 9%-a között ingadozott. A rendszerben a hidrogén egyik közeli infravörösben látszó színképvonalát, a Brackett-gamma vonal emisszióját is észlelték. Ez valószínűleg a különböző időpontokban és irányokban eltávozott csillagszél-felhők ütközéseiből származhat.

A mérések alapján a HR Car rendszerében a két csillag excentrikus pályán kering egymás körül, tömegük pedig 33,6, illetve 45 naptömeg körüli. A rendszer nagyon hasonlít a tanulmány szerzői szerint az Éta Carinae-hoz, csak a HR Car csillagpárjának mindkét tagja kisebb tömegű az Éta Car csillagpárjánál.

Forrás: http://arxiv.org/abs/1607.07724