Megtalálták az eddig ismert legtávolabbi UFD-galaxist. Az UFD az Ultra Faint Dwarf-galaxy, vagyis a nagyon halvány törpegalaxis rövidítése (vagy, ha úgy tetszik, ultrahalvány törpegalaxis). Az UFD-k az Univerzum leghalványabb galaxisai közé tartoznak, és hihetetlenül alacsony felületi fényességűek, ezért nagyon nehéz felfedezni őket. Az UFD-k csak ezer-százezer naptömegűek (egy Tejútrendszer méretű közepes galaxis látható anyagának tömege 100 milliárd naptömeg!), öregek, fémszegények. Némelyik UFD abszolút fényessége halványabb, mint egyik-másik tejútrendszerbeli gömbhalmazé. Sötét anyag tartalmuk magas. A Tejútrendszer körül hat UFD-t ismernek. Az UFD-k talán az első galaxiskezdemények fosszíliái lehetnek, amelyek nem tudtak elfejlődni igazi galaxissá: csillaganyaguk megszökött és a csillaghalmaz felbomlott, csak a magjukból maradt vissza valamicske kevés. Több csillagász lehetségesnek tartja, hogy az összes galaxistípusból szám szerint az UFD-kből van a legtöbb, csak nagyon nehéz felfedezni őket. Mindenesetre a legnagyobb UFD-kből is milliónyit kellene egybehordani, hogy a Tejútrendszer látható anyagának tömegét kitegyék – tehát ezek nagyon kicsi galaxisok. Az első UFD-ket csak 2005-ben fedezték fel a Sloan Digital Sky Survey-jel, tehát ez nagyon új eredménynek számít a csillagászatban. A mi Galaxisunkon túl az M31 körül is ismert pár UFD. 2015-ben 15 UFD-t találtak a Nagy Magellán-felhő és a Tejútrendszer körül. 2014-ben a Virgo galaxishalmazban is találtak egyet (neve Virgo UFD1), amely csak 81 parszek átmérőjű. Látszólag egyik galaxishoz sem tartozik, ezért tekintik aprónyi önálló csillagvárosnak. Annyira új felismerés az UFD-k léte, hogy 2017 januárjában még önálló szócikket sem találtunk erről az új objektumtípusról az angol nyelvű wikipédián.

A Kemence (Fornax) csillagképben lévő Fornax galaxishalmaz egyik óriásgalaxisa, az NGC 1316 körül készítettek a Hubble Űrtávcsővel (HST) mély felvételeket; így találtak az NGC 1316-tól 55 kpc-re egy felbontott csillagcsoportnak tűnő objektumot, ami valójában egy UFD. Az új törpegalaxisbeli felbontott csillagok fémszegény vörös óriáságbeli csillagok, ezért nagyon fényesek és innen a Föld környékéről is láthatók a HST-vel. A törpegalaxisbeli két legfényesebb vörös óriás segítségével kiderült, hogy az új UFD 19 (plusz-mínusz 1,3) Mpc-re van tőlünk, ezzel a legtávolabbi ismert UFD-nek számít. Neve Fornax UFD1 lett. A 12 milliárd éves vörös óriáscsillagai extra fényszegények (a Nap fémtartalmának csak négy ezredét tartalmazzák). Tényleg törpegalaxisról van szó: becsült átmérője 146 parszek. Ezzel mérete hasonló a Virgo UFD1-hez. A kutatók szerint még jobb határmagnitúdójú vizsgálatokkal még több UFD-t lehetne felfedezni.

VCSE - NGC 1316 (ESO)
VCSE – NGC 1316 (ESO)

A mellékelt képen balra a nagy kép az NGC 1316-ot mutatja az Európai Déli Obszervatórium (ESO) archívumából. A bal alsó sarokbeli négyzet mutatja a jobboldali képek elhelyezkedését az NGC 1316 körül. (Észak felfelé, balra kelet.) A nagy NGC 1316-tól északra (a képen felfelé) látszó galaxis az NGC 1317. A jobb felső képen az egyik galaxis melletti piros kör jelöli az UFD1 helyét. A jobb alsó, 15×15 ívmásodperces képkivágáson egy csillagsűrűsödés látszik, ez a HST-vel készült kép. Ez a csillagcsoport a Fornax UFD1 jelű új, extragalaktikus objektum. Csillagai felbontottak a HST képén.

(Forrás: https://arxiv.org/abs/1701.03465)

A fényes kék változócsillagok (Luminous Blue Variables, LBV-k) nagy tömegű csillagok, egyben a galaxisok legfényesebb csillagai közé tartoznak. Már elhagyták a fősorozatot, ahol hidrogén fuzionált a magjukban héliummá, most már ún. post-main sequence, vagyis fősorozat utáni állapotban vannak, és más magreakciók folynak bennük. Hatalmas fényerejük miatt a csillagszelük nagyon erős, óriási tömeget vesztenek el csillagszéllel évente.

Az LBV-ket néha S Doradus típusú csillagoknak is nevezik, egy, a Magellán-felhőkben található képviselőjük után. Mindössze 20 ismert ilyen objektum akad a Galaxisban. Más galaxisokban, pl. az M33-ban vagy az NGC 2403-ban is ismerünk néhányat. Az S Dor vagy LBV csillagok (vagy Hubble-Sandage objektumok ritkábban) szuperóriás vagy hiperóriás, a Napnál 20-25-50-szer nagyobb tömegű csillagok, 10-25 ezer K felületi hőmérséklettel, mintegy negyedmilliószor több fénykisugárzással, mint a mi Napunk.

Gyakran veszi őket körbe ködösség (a mellékelt két kép az Éta Car (fent) és az AG Car (lent) LBV-k körüli ködösséget ábrázolja), és szabálytalan időközönként, néhány évtizedes különbséggel jelentősen felfényesednek, akár hónapokra is. Az Éta Car a 19. század első felében pl. jó ideig az éjszakai ég legfényesebb csillaga volt, a Szíriusznál is fényesebb egy darabig! Más galaxisokban is mutatnak ilyen felfényesedéseket, akkor gyakran kapnak szupernóva-jelölést, de általában hamar kiderül, hogy valójában LBV-k.

Az LBV-kről azt gyanítják, hogy döntő többségük erősen kölcsönható kettőscsillag egyik párja, de a kettősséget nem bizonyították be mindegyikről. A legdrámaibb fényváltozásokat mutató LBV, az Éta Carinae is kettős.

Egy belga-francia-chilei-német csillagászokból álló kutatócsoport új tanulmánya most egy másik LBV-ről, a HR Carinae-ről mutatta meg, hogy kettőscsillag. Az Európai Déli Obszervatórium (European Southern Observatory, ESO) négy darab 8,2 méteres távcsövéből álló rendszerét (Very Large Telescope, VLT) használták  interferometrikus üzemmódban, ami jó felbontóképességet tesz lehetővé (akár milliívmásodperces nagyságrendűt is a használt optikai és közeli infravörös tartományokban). Interferometrikus üzemmódban, a bázisvonal kiterjesztése érdekében, további négy darab, 2 méter körüli átmérőjű távcső is használható. Maguk a mérések két éven belül elosztott több (10) éjszakán keresztül folytak. Sikerült felfedezni egy kísérőcsillagot a HR Car-ban, és sikerült megfigyelni a kísérőcsillag elmozdulását is a pálya mentén. A viszonylag rövid idő miatt a teljes pályát azonban nem sikerült lefedni. A kísérőcsillag keringési periódusát sem sikerült megállapítani, csak annyi derült ki, hogy néhány év és néhány száz év közötti kell, hogy legyen. A H fotometriai tartományban (közeli infravörösbe esik) a kísérő fényessége a főcsillagénak 6 és 9%-a között ingadozott. A rendszerben a hidrogén egyik közeli infravörösben látszó színképvonalát, a Brackett-gamma vonal emisszióját is észlelték. Ez valószínűleg a különböző időpontokban és irányokban eltávozott csillagszél-felhők ütközéseiből származhat.

A mérések alapján a HR Car rendszerében a két csillag excentrikus pályán kering egymás körül, tömegük pedig 33,6, illetve 45 naptömeg körüli. A rendszer nagyon hasonlít a tanulmány szerzői szerint az Éta Carinae-hoz, csak a HR Car csillagpárjának mindkét tagja kisebb tömegű az Éta Car csillagpárjánál.

Forrás: http://arxiv.org/abs/1607.07724

Az Uppsala General Cataloge of Galaxies (Galaxisok uppsalai általános katalógusa, röv. UGC) 1973-ban jelent meg, és 12 921, az északi féltekén látható extragalaxist sorol fel a -2,5 fok deklinációtól északra. Összeállításakor szempont volt, hogy a belekerülő galaxisok mérete legalább 1 ívperc legyen, és fényesebbek legyenek 14,5 magnitúdónál. A régebbi Palomar Observatory Sky Survey keretében készült nagy, kék szűrővel felvett fotólemezek szolgáltak alapul e galaxiskatalógus elkészítéséhez. Néhány, a fenti kritériumokat nem teljesítő más galaxist is belevettek azonban a katalógusba, ha azok szerepeltek a CGCG-ben (Catalogue of Galaxies and of Clusters of Galaxies, vagyis galaxisok és galaxishalmazok katalógusa). Az UGC különösen a galaxisok morfológiai (vagyis kinézeti) jellemzőire koncentrál, azokat osztályozza és jellemzi.

Természetesen vannak olyan galaxisok, amik az UGC-ben és az NGC-ben is szerepelnek, pl. az Androméda köd Messier 31, NGC 224 és UGC 454, LEDA 2557 és még kb. háromtucat katalógusszámon is ismert, amik egy és ugyanazon galaxist jelölnek meg. (Pl. rádióforrásként 2C 56 néven ismert az Androméda-köd.)

Az UGC 9391 egy közepesen jól tanulmányozott, 15,5 mg-s galaxis a Draco (Sárkány) csillagképben, így most nyáron különösen jól észlelhető, de az év egész szakában látható nagyobb amatőrtávcsövekkel.

A 2003du jelű szupernóva a nevében is szereplő év során B sávban maximális fényességekor 13,5 mg-s volt. A mellékelt képet a Hubble Űrtávcső készítette róla, X-szel a 2003du (hűlt) helye van megjelölve, a körökben lévő csillagok pedig cefeida változócsillagok.

A közelebbi galaxisok (100 Mpc-ig) távolságát cefeidákkal, a távolabbiakét a fényesebb szupernóvákkal mérik. A szupernóvák(SN-ek)  abszolút fényességét azonban olyan SN-ekkel határozzák meg és kalibrálják, amelyek közelebbi galaxisokban robabnak fel, és amelyek esetében így biztosak lehetünk, hogy a cefeidák elég fényesek, hogy velük jól mérjünk távolságot, és az SN távolságát e cefeidák már meghatározzák. Ezért nagy jelentőségű, ha egy cefeidákkal előbb vagy utóbb már kimért galaxisban robban egy szupernóva.

A cefeidák alapján az UGC 9391 tőlünk mért távolsága 130 millió fényévnek adódott.

Egy új, a Nobel-díjas A. Riess által vezetett vizsgálat éppen olyan galaxisokra koncentrált, amelyek távolsága alaposan ismert cefeidák révén, és ezekkel újra meghatározták a szupernóvák abszolút fényességét, majd ezekkel még távolabbi galaxisok távolságát is (amelyek vöröseltolódását is ismerik). Az UGC 9391-en kívül még 19 másik galaxis távolságát is megmérték cefeidákkal (pl. az M106-ét), amely 20 galaxis mindegyikében robbant a múltban szupernóva. Ezek után 300 még távolabbi szupernóva fényességét kalibrálták ezzel a 20-szal újra. Következő lépésben a Hubble-állandó értékét tudták megmérni ezekkel a szupernóva-távolságokkal, és az állandó értékének hibáját – szerintük – a korábbi 3,3 %-ról 2,4 %-kra csökkentették. Eredményeik szerint a Hubble állandó jelenleg ismert értéke tehát 73,00 +/- 1,75 km/s/Mpc.

A mérések ismeretében kiszámítható az Univerzum tágulásának üteme is, és az is, hogy ez a tágulás milyen ütemben gyorsul. A mérések csak akkor egyeztethetők össze a Planck műhold mikrohullámú sugárzásra vonatkozó adataival, ha az Univerzum tágulása 5-9%-kal annál is gyorsabban gyorsul, mint amit pár éve gondoltunk. (A Planck az Univerzum legtávolabbi szegleteit mérte, szupernóvákkal a relatíve közeli tartományt vizsgáljuk.)


Aug. 7-14.: VCSE nyári tábor, már lehet jelentkezni!

Továbbra is lassan, de a várakozásoknak megfelelő lassúsággal érkeznek képek a New Horizons űrszondáról, amelyeket a tavalyi, vagyis 2015. július 14-i Pluto-megközelítés során vett fel. Az egyik legújabban megérkezett képeken a Pluto légkörére vonatkozó bizonyítékok láthatók.

www.space.com - a Pluto légköre - Csizmadia Szilárd
www.space.com – a Pluto légköre – Csizmadia Szilárd

A képet már a legszorosabb megközelítés után, hátulról vette fel az űrszonda egyik kamerája, amikor a Nap a Pluto mögött tartózkodott, vagyis az űrszonda a Pluto árnyékában repült. Így a Nap át tudott sütni a Pluto légkörén és ezt a fényképezőgépek rögzítették. A képeken világosan látható a Pluto sokrétegű légkörrendszer a (törpe)bolygó látszó szélein.

A jobb felső inzertképen pedig a Pluto alkonyati (szürkületi) zónája is látszik, amiben mintha egy pár tíz mérföld kiterjedésű felhő úszna.

www.space.com - a Pluto légköre - Csizmadia Szilárd
www.space.com – a Pluto légköre – Csizmadia Szilárd

A Pluto légköre nitrogéndominált (akárcsak a Földé vagy a Titáné), de az egyéb összetevőkben nem hasonlít a földi légkörre, mert a nitrogén mellett nem oxigén, hanem szén-monoxid és metán fordul elő. A légkör színe a Plutón elsősorban kékes. A légkör 160 km magasságig terjed ki, ami az elmélet sikertelenségét mutatja, mert a légkörmodellek szerint ennél ötször kevésbé vastag légkör előfordulására számíthatnánk a Plutón. E modellek finomítása a bolygólégkörök működésének jobb megértéséhez feltétlen szükséges.


Aug. 7-14.: Nyári tábor, már lehet jelentkezni!

A hivatásos csillagászok nemzetközi szervezete, a Nemzetközi Csillagászati Unió (International Astronomical Union, IAU) 2015. évi, Hawaii-on tartott közgyűlésén tagjává választotta a Vega Csillagászati Egyesület elnökét, Dr. Csizmadia Szilárdot.

(A VCSE tagjai között Dr. Hegedüs Tibort igazgatót találjuk még, aki 2000 az IAU tagja.) Az IAU-tagság feltétele a PhD cím megléte és a magas színvonalú szakmai munka, valamint az illetékes nemzeti bizottság ajánlása. Az IAU-nak jelenleg 11 258 csillagász, fizikus és geofizikus a tagja, köztük 70 magyar kutató.