Szeptember első hajnalát a csillagok alatt töltöm. Pár napja még 30 fok felett volt a nappali maximum, de most már mérséklődött a meleg. Nagy valószínűséggel az idei nyárnak vége. Érezni ezt a hűvösebb levegőn és a korai sötétedésen is. Lassan nyúlnak az éjszakák, de a Tejút még a fejünk felett szeli ketté az éggömböt. Számos halvány köd várja, hogy a sziporkázó csillagmezők között felkeressük őket.

A nagy látómező varázsa mindig is rabul ejtett. Nem kell magyaráznom, hogy a Tejút pásztázása egy binokulárral micsoda élmény. Manapság már kaphatóak olyan okulárok, amik a korábbi gyakorlathoz képest egész más dimenziókat nyitnak meg. A mostani 150-es, f/3-mas Newtonommal ugyanakkora látómezőt tudok elérni, mint egykor a 12×56-os binokulárommal. Egy ekkora látómező és a viszonylag nagy fénygyűjtő képesség egy jó mély-ég szűrővel kombinálva meglepő dolgokra képes. Megkönnyíti az olyan gázködök megpillantását, amiket korábban inkább csak fotókról ismerhettünk. A most kiszemelt célponthoz azonban nincs feltétlenül szükségünk ilyen szélsőséges felszerelésre. Korábban már sikerült meglátnom 100/500-as lencsés távcsővel, és könnyen észrevehető 300/1200-as Newtonommal is. De mégis, a látvány most ragadott magával leginkább, a párás ég ellenére is.

VCSE – 150/450-es Newton RFT – Varga György

A vadászok kérésének eleget téve ezúttal a szokásos mezőtől 1-2 kilométerrel délebbre kerestem egy megfigyelőhelyet. Ami az égboltot illeti, a körülmények megegyeznek, de az oda vezető földesút úgymond nem zökkenőmentes. A légkör állapota az 5,5 magnitúdó körüli csillagok szabad szemes láthatóságát engedte meg, de ez nem törte le abbéli lelkesedésem, hogy végre élesben is használjam új felszerelésemet.

Az Sh2-157 diffúz köd és környékének megfigyelése

Cefeusz király és Kassziopeia királyné trónusai között egy mély-ég objektumokban igen gazdag, figyelemreméltó területet találunk, Galaxisunk Perszeusz-karjának irányában. A két csillagkép határán fekszik az Sh2-157 ködösség, amit a külföldi amatőrcsillagászok legtöbbször a Homár ollójának neveznek. Engem inkább egy kézfejre emlékeztet, egy barátom szerint pedig úgy néz ki, mint egy zápfog. A több, mint egy fokos méretű rákolló szomszédságában látható még néhány önmagában is érdekes objektum.

Közülük a legfényesebbtől, az M52 nyílthalmaztól indultam el, ami véleményem szerint az egyik legszebb a maga nemében. Meglehetősen sűrű és sok fényes csillagot tartalmaz. A alkalmazott csekély, 24x-es nagyítással is feltűnt, hogy a déli oldalán lazább és egyenesebb határvonalú, még az északi fele élesebben és ívesen határolt. A halmaz kora 20 millió év körül lehet, átmérője 24 fényév, és kb. 200 darab, 15 magnitúdónál fényesebb csillagot tartalmaz. A Messier katalógusban csak az M11 és az M67 nyílthalmazok sűrűbbek nála.

Az M52-től fél fokkal délnyugati irányban kis nagyítással két hasonló fényességű csillag tűnik fel, melyek közül a nyílthalmazhoz közelebbi egy ködbe burkolózik. Ez a Buborék-köd (NGC 7635), melynek a fotókról ismert jellegzetes formáját esélyem sem volt érzékelni. A ködösség alakját enyhén ívesnek láttam, inkább talán egy lapos egyenlő szárú háromszögre emlékeztetett, de ez nem maga a “buborék” volt, hanem az azt körülvevő, nagyobb kiterjedésű ködösség.

Figyelmemet innen északnyugati irányba fordítottam. Egy ovális, fényes ködpamacsot vettem észre, az NGC 7538 diffúz ködöt. Ezzel a nagyítással nem kerestem benne részleteket, mentem tovább tekintetemmel egy fokkal, délnyugati irányba.

Itt egy megnyúlt foltot láttam, benne néhány csillaggal. Egy szokatlan megjelenésű, hosszúkás alakú nyílthalmaz ez, az NGC 7510. Nagyobb nagyítással bizonyára sok csillagra bomlott volna.

A fenti négy objektumtól délre, de még mindig ugyanabban a látómezőben kell keresni az Sh2-157 diffúz ködöt. Felületi fényessége jóval alacsonyabb, mint szomszédainak, ezért itt már mindenképpen trükközni kell az elfordított látás különböző technikáival, hogy előcsalogassuk a részleteket. Két órán át figyeltem és rajzoltam, hogy minél jobban összeálljon a látvány. A fotókról is ismert, három ujjszerű ködsávból áll az objektum. Ezek közül kettő egymáshoz kapcsolódik, míg a harmadik egy különálló foltot alkot. A ködkomplexum délnyugati oldala szögletes határvonalú. A köd általánosságban nagyon halvány és gyenge kontrasztú. Legfényesebb része a középső “ujj” és a különálló folt. A ködnyúlványokat csillagláncok kísérik. A látómezőben az UHC szűrés ellenére nyüzsögtek a csillagok, meg sem próbáltam berajzolni mindet, hanem csak azokat, amik a tájékozódás és a részletek rögzítése miatt szükségesek voltak.

VCSE – Az Sh2-157 diffúz köd és környékének rajza. A látómező mérete kb. 4,4° – Varga György
VCSE – Az Sh2-157 környékének fényképe az Aladin Sky Atlasból kivágva. A látómező mérete kb. 4,5°.

Néhány nappal később, egy hidegfront utáni tisztább égen kíváncsiságból újra vetettem egy pillantást a területre. Az Sh2-157 részletei ezúttal sokkal könnyebben látszódtak. Sőt, a látómező északi részén az Sh2-161 sejtelemes derengése is érzékelhető volt.

Felhasznált irodalom:

O’Meara S. J. (1998): Deep-Sky Companions – The Messier Objects

A sorozat korábbi részei itt érhetők el:

  1. rész: Mielőtt a Hattyú elszáll…
  2. rész: Bújócska az Orionban
  3. rész: Kabátpróba
  4. rész: Örvények a fejünk felett.

Stewart Sharplessről és az ő Sh-katalógusáról itt lehet olvasni többet. Az NGC- és IC-katalógusokról pedig itt.

VCSE - Dreyer fényképe - Wikipédia
VCSE – Dreyer fényképe – Wikipédia

A 19. század középső harmadára már több átfogó csillagkatalógus is elérhető volt. Ezek közül a leghíresebb a BD volt. 1862-ben Argelander egy kb. 325 ezer csillagot tartalmazó katalógust publikált, ez volt a ma is használt Bonner Durchmusterung (BD), amit egészen 1932-ig folyamatosan pontosítottak és egészítettek ki (pl. Cordoba Durchmusterung, CD). Kb. 9 vizuális magnitúdóig volt teljes, bár csak a Bonnból jól látható, -2° deklinációtól +90°-ig terjedő égrészletet tartalmazta. (A CD terjesztette ki a déli égboltra, negatívabb deklinációk felé.)

Egy önkényesen kiválasztott részletesebb mai csillagkatalógus, pl. a 2010-ben publikált PPMXL 910 millió 469 ezer 430 csillagot tartalmaz az északi és a déli égboltot is beleértve. A jelenleg legpontosabbnak tekintett csillagkatalógus a Gaia ESA-műhold eredményeinek második kiadása, a Gaia DR2 (Data Release 2), amelyet 2018. április 25-én publikáltak. Ebben 1 milliárd 692 millió 919 ezer 135 db csillag jelölése, égi koordinátája, trigonometrikus parallaxisa,  sajátmozgásadata, fényessége (Gaia vörös és kék, vagyis RP és BP sávokban, valamint a Gaia G jelzésű, közel zöld magnitúdója, így színindexe is) megtalálható. Tartalmaz radiális sebességgörbe, hőmérsékleti, nehézségi gyorsulás és fémesség adatokat is. A Gaia fő katalógusa és a fenti linken szereplő kiegészítő katalógusok ingyenesen elérhetők bárkinek. A DR3 megjelenése 2020-ban várható, amely már kettőscsillagok adatait is tartalmazni fogja a magányos csillagokon túl, a végső és legpontosabb katalógus pedig 2022-ben jelenik meg.

Természetes volt az igény, hogy hasonló részletességgel, igényességgel és ugyanilyen átfogóan térképezzék fel a mély-ég objektumok világát. Mély-égnek egy 18. századi csillagász nyomán azokat a Naprendszeren túli – vagyis a világűr mélyén lévő – objektumokat nevezzük, amelyek tehát nem naprendszerbeliek, nem magányos csillagok és nem kettőscsillagok, továbbá nem planetáris testek.

Modern értelemben használva a kifejezést, a csillagok maradványait – fehér törpék, neutroncsillagok, kistömegű fekete lyukak –, és a kompakt objektumokat, pl. a nagytömegű fekete lyukakat sem soroljuk a mély-egek közé. De a II-es típusú szupernóvák maradványait igen, mert azok ködösségek: pl. M1 vagy az NGC 6992.

Vagyis a mély-ég objektumok közé tartoznak: a csillaghalmazok, a ködösségek és a galaxisok.

Bár sok távcsőben a galaxisok ködösségnek néznek ki, nagyobb műszerrel valódi ködökre és csillagokra bonthatók, így az, hogy egy galaxist ködösségnek vagy csillagokra bontottnak látunk, az annak függvénye, milyen átmérőjű, felbontású és nagyítású távcsövet használunk. Egy-két csillaghalmaz kis amatőr távcsövekkel ködösségnek látszik, de nagyobb átmérővel, nagyobb nagyítással az is csillagokra bomlik. Az osztályozás a valódi fizikai természeten alapul, nem a kisebb távcsövekben látható kinézeten.

A csillaghalmazok lehetnek aszterizmusok (véletlenül egymáshoz nagyon közel látszó csillagok csoportja), asszociációk, nyílthalmazok és gömbhalmazok.

A ködök lehetnek diffúz ködök, planetáris ködök, szupernóva-maradványok, valamint sötétködök. A fénylés oka szerint a diffúz ködöket reflexiós és emissziós ködökre osztjuk. Az ún. fluxusködök a galaktikus hidrogén halovány, csak nagyon hosszú expozíciós idejű felvételeken látszó fénylése, csak nemrégen fedezték fel őket.

A galaxisoknak igen sokféle típusa van, erről egy előadást itt lehet meghallgatni.

A mély-ég objektumok kutatásának korai történetéről a VEGA 90. számában írtunk (klikkelés után menj lejjebb a cikkhez). Ez az időszak az ókori szabadszemes megfigyelésektől Charles Messier katalógusa végső változatának megjelenéséig tart (vagyis 1784-ig).

A korai mély-ég objektum kutatást lényegében két tény jellemezte. Az egyik, hogy majdnem teljesen véletlenszerűen fedezték fel a mély-egeket, így persze nagyon keveset találtak (Messier és Bode listája is csak 110-110 objektumot számlált, de nem volt köztük teljes az átfedés). A másik, hogy a legtöbb mély-ég objektum eredetét és fizikai természetét nem értették, bár természetesen találgatások folytak: Kant a 18. században a csillagokra nem bomló ködöket születőben lévő bolygórendszereknek tartotta, Proctor 1872-ben a mi Tejútrendszerünkhöz hasonló galaxisoknak, amelyek a nagy távolság és a kis távcsövek miatt nem bomlanak csillagokra. A vita sokáig tartott, csak 1925-ben bizonyította be Hubble új, nagyobb távcsövekkel és érzékeny fotográfia alkalmazásával, hogy a Proctor által is képviselt nézet hangoztatóinak volt igaza: ezek a ködök bizony a Tejútrendszerhez hasonlító galaxisok. (Kant születőben lévő bolygórendszereit csak a 20. század végén és a 21. században találták meg, inkább rádiócsillagászati, mint optikai úton: ezek ugyanis nagyon kicsiny méretűek).

A Messier-katalógus és kiegészítései megjelenését követően William Herschel, húga, Caroline Herschel, és fia, John Herschel kezdett először olyan hosszú távú, szisztematikus kutatómunkába, amelynek célja a kor nagy távcsöveivel való mély-ég felfedezés és katalogizálás volt. Herschel legnagyobb távcsöve 122 cm nyílású volt, és természetesen ők még vizuálisan észleltek. John a déli féltekére is elutazott, hogy apja és nagynénje északi féltekei vizsgálatait kiegészítse a déli égbolt átvizsgálásával.

VCSE - William Herschel 122 cm-es (48 hüvelykes) távcsöve. W. Herschel sok távcsöve közül ez volt a legnagyobb. Azimutális szerelésű volt, az észlelő a távcső elején lévő platformon tartózkodott, egyébként két segéd mozgatta a műszert kötélzet segítségével. Óragépe természetesen nem volt. 1785-1789 között építették. Ógy tartják, hogy ezzel a műszerrel fedezte fel Herschel a Szaturnusz két holdját, a Mimas-t és az Enceladus-t. 50 évig a világ legnagyobb távcsöve volt, 1840-ben szerelték le. Észleléseket azonban csak 1787-1815 között végeztek vele. A ferdetükrös rendszerű távcső fénygyüjtő képessége és különösen az állványzat esetlensége miatt nem jelentett ez a műszer előrelépést a korábbi, kisebb távcsövekhez: Herschel majdnem mindent látott 20 cm körüli műszereivel, amit ez a nagy távcső megmutatott. A távcsövet egyébként III. György király finanszírozta, a 4000 - akkori - fontos költségek kifizetésével.
VCSE – William Herschel 122 cm-es (48 hüvelykes) távcsöve. W. Herschel sok távcsöve közül ez volt a legnagyobb. Azimutális szerelésű volt, az észlelő a távcső elején lévő platformon tartózkodott, egyébként két segéd mozgatta a műszert kötélzet segítségével. Óragépe természetesen nem volt. 1785-1789 között építették. Úgy tartják, hogy ezzel a műszerrel fedezte fel Herschel a Szaturnusz két holdját, a Mimas-t és az Enceladus-t. 50 évig a világ legnagyobb távcsöve volt, 1840-ben szerelték le. Észleléseket azonban csak 1787-1815 között végeztek vele. A korabeli technikai lehetőségek miatt a tükör fénygyűjtőképessége nem volt valami nagy, mérete ellenére sem. Emiatt, és különösen az állványzat esetlensége miatt nem jelentett ez a műszer előrelépést a korábbi, kisebb távcsövekhez képest: Herschel majdnem mindent látott 20 cm körüli műszereivel is, amit ez a nagy távcső megmutatott. A távcsövet egyébként III. György király finanszírozta, a 4000 – akkori – fontos költségek kifizetésével.

A Herschelek több katalógust is kiadtak az egyre szaporodó felfedezéseikről, listájuk egyre hosszabbra nyúlt. (A család tagjai az Uránusz mellett kettőscsillagokat, üstökösöket fedeztek fel, de az infravörös fényt is W. Herschel találta meg.)

William Herschel első 1000 mély-ég felfedezését 1786-ban publikálta. Igyekezett, hogy egyetlen olyan objektumot se foglaljon bele munkájába, amit Messier már felfedezett. Ez volt a Catalogue of Nebulae and Clusters of Stars, vagyis a Ködök és Csillaghalmazok Katalógusa. 1789-ben további 1000 mély-ég felfedezésének listáját adta a listához, majd 1802-ben további 500-at, így katalógusa – amit később H betűvel rövidítettek – kereken 2500 mély-eget tartalmazott. Mind vizuális felfedezés volt, különböző távcsövekkel. Ebből egy objektumot tehát H 789-cel jelölhetünk meg, ha sorszáma a katalógusban 789.

A munka legvégső változata a John Herschel részéről 1864-ben kiadott General Catalogue of Nebulae and Clusters of Stars volt, magyarul a Ködök és Csillaghalmazok Általános Katalógusa. Ebben akkor már nem élő apja, nagynénje és a saját felfedezéseit tüntette fel. Erre a katalógusra a h betűvel kell(ene) hivatkozni, és a katalógusbeli sorszámmal az objektumra (pl. h 789). Ugyanakkor ezt a katalógust gyakrabban hivatkozzák GC rövidítéssel. A GC-ben 5079 mély-ég-objektum található.

1878-ban Dreyer elkezdte kiegészíteni a GC-t saját és mások felfedezéseivel, és ez meg is jelent angol nyelven, az Ír Királyi Akadémia közleményeiben.

VCSE – Dreyer 1878. évi közleményének címlapja, amiben a GC-hez tartozó kiegészítéseket (újabb felfedezéseket) teszi közé.

Dreyer 1886-ban javasolta, hogy az időközben történt újabb felfedezésekkel csatoljanak egy második kiegészítést a GC-hez. Ezt a javaslatot nem fogadta meg az angol Királyi Csillagászati Társaság (Royal Astronomical Society, RAS). A RAS tanácsa úgy gondolta, hogy jobb lenne egy teljesen új, átfogó katalógust kiadni. Az egyre szaporodó felfedezések mellett több más körülmény is erre késztethette a RAS-t, és indokai mai szemmel nézve is, s a korban is teljesen elfogadhatók lehetnének. Miért is látjuk mai szemmel jónak a RAS véleményét? Egyfelől azért, mert a korábbi katalógusok számos pozícióhibát tartalmaztak, amelyek korrigálni kellett. A pozícióhibák ismétlésekhez is vezettek, egy-egy mély-ég-objektum több sorszámon is szerepelhetett a katalógusban. Más mély-egek teljesen téves észlelések voltak, és időszerű volt már ezekre felhívni a figyelmet, és eltávolítani őket a katalógusokból (vagy katalógust készíteni a téves észlelésekről, hogy később már ne használják ezeket a rossz észleléseket és objektumneveket). Végezetül pedig a mély-ég-észlelések technikája fejlődött, jó lett volna, ha egységes szempontrendszer alapján sorolják típusokba, osztályokba és alosztályokba ezeket az objektumokat. (Emellett természetesen felvetődhetnek más szempontok is más munkájának kiegészítéséről.)

A RAS erre az átfogó, új katalógus elkészítésére éppen Dreyert kérte fel, akit eszerint talán a mély-ég-objektumok felfedezésének és katalogizálásának korbeli legfőbb szakértőjének tartottak. Nem először és nem utoljára fordult elő a történelemben, hogy egy kiváló embernek is lehetett eredeti elképzelésénél jobb javaslatot adni. Dreyer nagyságát mutatja, hogy megfogadta a RAS tanácsának (a mai egyesületek elnökségének megfelelő szerv) javaslatát, és már 1888-ban megjelentette az NGC-t, a New General Catalogue-ot. Ez a mai amatőrcsillagász mély-ég-észlelések vezérfonala, de a hivatásos csillagászatban is széleskörűen használt alapkatalógus.

VCSE - Dreyer egyik közleménye 1885-ből, ami a ma is létező német Astronomische Nachrichtenben (AN) jelent meg. A rövid kis közlemény szövege:
VCSE – Dreyer egyik közleménye 1885-ből, ami a ma is létező német Astronomische Nachrichtenben (AN) jelent meg. A rövid kis közlemény szövege: “Megjegyzés egy új Ködkatalógusról. Az AN 2664-es számában Dr. Holetschektől megjelent levélre hivatkozva talán szükséges bejelentenem, hogy jó ideje gyűjtöm az anyagot a Ködkatalógus második kiegészítéséhez, és reményeim szerint nemsokára nyomdába kerül. Nagy szolgálatot tenne, ha minden csillagász, akinek publikálatlan észlelése van új ködökről, elküldené nekem észleléseit (ami alatt Dreyer felfedezést ért – Cs. Sz.) vagy publikálná őket. Armagh, Csillagvizsgáló, 1885. június 4. J. L. E. Dreyer ” Boldog idők, amikor még lényegretörően és röviden írtak és értelmes felhívásokat is közzé lehetett tenni… Dreyer ilyen felhívásainak köszönhetően számos további felfedezés került bele az NGC-be. (Az eredeti megjelent: AN 112. kötet, 41. oldal, 1885.) – AN

Teljes nevén John Louis Emil Dreyer 1852. február 13-én született Dánia fővárosában, Koppenhágában. Nemzetisége dán volt. Ősei katonák voltak, édesapja a dán hadügyminiszteri tisztséget is betöltötte egy időben. Nagyapja Napóleon egyik törzskari tisztje, dédnagyapja a dán hadsereg tábornoka volt.

Dreyer 23 éves korában, 1875-ben egy ír családba nősült be. Fiai a családi hagyományt követték: egyik fia a brit hadsereg ezredese lett, unokája fedélzetmesterként vesztette életét a brit haditengerészet egyik akciójában. Másik fia tábornoki rangot nyert el, onnét való két unokája haditengerész lett, egyikük a jütlandi csatában az Iron Duke hadihajó parancsnoka volt. Két lánya tengerésztisztekhez ment feleségül, akiktől származó unokái kapitányi rangot értek el a brit hadiflottánál, sőt, egyik unokája az 1960-as években flottaparancsnok és haditengerészeti miniszterhelyettes is volt. Lány dédunokája is haditengerésszel házasodott, ükunokája pedig a hadnagyi rangig vitte a brit flottánál. Ebben az erősen katonás és tengerész családban Emil Dreyer volt a kivétel: csillagász volt.

Tizennégy éves korában a szintén dán Tycho de Brahe élete volt nagy hatással Dreyerre: a róla szóló könyv elolvasásakor elhatározta, hogy ő „csillagász lesz, és semmi más”. A nagy felfedező csillagászok, pl. az üstökösök névadójaként is ismert Schjelleruptól és d’Arrest-től tanult Koppenhágában csillagászatot.

Nősülése előtt egy évvel, 1874-ben költözött Írországba. Earl of Rosse főnemesnek (lordnak) ekkor Írországban volt egy 183 cm nyílású, vizuális észlelésekre tervezett távcsöve, és egy feleakkora műszere is. Noha Írország éghajlata nem kedvez a folyamatos csillagászati megfigyeléseknek, a 183 cm-es műszer mégiscsak az akkori világ legnagyobb távcsöve volt, vagyis kiváló hely egy kezdő csillagásznak.

VCSE - A Parsonstown-i Leviatán nevű 183 cm-es távcső. Herschel 122 cm-esének és a Leviatánnak a képét összehasonlítva a mai nagy teleszkópókéival, megfigyelhető, mennyit fejlődött a távcsőépítés technikája az eltelt időben. - Wikicommons
VCSE – A Parsonstowni Leviatán nevű 183 cm-es távcső. Herschel 122 cm-esének és a Leviatánnak a képét összehasonlítva a mai nagy teleszkópokéival, megfigyelhető, mennyit fejlődött a távcsőépítés technikája az eltelt időben. A Leviatánnal csak a delelés körüli plusz-minusz egy órában lehetett megfigyelni az objektumokat, ettől messzebb az oldalsó falak miatt nem lehetett elmozdítani a távcsövet. – Wikipédia

Felállításának helyéről Parsonstowni Leviatánnak nevezték a monstrum távcsövet, ami 1845-től 1917-ig a világ legnagyobb távcsöve volt. (Akkor a 2,5 m-es amerikai Hooker-távcső vette át ezt a megtisztelő címet. A mai legnagyobb optikai távcső a 10,4 m-es GTC.) A Leviatánt csak 1890-ig használták rendszeresen, 1914-ben pedig elkezdték szétszedni. Ezzel a Newton-rendszerű távcsővel Írország ege alatt kb. évente mindössze 60 éjszakán lehetett észlelni (még a mai Magyarországon is évente átlagosan legalább 120 éjszakán elő lehet venni a távcsöveket.) A távcsővel főleg a Messier és a Herschelek által felfedezett ködösségeket akarták részletesebben megvizsgálni, hogy fizikai tulajdonságaikról, természetükről jobb képet kapjanak. A távcső leghíresebb eredménye valószínűleg az M51 spirálkarjainak felfedezése és lerajzolása volt: először figyeltek meg spirálszerkezetet egy extragalaxisban.

VCSE - Az M51 a 183 cm-es Leviatánnal. William parsons rajza 1845-ből. - Wikicommons
VCSE – Az M51 a 183 cm-es Leviatánnal. William Parsons rajza 1845-ből. A kísérőgalaxis is szépen mutatkozik az egyik spirálkar végén. – Wikipédia

A távcsövet építő, és az M51 spirálkarjait 1845-ben lerajzoló William Parsons (=Earl of Rosse) 1867-ben elhunyt. Fia, Lawrence Parsons (ugyancsak az Earl of Rosse címet viselte öröklés útján), maga is amatőrcsillagász, továbbvitte az obszervatórium és a nagy távcső üzemeltetését, és ő alkalmazta Dreyert is.

Dreyer a parsonstowni évek után, 1878-tól kezdve a Burton at Dunsink Csillagvizsgálóban folytatta tovább csillagászati munkásságát. Itt főként asztrometriával, vagyis égi pozíciók mérésével foglalkozott.

1882-ben kinevezték az Armagh-i Csillagvizsgáló igazgatójává. Még csak 30 éves volt ekkor. Első armagh-i feladata egy csillagkatalógus befejezése és publikálása volt, amit elődje, Romney Robinson kezdett el összeállítani: ő 59 évig volt az armagh-i obszervatórium igazgatója, egyes vélemények szerint ezzel rekordot állított fel bármilyen tudományos intézet igazgatói tisztségének betöltése hosszában.

Dreyer még Lord Rosse távcsövével dolgozva kezdett el mély-egeket észlelni. A GC-ben található hibák, és sok új ködösségnek a a GC megjelenése óta történt felfedezése inspirálta a ködök pozíciójának és tulajdonságainak (pl. fényesség, méret, alak) feljegyzésére, a hibák korrigálására. Végül is nagyobb műszerrel dolgozott, mint bárki más előtte… Az Ír Királyi Akadémia lapjában, a Transactions of the Royal Irish Academy-ban 1878-ban, Lord Rosse-tól történő távozása évében közölte a GC 5079 objektumának ismert korrekcióit, és hozzáadta kiegészítésképpen a mások és maga által felfedezett 1172 újabb objektum adatait.

A Lord Rosse-ok által az 1848 és 1878 közötti 30 évben végzett észleléseket 1879-ben a Királyi Dublini Társaság közleményeiben tette közzé. Mások szintén egyre-másra közölték ilyen-olyan helyeken saját újabb felfedezéseiket. Mindezek együttesen Dreyert arra indították, hogy elkészítsen egy ún. Second Supplement-et, vagyis egy Második Kiegészítést a GC-hez. A RAS Tanácsa 1886-ban azonban arra kérte Dreyert, hogy további kiegészítések helyett inkább vegye számba az összes addigi felfedezést, bárki is tette, és készítsen egy új, átfogó katalógust. Mint láttuk fentebb, ez a kérés már nagyon időszerű volt. A kérés alapja az volt, hogy kombinálja össze a GC-t, saját kiegészítéseit és a Második Kiegészítést egyetlen új munkába.

Dreyer eleget tett a felkérésnek, és eme átfogó munkájának eredménye lett a New General Catalogue, amit a RAS Memoir-jaiban 1888-ban publikált. Ennek rövidítése a jól ismert NGC. Ez a közlemény szkennelve, online, ingyenesen elérhető ezen a címen.

Az eredeti, 1888-as, Dreyer-féle NGC 7840 objektumot tartalmaz, 78%-uk a GC-ben is benne volt. Dreyer mindössze 20 saját felfedezését szerepelteti az NGC-ben, de a valóságban kb. 400 NGC-számmal bíró objektum felfedezését lehet neki tulajdonítani. A többséget ugyanis Lord Rosse-szal közös név alatt szerepelteti, de az észleléseket valójában Dreyer végezte el. 4000 más objektumot mások észleltek (beleértve a Herscheleket is), Dreyer nem látta mindegyiket, hanem a különböző szaklapokban és könyvekben közölt cikkeik nyomán vette be őket az NGC-be. Mindez hatalmas irodalmazási munkát jelentett.

Dreyer rendkívül szigorúan értékelte a saját és mások megfigyeléseit, hogy a lehető legkisebbre csökkentse a katalógus hibáinak számát. Igen nagy erőfeszítést tett az egyes észlelések összehasonlítása, súlyozása érdekében, sőt, ha szükségessé vált, akkor távcsövével az illető objektumot újra felkereste az égen a korábbi észlelések ellenőrzése végett. A cél az elérhető legpontosabb katalógus elkészítése volt.

Dreyer az általa igazgatott csillagvizsgáló 1889. évi jelentésében örömmel írhatta le, hogy „kétségkívül a csillagda kormányzóinak megelégedésére szolgál a tény, hogy a ködök 18 hónappal ezelőtt közzétett nagy katalógusát a csillagászok nagyon kedvezően fogadták, és folyamatosan hivatkozzák és idézik csillagászati munkáikban”.

Az NGC azonnali és átütő sikere nyilván megelégedéssel töltötte el Dreyert, ő azonban nem lankadt. 1890-ben, számos addig nem publikált kéziratot is felhasználva, honfitársa, Tycho de Brahe biográfiáját írta meg. Bebizonyította, hogy Tycho mérései annál is pontosabbak voltak a 16. században, mint aminek korábban hitték. A könyv olyan fontos volt, hogy 1963-ban újra kiadták.

Az NGC kiadása utáni időkben, 1888-1894 között felfedezett 1529 ködösség katalógusát Index Catalogue néven 1895-ben közölte, ismét a Transactions of the Royal Irish Academy-ban. Ez egyben az NGC-hez utólag fűzött jegyzeteit és korrekcióit is tartalmazta.

Az 1895-1907 között, immár nem vizuálisan, hanem főként fotografikusan talált ködösségeket a Second Index Catalogue-ban publikálta, ami 3857 mély-eget tartalmazott. Ezt ma a „második” jelző elhagyásával csak IC-nek rövidítjük és nevezzük. A második IC a régi NGC és az első IC-katalógus korrekcióinak, hibajavításainak hosszú listáját is tartalmazta. A második IC az első folytatása, így az IC katalógus összesen 5386 objektumból áll, az NGC 7840 bejegyzésével együtt az NGC és az IC 13 226-ból.

1912-ben az IC-ben előforduló tévedések és hibák javításait közölte.

Dreyer számtalan kéziratot kapott (pl. másolatban a Párizsi Obszervatóriumban végzett 200 évnyi észlelést, vagy a koppenhágai csillagda észleléseit), de végül a hatalmas anyagot nem sikerült rendszerezett formában közölnie.

1910-ben a Királyi Társaság (Royal Society, gyakorlatilag a brit tudományos akadémia) és a RAS megbízta, hogy legyen tagja annak a bizottságnak, amely William Herschel összegyűjtött munkáinak kiadásával, szerkesztésével foglalkozik. Végül ő vált a főszerkesztővé. Dreyer nemcsak elolvasta Herschel összes munkáját és kéziratát, de az összes olyan mély-ég-objektumot és kettőscsillagot is újraészlelte egy 25 cm-es műszerrel, amelyeket Herschel felfedezése óta nem látott senki. A The Scientific Papers of Sir William Herschel c. munka 1912-ben jelent meg.

34 évnyi igazgatóság után, 1916-ban visszavonult Armaghból, és Oxfordban, könyvtárával együtt élt. Ezekben az években Tycho összes munkáját közölte – 15 kötetben!

1923-1924-ben Dreyer, a dán-ír csillagász töltötte be az angol Királyi Csillagászati Társaság elnöki tisztét. Elnöki beszédében Newton munkáinak összegyűjtését sürgette, és 1923-ban kiadták a H. H. Turnerrel együtt írt, a RAS történetét bemutató könyvét.

Élete során ezeken felül kb. 100 szakcikket is megírt. Ötkötetnyi csillagászattörténeti munkája kiadatlan maradt. A klasszikus nyelveken kívül több modern nyelvet is beszélt.

75 évesen, 1926. szeptember 14-én hunyt el. Munkatársai, ismerői rendkívül kedves és rendkívül munkabíró emberre emlékeztek.

VCSE - A 61 km átmérőjű Dreyer-kráter a Lunar Orbiter 4 űrszonda felvételén - Lunar Orbiter 4
VCSE – A 61 km átmérőjű Dreyer-kráter a Lunar Orbiter 4 űrszonda felvételén (a képen a legnagyobb kráter) – Lunar Orbiter 4

A Hold túlsó oldalán egy kráter őrzi nevét.

Mind az NGC, mind az IC nagyon egyenetlen katalógus. A déli félteke felfedezései lényegében csak John Herscheltől és James Dunloptól származnak, mások kevesebbet tettek hozzá. (A modernebb katalógusok, pl. a LEDA, az UGC, a CGCG, Abell stb. egész égboltfelméréseket tartalmaznak, így az égi objektumok eloszlását egyenletesebben követik. Ugyanakkor nem átfogóak, mint az NGC és az IC. Az NGC/IC mindenféle mély-eget felsorol, a modern katalógusok közül pl. az UGC vagy a LEDA csak galaxisokat, és külön katalógusok vannak planetárisokra, szupernóva-maradványokra, diffúz ködökre stb.)

Nem csoda, hogy teljes égboltfelmérések hiányában, vizuálisan, csak az északi féltekéről, a csillagászatilag rossz éghajlatú Brit-szigetekről észlelve Dreyer katalógusai is tartalmaznak általa nem felfedezett, nem korrigált hibákat. Ezért később, katalógusai fontossága miatt, több kísérlet is történt felülvizsgálatukra.

1973-ban J. W. Sulentic és W. G. Tift adta ki az RNGC-t, vagyis a Revised (felülvizsgált) NGC-t. Az RNGC mintegy 800 NGC-objektumot nem létezőnek tüntetett fel: pl. ismétlések miatt két katalógusszámot is kapott egy-egy csillaghalmaz, ilyenkor elég az egyiket megtartani. Másokat egyszerűen nem találtak az égen… Némelyik csillaghalmaz aszterizmusnak bizonyult.

Az RNGC nem tökéletes munka, ugyanis nemhogy Dreyer saját későbbi hibajavításait, de másokéit sem vették figyelembe! Pl. az NGC 2163 esetében Dreyer fordítási hibát követett el, amit később, egy másik munkájában korrigált. Az RNGC azonban nem figyelt Dreyer javítására, ráadásul újabb hibát is bevezetett: az RNGC megfordította a deklináció előjelét ebben az esetben. Így persze, hogy nem létezik az objektum az RNGC-ben, holott nagyon is létező reflexiós ködről van szó.

W. Sinnot 1988-ban adta közre az NGC 2000.0-t. Ebben igyekezett a korábban közölt javítások közül a lehető legtöbbet figyelembe venni – és igyekezett elkerülni a rossznak bizonyult „javításokat”, újonnan bevezetett hibákat.

2009-ben W. Steinicke közölte a The Revised New General Catalogue and Index Catalogue-t. Rövidítése: RNGC/IC. Ez tűnik jelenleg e katalógusok legjobb verziójának. Ezt azóta is folyamatosan pontosítják.

A Saguaro Astronomy Club (SAC) is összeállított egy mély-ég katalógust, aminek a szerző által magyarított változata innen letölthető Excel-formátumban. Az eredeti NGC-ben és IC-ben szöveges kódok írták le az objektum látványát, ezt mellőztem. Az eredeti, angol nyelvű SAC-katalógus és magyarázata letölthető oldalunkról. Ezek nemcsak az NGC-t és az IC-t tartalmazzák, de más, újabb keletű katalógusok adatait is. Mély-ég-észlelések tervezéséhez ezek a katalógusok igen sokat segítenek. A magyar változat magyarázata:

A katalógusban az objektum nevét, esetleges egyéb ismertebb nevét, típusát, koordinátáit (rektaszcenzió és deklináció 2000-es epochára), becsült vizuális fényességét magnitúdóban, maximális és minimális méretét, valamint elnyúlt objektumok esetében az elnyúltság hosszabbik tengelyének pozíciószögét (PA) találjuk meg, továbbá azt, melyik csillagképben látszik az objektum (2000-es csillagképhatárok esetén).

A típusok magyarázatai:

1STAR: egy darab csillag. Nem mély-ég-objektum, de valamikor, egy régi távcsővel mély-égnek nézték tévesen, ezért mély-ég nevet kapott. Az 1-es helyén állhat 2, 3, 4, sőt akár 8 is, ez a tévesen mély-égnek nézett objektumban lévő csillagok számát adja meg. Összesen 286 (!) ilyen mély-ég elnevezés van, a legmegdöbbentőbb közülük az NGC 6892 esete, amit ráadásul IC 1312 néven is katalogizáltak, tehát NGC és IC száma is van, miközben csak négy csillag látszik véletlenül közel egymáshoz a Nyíl (Sagitta) csillagképben.

AST: aszterizmus (102 db).

DF: diffúz köd (241 db).

GH: gömbhalmaz (136 db).

GX: extragalaxis (6698 db).

GX/DF: közeli extragalxisban lévő HII-régió, diffúz köd (pl. az M31-ben, M33-ban stb. láthatunk ilyeneket – 25 db).

GX/GH: közeli extragalaxisbeli gömbhalmaz (1 db).

GXH: galaxishalmaz (21 db).

LMC/DF: a Nagy Magellán-Felhő diffúzködei (14 db).

LMC/GH: a Nagy Magellán-Felhő gömbhalmazai (35 db).

LMC/N+D: a Nagy Magellán-Felhő nyílthalmazai ködösséggel (99 db).

LMC/NY: a Nagy Magellán-Felhő nyílthalmazai köd nélkül (166 db).

A Kis Magellán-Felhőre nézve az SMC jelölést használjuk. A katalógus 35 db Kis Magellán-Felhőbeli objektumot sorol fel (ködöket és csillaghalmazokat).

NL: nemlétező mély-egek, csak tévesen kerültek be katalógusokba (86 db).

NY: nyílthalmazok (1085 db).

NY+DF: nyílthalmaz diffúz köddel (33 db).

PL: planetáris köd (743 db).

QSO: kvazárok (5 db).

SK: sötétködök (205 db).

SNR: szupernóva-maradvány (15 db).

A megadott darabszámok csak közelítőek.

Az NGC 206 speciális jelöléssel: G/N+D szerepel, ez egy extragalaxisban (az M31-ben) lévő, fényes csillagokból álló nyílthalmazt és a benne lévő diffúzködöt jelenti.

A SAC fényesség- és méretadatai: ahol 99,9 magnitúdó szerepel a táblázatban a fényességnél, az csak annyit jelent, hogy nem érhető el vizuális fényességadat, és így kell értelmezni az ilyen számadatokat. A méreteknél az s ívmásodpercet, az m ívpercet szeretne jelenteni. A PA értékek északról kelet felé mérve – az égen! – megmutatják fokokban mérve, hogy az objektum merrefelé elnyúlt. (PA: position angle, pozíciószög.)

Lehetséges, hogy szükséges hangsúlyozni: nem ennyi mély-ég objektum van az égbolton, amennyi ezekben a SAC-katalógusokban szerepel, hanem sokszorosan több! Ez csak egy válogatás a relatíve fényesebbekből amatőrök számára.

Felhasznált irodalom: E. M. Lindsay: J. L. E. Dreyer and His New General Catalogue of Nebulae and Clusters of Stars, Astronomical Society of the Pacific Leaflet, 436. szám 1965.