A hét napjai nevének (nem mindig) csillagászati eredete – Zoltán Szilárd
Dr. Kereszturi Ákos, az MCSE elnöke „Mi haszna van a csillagászatnak?” című előadásában kitűnő példát hoz a hét napjaival kapcsolatban, melyek közül egyik-másiknak a neve az európai nyelvek egy jelentős részében valamelyik naprendszerbeli égitest, nevezetesen a Hold, a Nap, illetve – a Szaturnuszig bezárólag – bolygónevekből származik.
Mindez leginkább az újlatin nyelvek (spanyol, francia, olasz, román stb.) esetében érhető tetten, ám ne szaladjunk ennyire előre. Először is nézzük meg dióhéjban, mi volt ennek előzménye az ókori rómaiaknál.
A latinban a hét napjainak nevében – sorrendben – a Hold (hétfő), a Mars (kedd), a Merkúr (szerda), a Jupiter (csütörtök), a Vénusz (péntek), a Szaturnusz (szombat) és végül a Nap (vasárnap) köszön vissza. Hogy hangzottak ezek latinul? Nos, egész egyszerűen a dies ’nap’ szót használták az égitest nevének birtokos esetű alakjával (hozzátéve, hogy a bolygónevek a görög-római mitológiában egyet jelentettek bizonyos istenekkel, ami a germán nyelvek napneveinek kialakulására is hatással voltak).
Mivel a latinban a szórend szabad volt, a dies főnév állhatott a birtokos esetű névalak előtt és után is: dies Lunæ vagy Lunæ dies ’a Hold napja’, dies Martis vagy Martis dies ’Mars napja’, dies Mercurii vagy Mercurii dies ’Merkúr napja’, dies Iovis vagy Iovis dies ’Jupiter napja’, dies Veneris vagy Veneris dies ’Vénusz napja’, továbbá dies Saturni ’a Szaturnusz napja, valamint dies Solis ’a Nap napja’. Későbbi fejleményként, már a kereszténység korában a ’szombat’ és a ’vasárnap’ megjelölését két másik, a valláshoz köthető szó váltotta fel: a Sabbatum (vagy dies Sabbati), amely – a görögön keresztül – a héber sabbát ’pihenés, pihenőnap’ szóból eredeztethető, illetve a (dies) Dominicus vagy Dominica, ami annyit tesz: ’az Úr napja’. (Itt kivételesen nem birtokos esetű alakról, hanem melléknévről van szó, mint a dies főnév jelzője, amely hím- és nőnemű is lehetett a latinban.)
Ezen alakok szépen levezethetőek az újlatin nyelvekben is, hiszen e nyelvek valójában az ókortól kezdve anyanyelvként használt (persze az azóta eltelt másfél évezred alatt sok változáson is keresztülment) hétköznapi latin természetes folytatásai.
Míg egyes nyelvek a teljes kifejezéseket viszik tovább valamilyen összevont formában, így pl. a Lunæ dies, Martis dies stb. található meg az olaszban lunedì, martedì, mercoledì, giovedì, venerdì, a franciában lundi, mardi, mercredi, jeudi, vendredi alakban, a dies Lunæ, dies Martis stb. pedig pl. a katalán dilluns, dimarts, dimecres, dijous, divendres szavakat eredményezte; addig más nyelvváltozatok csak az eredetileg birtokos esetű alakot tartották meg (a dies nélkül), mint a spanyol lunes, martes, miércoles, jueves, viernes, a román luni, marți, miercuri, joi, vineri vagy a szardíniai lunis, martis, mercuris stb. (Bár a szárd nyelvet kevesen ismerik, érdemes róla tudni, hogy elszigeteltsége révén – hangrendszere és szókincse tekintetében – szinte máig azonos a népi latinnal). A nem bolygónév-eredetű két utolsó nap, a spanyol sábado és domingo, az olasz sabato és domenica, a francia samdi, dimanche, a katalán dissabte, diumenge, román sâmbătă, duminică, szárd sábadu, domíniga stb. természetesen a latin Sabbatum (vagy dies Sabbati, ill. Sabbati dies – ld. katalán és francia) és a (dies) Dominicus/Dominica folytatásai.
A figyelmes olvasó bizonyára azt is észrevette, hogy egyes (birtokos esetű) alakok magánhangzóra (-æ/-i), míg mások –is-re végződtek a latinban. Ezt a „zűrzavart” az újlatin nyelvek analógiás változásokkal felszámolták, úgymond „kiegyenlítették”, hol az egyik, hol a másik végződés javára (az olasznak és a románnak amúgy sem volt más választása, mivel a szó végi -s lekopott, mint általános érvényű hangváltozás a keleti latinságban – ami nem történt meg nyugaton, pl. a spanyolban). Érdemes még tudni, hogy az újlatin nyelvekben nem a klasszikus latin alanyesetű, hanem többnyire az eredetileg tárgyesetű alakjai élnek tovább a névszóknak (ez fordult elő a leggyakrabban a mondatokban és az elöljárószók vonzataként is), tehát pl. a ’nap’ (mint időegység) jelentésű spanyol día, régi olasz dì, román zi(uă) stb. nem az alanyesetű dies, hanem ennek tárgyesete, a die(m) folytatása (és azért teszem zárójelbe az –m‑et, mert a tárgyeset jele igazából már a klasszikus korszakban sem volt kiejtett mássalhangzó, csupán az előtte lévő magánhangzónak kölcsönzött némi nazalitást, mely a beszédből hamar ki is veszett).
Eddig nem ejtettem szót a portugálról, amely a második legtöbb anyanyelvi beszélőt számláló újlatin nyelv és a spanyol „ikerpárjának” tekinthető (írásban máig nehézséget okozhat a kettő megkülönböztetése egy kívülálló számára, noha kiejtésben eléggé eltávolodtak egymástól az utóbbi néhány száz évben). Szándékosan hagytam utoljára, ugyanis a mai portugál kivételes a témánk szempontjából: a hétköznapok neve sem bolygónév-eredetű, hanem azokra sajátos kifejezéseket használnak, amelyek az egyházi latinra vezethetőek vissza. A segunda-feira ’hétfő’, terça-feira ’kedd’, quarta-feira ’szerda’, quinta-feira ’csütörtök’ és sexta-feira ’péntek’ a latin secunda feria ’a hét második napja’, tercia feria ’a hét harmadik napja’ stb. kifejezések folytatásai. S hogy miért éppen a „második nap” a hétfő, arra az a magyarázat, hogy a katolikus egyházi hagyomány a vasárnapot tekintette a hét első napjának.
Csak röviden térnék ki az angolra, amelynek egyebek mellett germán gyökerei is vannak, és amely szintén a görög-római hagyományt tükrözi a hét három napjának nevében. Azt sem nehéz kitalálni, hogy melyek ezek: természetesen a Monday ’hétfő’ (vö. német Montag), a Saturday ’szombat’ és a Sunday ’vasárnap’ (vö. német Sonntag), amelyek történetileg – az angolszászon és az ősgermánon keresztül – végső soron a már említett latin Lunæ dies, Saturni dies, illetve Solis dies tükörfordításai. (A latin jóval „régebbi”, mint a germán nyelvek szétválása, ezért nem meglepő, hogy már az ősgermánban is voltak latin jövevényszavak, illetve a latin mintájára képzett kifejezések.)
Végezetül kanyarodjunk el a magyar irányába! Mint azt Kereszturi Ákos is említi előadásában, nyelvünkben semmi nyoma nincs annak, hogy a napneveknek lenne bármi közük is a bolygókhoz vagy más égitestekhez. (Az egyetlen közös pont az újlatin nyelvekkel a szombat lenne, ám az sem bolygónévből származik.) Ennek persze nem az az oka, amit sokszor fel szokás hozni ilyenkor, miszerint „a magyar nem indoeurópai nyelv”, hanem egész egyszerűen a magyarban máshonnan származnak ezek az alakok. Na de honnan?
A hét napból mindössze három esetében „büszkélkedhetünk” saját, magyar eredetű szóalkotással, ezek pedig a hétfő, a kedd és a vasárnap. A hétfő mint ’a hét feje’, illetve a vasárnap, azaz ’vásár(i )nap’ szinte adják magukat; egyedül a kedd szorul némi magyarázatra: ez nem más, mint a ketted(ik) régi alakváltozata, a hét második napjára utalva.
Ami a többi napot illeti, ismerősen csenghetnek azon olvasóink számára, akik tanultak vagy beszélnek valamilyen szláv nyelven! Bizony, ugyanis ezek nagyon régi szláv jövevényszavak. Kezdjük a szerdával: pl. orosz среда [szrʲedá], horvát és szlovén sreda stb. – az ősszláv *serda alakból származnak, melynek eredeti jelentése ’közép(ső)’ volt, tehát a ’hét közepe’, távolabbról pedig az indoeurópai alapnyelvi *kʲerd- ’szív’ tő lelhető fel benne. A csütörtök szintúgy egy délszláv nyelvből ered, ld. pl. szlovén četrtek, melynek jelentése eredetileg ’negyedik [nap]’, s ugyanígy a péntek, vö. cseh pátek vagy lengyel piątek [pjantek], azaz ’ötödik [nap]’. (Az utóbbi kettőben az indoeurópai alapnyelvi *kʷetwóres ’négy’, illetőleg *penkwe ’öt’ számnévi tövek rejlenek.) S utoljára maradt a szombat, amely végső eredetére nézve az újlatin nyelvekkel közös, de közvetlenül ugyancsak egy déli vagy keleti szláv nyelvből került hozzánk – vö. egyházi ószláv sǫbota [szombota].
