Címke: VCSE

A Nap Zalaegerszegen októberben a hó közepén kb. 07:00 (NYISZ) körül kel, 18:00 (NYISZ) körül nyugszik (ld. lentebb részletesebben). (A NYISZ a nyári időszámítás, a KözEI a Közép-Európai Idő rövidítése, utóbbi megegyezik a polgári téli időszámításunkkal. NYISZ = UT + 2 óra, KözEI = UT + 1 óra.) Az ország középső részén kb. negyed, a keleti részén kb. fél órával hamarább kel és nyugszik a Nap, illetve a Hold. Az észlelés napnyugta után – témaválasztástól, távcső felállításától függően – körülbelül egy órával már elkezdhető. A csillagászati szürkület a napnyugta utáni, illetve napkelte előtti 1,5-2 órát felölelő időszak. Utolsó negyed október 6-án, újhold október 14-én, első negyed október 22-én, telehold október 28-án lesz. Csillagászati szürkület alatt azt az időszakot értjük, amikor a Nap már legalább -12°-on vagy mélyebben van a horizont alatt, de a -18° horizont alatti magasságot még nem éri el. A -18°-os érték elérése után áll be a teljes sötétség. Látványosabb, fontosabb események UT időzóna szerint (UT = NYISZ-2 óra): 10.06. 10:00 Az októberi Camelopardalidák meteorraj maximuma (ZHR=5) 10.09. 07:00 A Draconidák meteorraj maximuma (ZHR=5) 10.18. 13:23 A Hold elfedi az Antarest (fedés vége: 14:38) 10:22             Az Orionidák meteorraj maximuma (ZHR=20) 10.28 20:13 Részleges holdfogyatkozás (19:35-20:53, nagysága: 0,12) A Merkúr a hónap elején még kereshető napkelte előtt keleten, de láthatósága egyre romlik. 20-án felső együttállásban van a Nappal, a hónap végén már nem figyelhető meg. A Vénusz egész hónapban megfigyelhető hajnalban, a keleti égen. 24-én van a legnagyobb keleti kitérésben. A Mars a Nap közelsége miatt nem figyelhető meg. A Jupiter a Kos csillagképben látható este, déli irányban. Fényessége -2,9 magnitúdó, látszó átmérője 49". A Szaturnusz a Vízöntő csillagképben látható kora estétől éjfélig, délkeleten. Fényessége 0,7 magnitúdó, átmérője 18". Az Uránusz a Kos csillagképben látható estétől, délkeleten. A Neptunusz a Halak csillagképben látható az esti óráktól az éjszaka első felében, délkeleten. A következő táblázatban Zalaegerszegre nézve a Nap és a Hold keltének, delelésének és nyugvásának időpontjait adjuk meg (óra:perc formátumban, nyári időszámítás szerint), valamint a Hold aktuális fázisát az adott nap 00:00 h UT-jére (0%: újhold, 50%: első vagy utolsó negyed, 100%: telehold). A táblázat tartalmazza ezen felül, hogy milyen napról van szó (hétfő-vasárnap), a Julián dátumot az adott nap 0 h UT-jére, valamint a helyi csillagidőt (Local Sidereal Time, LST) Zalaegerszeg földrajzi hosszúságára, vagyis λ = 16º 50′-re, óra:perc:másodperc alakban. A helyi csillagidő a tavaszpont óraszöge az adott helyről nézve. Megjegyzendő, hogy az ország középső részén tipikusan kb. 15, a keleti határ mentén tipikusan kb. 30 perccel korábban történnek a kelések-nyugvások, mint Zalaegerszegen, az eltérő földrajzi hosszúságok miatt. A Nap és a Hold kelési-delelési-nyugvási időpontjai NYISZ-ben vannak megadva. Barangoljunk a Hattyúban októberben Sue French és a Herschel család segítségével… Az NGC 6866 egy nyílthalmaz, amelyet Caroline Herschel fedezett fel 1783. július 23-án. Az NGC 6866 könnyen megtalálható, hiszen a keresőtávcsőbe tekintve egy látómezőben látszik a Delta Cygnivel, mely halmaztól 3,5 fokra nyugat-északnyugatra fekszik. (A klasszikus keresőtávcső látómezeje 5° átmérőjű, ilyen a SkyWatcher 50/190-ese is például.) A halmaz közelében lévő legfényesebb csillag egy 7 magnitúdós, vöröses-narancssárga csillag, tőle 24’-re nyugatra. Egy kistávcsővel, 87x-es nagyítással, kb. 30 csillag látszik 10’ hosszan, mint egy sárkány. A sárkány ÉNY-D irányú, a hegye lehajlik. A testet 17 csillagból álló 6’-es csomó alkotja, a fényesebbek egy észak-déli sávba gyűltek össze. A következő célpontunk, az NGC 6910, szintén egy nyílthalmaz a Hattyú (Cygnus) csillagképben. William Herschel fedezte fel 1786. október 17-én. A halmazt fia, John Herschel is megfigyelte 1828. szeptember 18-án. Ez az apró halmaz 33’-re észak-északkeletre fekszik a Sadrtól (Gamma Cygni), azaz a Hattyú szárnyainak felezőpontjától. 87x-es nagyítással két 7 magnitúdós sárgás csillag és a nyolc 10 magnitúdós csillagból álló gyöngyház fényű, kettéhasadt lánc látszik, ami egy kb. 5’ hosszú Y alakú mintában egyesül. Ezt még féltucat halványabb csillag tovább díszíti. Az NGC 6910 az IC 1318 egy homályos szakaszába van beágyazva, amely a Sadr (γ Cygni) körüli ködösség. Ez a Sadr-régió. A Sadr körüli diffúz, emissziós köd a Hattyú keresztjének közepe. Az emissziós, diffúz ködök mellett számos sötét ködöt is tartalmaz. Maga a Sadr körülbelül 2,2 magnitúdós. A régió körüli ködös területek is meglehetősen világosak. 17-szeres nagyítás mellett, nagylátószögű okulárral és a 3,6°-os látómezővel már egy kistávcső is elképesztő komplexumról árulkodik. A három legfényesebb folt 1,9°-ra északnyugatra, 0,8°-ra kelet-északkeletre és 1,1°-ra kelet-délkeletre található a Gammától. Mindegyik nagyjából északkelet-délnyugati irányú, és körülbelül 30-40” hosszúnak tűnik. Azt a látszatot keltik, mintha a látómező csillagai halványodnának a Sadr felé és ezáltal a Gamma Cygni egy tölcsér alján ülne. (Az NGC 6910 Y-alakú csillagcsoportot formáz egyébként, látványos bemutatói célpont.) Az IC 1318-t gyakran Gamma-Cygni-ködként emlegetik, és bár a Sadr körül látható, de a köd és a csillag nem kapcsolódik egymáshoz, így nem a Sadr okozza az emissziós köd ragyogását sem. Mint ahogy néha Pillangó-ködnek is nevezik, de ez a „kétkaréjos” kozmikus felhő nem tévesztendő össze az NGC 6302-vel, egy másik Pillangóval, amely planetáris köd, és kb. 3800 fényévre van tőlünk, a Skorpió csillagképben. Sue French: Deep-Sky Wonders 234-235. o. Már többször említettük Walter Scott Houstont, aki 1946-tól kezdődően 1993-ban bekövetkezett haláláig írta a Sky and Telescope-ba a Mélyég-csodák (Deep Sky Wonders) rovatot. Eddig ilyennel még nem találkoztunk, hogy az eredeti rovatban – ugyan rövidke bejegyzések – háromszor is leírta ugyanazt az objektumot a szerző. Érdemes megfigyelni, mennyit változik a leírása, ahogy telnek az évtizedek… 1946. október: NGC 6866: Szép halmaz halvány csillagokból, mely jobban látszik nagyobb műszerrel. 1973. szeptember: Egy érdekes kis halmaz: NGC 6866, mintegy 20 csillaggal bír, lazán összecsomagolva egy 8’ hosszú ellipszisbe. Összfényessége kb. 9 mg. 25T/150x-el a LM ki volt töltve villogó csillagnyüzsgéssel. 1973. október: Az NGC 6866 kb. ugyanolyan méretű, mint az M29, és egy mg-val halványabb. A katalógusok 80 csillagot jeleznek itt. Nincs beszámolóm látványáról 41 cm-es, vagy nagyobb távcsővel, de egy 15 cm-es kimutat egy ködös fénylést, melyet feltehetően felbontatlan csillagok okoznak. A fénylés nyilvánvaló volt 25 cm reflektorral is. Ez is mutatja, érdemes vissza-visszatérni rég megfigyelt objektumokhoz ugyanazzal vagy egy másik távcsővel...

A következőkben szeptemberi amatőrcsillagászati megfigyelésekhez szeretnénk ajánlani néhány objektumot. A Nap szeptember közepén 6:20 (NYISZ) körül kel, 19:00 (NYISZ) körül nyugszik. (A NYISZ a nyári időszámítás rövidítése. NYISZ = UT + 2 óra, ahol UT a Universal Time = Világidő rövidítése.) Az észlelés napnyugta után – témaválasztástól, távcső felállításától függően – körülbelül két órával már elkezdhető. A csillagászati szürkület a napnyugta utáni, illetve napkelte előtti 1,5-2 órát felölelő időszak. Utolsó negyed szeptember 7-én, újhold szeptember 15-én, első negyed szeptember 22-én, telehold szeptember 29-én lesz. Csillagászati szürkület alatt azt az időszakot értjük, amikor a Nap már legalább -12°-on vagy mélyebben van a horizont alatt, de a -18° horizont alatti magasságot még nem éri el. A -18°-os érték elérése után áll be a teljes sötétség. Látványosabb, fontosabb események UT időzóna szerint (UT = NYISZ-2 óra): 09.06. 11:00 A Merkúr alsó együttállásban a Nappal 09.09. 23:00 A Szeptemberi Epszilon Perzeidák meteorraj maximuma (ZHR=5) 09.13. 03:47 46 órás holdsarló 14 fok magasan keleten 09.14. 03:48 22 órás holdsarló 4 fok magasan keleten 09.15.-09.18. VCSE magashegyi észlelőhétvége Trahüttenben 09.21. 08:29 Az Antares 0,5 fokkal délre a Holdól (35%-os holdfázis) 09.22. 19:26 A Merkúr dichotómiája 09.23. 06:50 Őszi nap-éj egyenlőség A Merkúr a hónap elején még nem figyelhető meg, de 10-én már fél órával kel a Nap előtt hajnalban. Innentől láthatósága gyorsan javul, 22-én van a legnagyobb nyugati kitérésben, ekkor másfél órával a Nap előtt kel. A Vénusz hajnalban már jól megfigyelhető. Hajnali láthatósága a hónap során gyorsan javul. A Mars a hónap során nem figyelhető meg. A Jupiter a Kos csillagképben látható estétől, keleten. Fényessége -2,7 magnitúdó, látszó átmérője 46". A Szaturnusz a Vízöntő csillagképben látható kora estétől hajnalig. Fényessége 0,5 magnitúdó, átmérője 19". Az Uránusz este kel a Kos csillagképben, egész éjszaka megfigyelhető. A Neptunusz a Halak csillagképben látható az esti óráktól, egész éjszaka megfigyelhető. A következő táblázatban Zalaegerszegre nézve a Nap és a Hold keltének, delelésének és nyugvásának időpontjait adjuk meg (óra:perc formátumban, nyári időszámítás szerint), valamint a Hold aktuális fázisát az adott nap 00:00 h UT-jére (0%: újhold, 50%: első vagy utolsó negyed, 100%: telehold). A táblázat tartalmazza ezen felül, hogy milyen napról van szó (hétfő-vasárnap), a Julián dátumot az adott nap 0 h UT-jére, valamint a helyi csillagidőt (Local Sidereal Time, LST) Zalaegerszeg földrajzi hosszúságára, vagyis λ = 16º 50′-re, óra:perc:másodperc alakban. A helyi csillagidő a tavaszpont óraszöge az adott helyről nézve. Megjegyzendő, hogy az ország középső részén tipikusan kb. 15, a keleti határ mentén tipikusan kb. 30 perccel korábban történnek a kelések-nyugvások, mint Zalaegerszegen, az eltérő földrajzi hosszúságok miatt. A Nap és a Hold kelési-delelési-nyugvási időpontjai NYISZ-ben vannak megadva. Néhány mélyég-objektum szeptemberre Júliusban gömbhalmazmaratont tartottunk. Szeptemberben jöjjön néhány csodás, aprócska objektum… Planetárisköd-vadászatra fel! A planetáris ködök figyelemre méltó célpontok. Egy amatőr távcsövön keresztül gyakran korongnak, gyűrűnek vagy pillangónak látjuk őket, amelyek közül sokan a kék és zöld jellegzetes árnyalataiban játszanak. A planetáris köd olyan anyagokból áll, amelyeket egy közepes tömegű csillag (kb. 0,5 - 8 naptömeg közötti) dob le magáról, miközben az utolsó nukleáris üzemanyagát is elfogyasztja. A haldokló csillag összeomló magja intenzíven felforrósodik, felmelegíti a kibocsátott gázokat, és izzani kezd. Ezek a pici ködök nagyon halványak, mégis sokat megtalálhatunk egy kis távcsővel is. Keressünk meg néhányat ezekből az áttetsző buborékokból, amelyek a nyári eget (szeptember 22-ig még csillagászati nyár van) díszítik. Az NGC 6543, vagyis a Macskaszem-köd a Sárkányban található, körülbelül félúton az Omega (ω) és a 36 Draconis csillagok között. Kis nagyításnál a „Macskaszemet” összetéveszthetnénk egy csillaggal, ha nem látnánk halvány vízkék árnyalatát. Egy 105 mm-es refraktorral, 150-200-szoros nagyítással a planetáris köd 20”-es É-ÉK – D-DNY irányú, ovális foltocskának látszik. A közepén egy kicsit sötétebb, és látható a halvány központi csillaga is. A vékony halo homályos kontúrt ad a ködnek. Egy 25 cm-es Newtonnal, 220-szoros nagyítással az ovális forma már inkább rombusz alakúnak látszik, jól lekerekített sarkokkal, a legdélebbi elég hegyes. Ugyanebben a látómezőben 9'-re keletre észrevehetjük a kicsi és halvány NGC 6552 galaxist is. Nyugat-északnyugat – kelet-délkeleti irányú, felületi fényessége pedig egyenletes. Az NGC 6543 vizuálisan megfoghatatlan, több mint 5’-es külső fényudvarral rendelkezik. Ezt a halvány koronát még nagy amatőr távcsövekkel is nehéz elkapni, de a legfényesebb izzószála egy 25 centiméteressel már észrevehető. A megnyúlt folt a Macskaszemtől 1,8’-re nyugatra és egy 9,8 magnitúdós csillagtól 1,1’-re délkeletre látszik. Elfordított látással jelenik meg körülbelül 120-220-szoros nagyítással. Egy OIII szűrő segíthet az érzékelésben. Ez a ködös szál az IC 4677 elnevezést viseli. Edward Emerson Barnard fedezte fel és rajzolta le 1900. április 24-én, az észlelést a Yerkes Obszervatórium 1 méteres távcsövével végezte. Az IC 4677-et több katalógusban is rosszul galaxisként osztályozták. Következő célpontunk a Hattyú csillagképben (Cygnus) az NGC 6826, azaz a Pislogó-köd 28’-re a 16 Cygni-től, amely gyönyörű kettőscsillag, két 6 magnitúdós sárga csillagból áll. Egy 105 mm-es távcsővel, 17x-es nagyítással a planetáris köd úgy néz ki, mint egy türkiz 9 magnitúdós csillag, míg a 47-szeressel már apró korongot mutat. Ezen egy 11 magnitúdós csillag ül 1,6’-re dél-délnyugatra. 127-szeres nagyítással vesz fel egyáltalán bármilyen formát. Enyhén ovális alakja hamuszürke borítéknak látszik, amely egy fényes gyűrűt vesz körül. Meglehetősen sötét „szívét” a halvány központi csillag lyukasztja át. Ha közvetlenül a ködre nézünk, a külső gyűrű eltűnik, de visszaugrik a látómezőbe, ha elfordított látással próbálkozunk. A közvetlen és az elfordított látás váltogatásával a planetáris köd pislogni látszik. Ez az ihlette a becenevét: a „pislogó planetáris köd”. A közepes és nagy távcsővel rendelkező megfigyelők az objektum hossztengelyének mindkét végén egy apró, fényes foltot is felfedezhetnek. Ezek az ún. FLIER-ek (Fast Low-Ionization Emission Region), amely szuperszonikus sebességgel tágulnak. A FLIER-ek akkor alakulhatnak ki, amikor egy „irányfüggő” csillagszél kölcsönhatásba lép a központi csillag által korábban kidobott anyaggal. A gyors, alacsony ionizációs emissziós régió (FLIER) egy alacsony ionizációjú gázt közrezáró térrész, amely szuperszonikus sebességgel mozog, számos planetáris köd szimmetriatengelye közelében. Kiáramlási sebességük lényegesen magasabb, mint a ködök sebessége, amelyekbe beágyazódnak, és ionizációjuk sokkal alacsonyabb. A FLIER-ek nagy sebessége arra utal, hogy sokkal fiatalabbak a szülő-ködjeiknél, és alacsony ionizációjuk azt jelzi, hogy a körülöttük lévő gázt ionizáló ultraibolya sugárzás nem hatol be a FLIER-ekbe. És jöjjön a nagy kedvenc, az egyik legismertebb planetáris köd. Kevés égi objektumot ábrázolnak, fotóznak olyan gyakran, mint a Gyűrű(s)-ködöt az M57-et a Lantban (Lyra). A lírai Messier 57-et 1779 januárjában fedezte fel Antoine Darquier de Pellepoix, és még ugyanebben a hónapban – tőle függetlenül – Charles Messier is. Messier szerint Darquier nagyon unalmasnak, de tökéletesen körvonalazottnak írta le a ködöt. „Akkora, mint a Jupiter, és egy halványuló bolygóra hasonlít.” Lehet, hogy ez volt az első alkalom, hogy ezt a típusú ködöt bolygóhoz hasonlították. De valójában William Herschel alkotta meg a planetáris köd kifejezést. Ironikus módon Herschel nem vette fel az M57-et a planetáris ködök közé, hanem perforált ködnek nevezte. Kezdetben úgy gondolta, hogy csillagokból állhat. Az M57 a Béta (β) és Gamma (γ) Lyrae közötti út kétötödénél találjuk, már egy sima 10x50-es binokulárral is látszik. A kis refraktorral 127x-es nagyítással északkelet – nyugat-délnyugat irányú ovális fényfánknak látszik. A hosszabb oldalai kicsit világosabbak, mint a végei, a belseje pedig határozottan világosabb, mint az égi háttér. A köd keleti oldala mellett egy 13 magnitúdós csillag csücsül. Sokan megszállottan üldözik a Gyűrű-köd központi csillagát, ami vizuálisan meglehetősen nehéz feladat. A sikeres észlelés kulcsa nem a kiváló átlátszóságban vagy a kivételesen sötét égboltban rejlik. A nyugodt légkör és a nagy nagyítás az, amire valójában szükség van. Állítólag a legkisebb távcső, amivel észlelték az egy 9"-es (22,86 cm). Sue French saját bevallása szerint a 14,5"-es (36,83 cm) távcsövével látta biztosan. Egy második csillag a középponttól NY-ÉNY-ra a gyűrű sötét üregében, valamint egy harmadik, a gyűrű délnyugati szélébe ágyazódva látszik. A 14,5"-es távcsőben a Gyűrű külső pereme kissé eltér a többi részétől. Egyes megfigyelők az élét pirosnak, a többit pedig zöldnek írják le. De sokak számára a színek „túl finomak” maradnak ahhoz, hogy igazán érzékelni tudják. Ha a Gyűrű-ködöt nézzük, akkor vele egy látómezőben szintén látszik egy galaxis, az IC 1296, már ha elég nagy távcsővel próbálkozunk. Állítólag már 25 centiméteressel is észlelték, de Sue French egy 40 cm-essel is épphogy láthatónak írta le. Az M57-től 4,1'-re nyugat-északnyugatra 11-14 magnitúdós csillagokból álló kör látszik, ami „megtartja” a ködöt. Egy 14 magnitúdós csillag a középpont közelében ül, az IC 1296 magja pedig mindössze 28" távolságra fekszik ettől a csillagtól kelet-délkeletre. Jó esetben az apró mag is megmutathatja magát. Az IC 1296 spirálgalaxis és két karja nagyon kicsi felületi fényességgel rendelkezik. Ha a planetáris ködöt nézzük, akkor olyan fényt látunk, amely mintegy 2000-2500 évvel ezelőtt hagyta el a Gyűrű-ködöt. Mivel a galaxis kb. százezerszer távolabb van, a fénye 200 millió évvel ezelőtt indult el felénk, amikor dinoszauruszok még jöttek-mentek a Földön. A Naprendszerünk pedig az eltelt idő alatt egy teljes kört megtett a Tejút középpontja körül. A következő planetáris, a Súlyzó-köd (M27). Ez az elsőként felfedezett planetáris köd, amelyet Messier talált meg 1764-ben. A Vulpeculában (Kis Róka) található, a Gamma (γ) Sagittae-tól 3,2°-ra északra, és már a keresőtávcsőben is felismerhető. A 14x70-es binokulárban már a fényes része is látszik. Egyesek szerint inkább „almacsutka” formájú a planetáris köd. Az alma oldalait kitöltő halvány nyúlványok is láthatók. Egy 105 mm-es lencsés távcső 127x-es nagyítással világosabb területeket mutat az almamagon belül és a tetején is, egy kelet-északkelet – nyugat-délnyugat irányú átlós sáv is látszik, egy nagy folttal a délnyugati lebenyben, amely átölel egy átlós „rudat”. Nagy nagyításnál számos halvány csillag is láthatóvá válik. Stephen James O'Meara 1998-ban megjelent The Messier Objects című könyvében kilencet észlelt a mindössze 10 cm-es lencsés távcsövével. 25 cm-es Newtonnal már 17-et számolt meg 220x-os nagyításnál. Hat, köztük a planetáris köd központi csillaga, az alma magját pöttyözi, a többi pedig szétszórva látszik a halvány nyúlványokon. A nyúlványokkal az M27 egy kövér amerikai focilabdának látszik, amelynek hegyes végeit egy kicsit kiradírozták. A következő az NGC 6572. A Türkizkék golyót (Dr. Csizmadia Szilárd VCSE elnök egyik kedvence) 1825-ben fedezte fel Friedrich Georg Wilhelm von Struve, amikor összeállította híres kettőscsillag-katalógusát, a Dorpat Obszervatóriumban. Sir William Huggins angol csillagász – aki az angol asztrofizika megalapozója is volt – 1864-ben vette észre az objektum árulkodó spektrumát. Az NGC 6572 2,2 fokra dél-délkeletre fekszik a 71 Ophiuchitól. Különböző megfigyelők Smaragd-ködnek, Kék Ütőgolyónak vagy Türkizkék golyónak nevezik, amelyek a színének eltérő felfogását is tükrözik. Mindenki egy picit másképp láthatja. Az NGC 6572-t különböző teleszkópokkal a kék vagy zöld kissé eltérő árnyalatainak látta még maga Sue French is. A köd nagyon apró, kerek, elég fényes és kékesszürkének mutatta magát egy kis refraktorral. Egy 20 centiméteressel kifejezetten kéknek és tojás alakúnak látta, amelynek kicsi, fényes magja van, és a szélein világosabb. Egy 25 centiméteressel a planetáris köd kifejezetten kéknek látszik, zöld és ovális, vékony külső folttal. Egyik 36 cm-es nagyágyúval zöldesnek látta, majd egy másik este feltűnően türkiznek tűnt egy 38 cm-essel. A központi csillag csak időszakosan mutatta meg magát a fényes magban. Az összes megfigyelést közepestől-nagyig terjedő nagyítással végezték, mivel a köd kicsiny mérete miatt a jellegzetes színe kis nagyítás mellett eltűnik. Feltűnő színét annak köszönheti, hogy nagyon fiatal, talán csak 700 éves ez a planetáris, és ezért még forró. Felvetődhet bennünk, hogy mennyire gyakoriak a planetáris ködök? Jelenleg kb. 2500 ismert, de ezrek lehetnek felfedezetlenül vagy rejtve a szemünk elől. A planetáris ködöket olyan csillagok alkotják, amelyek életüket legalább 0,5, legfeljebb nyolc naptömeggel kezdték. Ez magában foglalja az összes csillag 95 százalékát, és ha ez lenne az egyetlen kritérium, a mi Napunk is az egyik ilyen égi lepelbe burkolózva halna meg. Nyitott kérdés még, hogy egy kísérőcsillag hogyan befolyásolja a planetáris ködök kialakulását. Sue French: Deep-Sky Wonders 187. o. és 208-210. o.