Amikor a Voyager-2 űrszonda 1989-ben elrepült a Neptunusz mellett, egy nagyméretű sötét foltot vett észre a Neptunuszon, amit egy ottani időjárási jelenség okozott. Egy most tanulmányozott folt mérete pedig akkora volt, hogy ha a Földön lenne, az Egyesült Államok-beli Bostontól Portugáliáig elérne, átnyúlva az Atlanti-óceánon. Működésbe állása (1990) óta a Hubble Űrtávcsővel (Hubble Space Telescope, röv. HST) folyamatosan monitorozták a neptunuszi óriásviharok fejlődését. Eközben új viharok kifejlődését is látták. Az alábbi képsorozat azt is bemutatja, milyen felbontást érhetünk el a Neptunuszról a 2,4 méter főtükör-átmérőjű HST-vel. Megjegyzendő, a Neptunusz kb. 30-szor távolabb kering a Naptól, mint a Föld.
VCSE - A Neptunusz egyik évekig létező vihara látható négy különböző epochánál készült HST-felvételen a fehér négyszögeken belül. A korábbi számítógépes szimulációk szerint a viharnak az egyenlítő felé kellene lassan elmozdulnia, és az egyenlítőnél felbomlania és sok kis apró felhőre szétesnie. Ehelyett e megfigyelések azt mutatták, hogy a vihar a déli pólus felé vándorolt, és hirtelen szétesés helyett szimplán elhalványodott. A vihar 2015-ben 5000 km, 2017-ben már mindössze csak 2300 km hosszú volt. - Forrás: © M.H. Wong and A.I. Hsu (UC Berkeley)/NASA/ESA
VCSE – A Neptunusz egyik évekig létező vihara látható négy különböző epochánál készült HST-felvételen a fehér négyszögeken belül. A korábbi számítógépes szimulációk szerint a viharnak az egyenlítő felé kellene lassan elmozdulnia, az egyenlítőnél felbomlania és hirtelen sok kis apró felhőre szétesnie. Ehelyett e megfigyelések azt mutatták, hogy a vihar a déli pólus felé vándorolt, és hirtelen szétesés helyett szimplán elhalványodott. A vihar 2015-ben 5000 km, 2017-ben már mindössze csak 2300 km hosszú volt. A felső képsorozat RGB szűrőkkel készített kompozitok, az alsó képsorozat 467 nm-es középhullámhosszú szűrővel lett felvéve. – Forrás: © M.H. Wong and A.I. Hsu (UC Berkeley)/NASA/ESA
Míg a Jupiter Nagy Vörös Foltja, egy anticiklon, legalább két évszázada folyamatosan létezik – esetleg még régebb óta -, a Neptunuszon a viharok megjelennek, néhány évig léteznek, majd eltűnnek. Az eltűnést azonban eddig csak onnét tudtuk, hogy egy idő után a vihar okozta foltokat nem láttuk (pl. mert a Nappal történő együttállás, vagyis a bolygó nem megfigyelhető időszaka során tűntek el a foltok, vagy egyszerűen nem volt elég sok mérés az adott időszakban). Most viszont sikerült megfelelő észlelési sorozatot gyűjteni ahhoz, hogy egy ilyen viharfolt eltűnésének folyamatát dokumentálják.

A felvételsorozat 2015-2017 között, két évnyi időszak alatt készült. A bolygó anticiklonjai, mint a fenti képsorozaton bemutatott is, a Neptunusz mélyebb légköri régióiból kever fel anyagot, majd a várakozások szerint később a lesüllyedő folt hirtelen szét is oszlik sok apró felhőre. E folt azonban másképp viselkedett (lásd a képaláírásban). Érdemes megjegyezni, hogy a Neptunusz szelei a legsebesebbek a Naprendszerben, és az ottani szuperszonikus sebességet is elérhetik. A tenger régi istenéről elnevezett bolygón egyébként egyszerre három szélirány is uralkodó: az egyik az egyenlítő mentén nyugatra fúj, a másik kettő keletre, amelyek az egyenlítőtől északra és délre a pólusok felé jelentősek.

A Neptunusz viharait mindössze a Voyager-2-vel és a HST-vel sikerült eddig észlelni. Mivel a Voyager-2 csak elrepült a bolygó mellett, nem készített hosszútávú megfigyeléseket a foltokról. Csak a HST-vel sikerült ezek időbeli fejlődését tanulmányozni.

Az eredményekről az Astronomical Journal c. lap számolt be. A híradás forrása itt található.

Mindeközben ugyancsak a HST-vel 2018-ban egy új sötét folt születését figyelték meg a Neptunuszon.

A mellékelt képen látható NGC 1672 extragalaxis messze a déli égbolton, -59°-os deklináción helyezkedik el a Dorado csillagképben, így Magyarországról nem észlelhető. Pedig nagyméretű, viszonylag fényes (7×6 ívperces, 10,3 mg-s) horgas spirálgalaxis. Távolsága tőlünk 60 millió fényév, átmérője kb. 75 000 fényév, közepén nagyon nagytömegű fekete lyuk lehet.

Hatalmas, 20 kpc méretű horgai a vizuális tartományban nagyon elnyúlttá teszik a galaxis alakját, és ez a Hubble Űrtávcső (HST) mellékelt képén is jól kivehető. A spirálkarokban számos hatalmas, fényes, rózsaszínes területet figyelhetünk meg: ezek forrón izzó hidrogénfelhők, aktív csillagkeletkezési helyek. A kép elképesztően részletgazdag: belenagyítva forró csillagok kékes nyilthalmazait, ködöket, porsávokat tanulmányozhatunk. Olvasd tovább

Az NGC 1851 gömbhalmazban a HST-vel egy 18,05 perc periódusidővel fényváltozást mutató halvány objektumot fedeztek fel, ami az első elképzelések szerint vagy egy kettősrendszerbeli mágneses fehér törpe villódzása vagy egy két fehér törpecsillagból álló kettőscsillag fényváltozása. Mivel a Chandra-műholddal nem észleltek röntgensugárzást, az első eset kizárható, és eszerint egy olyan nyugodt kettőscsillagról van szó, ami két fehér törpéből áll. Az ilyen rendszereket AM CVn-kettősöknek nevezik, és ez az első ismert ilyen rendszer a gömbhalmazokban. (Az ilyen rendszerek egyébként energiát veszítenek keringés közben, és a két fehér törpe egymásnak ütközik a végén, egyfajta szupernóva-robbanást hozva létre.) http://arxiv.org/abs/1605.04827

ms.dvi

Az NGC 1851 és az NGC 1904 gömbhalmazok a GALEX kísérlet felvételén. A GALEX közeli és távoli ultraibolya fényben tanulmányozza az égitesteket, ahol az objektumok kissé (vagy nagyon) másképp néznek ki, mint látható fényben… Az NGC 1904 a Nyúl csillagképben található tőlünk 50 000 fényévre, így Magyarországról is észlelhető. Az NGC 1851 a déli égbolton, a Galamb csillagképben látszik, ezért magyar amatőrök által csak ritkán megfigyelt objektum, hiszen csak három fokkal emelkedik rövid időre a magyarországi horizont fölé, pedig hét magnitúdós látszó fényességével népszerű halmaz lehetne, ha a zenitben láthatnánk… – távolsága a Naprendszertől 40 000 fényév.