A Szaturnusz “kidudorásait” már Galilei megfigyelte 1610-ben távcsöveivel, de teleszkópja minősége nem volt elegendő ahhoz, hogy szépen lássa a Szaturnusz gyűrűit, ezért nem jött rá, mit lát: azt hitte, két holdja van a Szaturnusznak, amelyek a bolygó két oldalán helyezkednek el, és szorosan tapadnak hozzá. Csak 1655-ben fedezte fel Huyghens egy sokkal jobb minőségű távcsővel, hogy a Szaturnusznak gyűrűje van.
2007. május 5-én a Szaturnusz körül keringő Cassini űrszonda 2,5 óra hosszan fotózta a Szaturnusz gyűrűit, mégpedig felülről. Ennek eredményét mutatja a mellékelt kép. Az eltelt évszázadok folyamán többen réseket vettek észre a gyűrűben, amik több részre osztják a képződményt. Kezdetben azt gondolták, hogy a rések üresek, ott nincs anyag. Ma már tudjuk, hogy ott is van anyag, csak sokkal sötétebb, mint másutt. Az első rést még Cassini fedezte fel 1675-ben, és a gyűrű két részét a felfedezőjéről elnevezett Cassini-rés két oldalán A-gyűrűnek, illetve B-gyűrűnek nevezzük. A gyűrűk anyaga egyébként apróbb-nagyobb kőzetdarabokból áll, amint azt már 1787-ben Laplace megsejtette. 1859-ben Maxwell elméletileg bizonyította, hogy nem is állhat nagyobb darabokból, mert az árapályerők széttörnék. 1895-ben Keeler színképelemzéssel igazolta, hogy a gyűrű apróbb kőzetdarabokból (le egészen a por méretéig) áll. A Cassini-rés kis távcsövekkel, akár már 5-6 cm-es átmérővel is megpillantható, még csak nagy nagyítás sem kell hozzá, 30-40x-es elegendő a biztos észrevételhez.
Szinte teljesen biztos, hogy a gyűrűk a Szaturnusz árapályereje által szétszedett holdakból, vagy talán csak egy, Mimas-méretű kőzetholdból vagy Titan-méretű jégholdból származik.
Az Encke-rés az A-gyűrűt osztja ketté, felfedezését Encke 1837-es megfigyeléséhez kötik (azóta tehát van A, B, C gyűrűnk), noha maga Encke is megjegyezte megfigyelése közlésekor, hogy mások már látták 1825-ben, sőt a 18. században is. Van azonban, aki amellett érvel, hogy Encke csak Encke-minimumnak nevezett albedó-területet figyelt meg az A-gyűrűben (itt kevesebb napfényt ver vissza a gyűrű Földről látható két legszélén, ezért sötétebbnek, halványabbnak látszik a terület sarló alakban), és az Encke-rést valójában csak 1888-ban fedezte fel Keeler (http://ejamison.net/encke.html).
A Földről fedezték fel a D és az E gyűrűt. A Szaturnuszt négy űrszonda vizsgálta alaposabban. Elrepült mellette a Pioneer-11, és a Voyager-1, -2 a 70-es, 80-as években. Képeik alapján kiderült, hogy a gyűrű még tovább osztható, és számtalan különböző árnyalatú filamentből áll. A Pioneer-11 képein találták meg 1979-ben az F-gyűrűt, a Voyager-1 fotopolariméteres képein pedig a G gyűrűt 1980-ban. A később elrepülő Voyager-1 további apró részleteket fedezett fel ezekben a gyűrűkben. 2004 óta kering a Szaturnusz körül a Cassini, ami ilyen hosszú idő alatt óriási mennyiségű anyagot gyűjtött össze. A Cassini-kísérlet tudománytörténeti jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ezzel az űrszondával tovább gyűrűdarabokat találtak.
A gyűrű vastagsága 10 méter és 1 km között váltakozik.
A gyűrűben egy Mimas-holdnyi anyag van összesen elaprózva, ami a Szaturnusz tömegének 50 milliárdomod részét teszi ki csak.
A mellékelt Cassini-képen a gyűrű részeit, a benne lévő filamenteket jelölték meg, illetve a rések (gap v. division angolul) helyeit és neveit. A legtöbb rést már az űrszondákkal fedezték fel, és utólag nevezték el, többnyire a Szaturnusz kutatásában kiemelkedő néhai csillagászokról.
A következő Virtuális Csillagászati Klub-összejövetel 2016. november 21-én lesz, szokás szerint skype-on és a 
A “szuperhold” nem létező, mi több, felesleges csillagászati szakkifejezés lenne, ha létezne; de éppen ezért nem is létezik, nem használjuk a szak- és amatőrcsillagászatban. Ennek ellenére “természetesen” a média, a szenzációvadász, szerepelni vágyó ismeretterjesztők stb. csak azért is felidézik egyre-másra.