A hivatásos csillagászok nemzetközi szervezete, a Nemzetközi Csillagászati Unió (International Astronomical Union, IAU) 2015. évi, Hawaii-on tartott közgyűlésén tagjává választotta a Vega Csillagászati Egyesület elnökét, Dr. Csizmadia Szilárdot.
(A VCSE tagjai között Dr. Hegedüs Tibort igazgatót találjuk még, aki 2000 az IAU tagja.) Az IAU-tagság feltétele a PhD cím megléte és a magas színvonalú szakmai munka, valamint az illetékes nemzeti bizottság ajánlása. Az IAU-nak jelenleg 11 258 csillagász, fizikus és geofizikus a tagja, köztük 70 magyar kutató.
Az APOD mai képén J-P Metsävainio felvétele látható. A képen a Hattyú csillagképben található Fátyol-köd Pickering-háromszög (ang. Pickering-triangle) néven ismert részlete látható.
VCSE – Mai Kép – Pickering háromszög
Az időszámításunk kezdete előtt, megközelítőleg 3-4000 évvel, az őskor és az ókor határán élt emberek számára egy életre szóló élmény lehetett, amikor egy, a Holdnál is fényesebb csillag ragyogott fel az égen. Ez a csillag volt vélhetőleg az emberiség történelmének egyik legfényesebb szupernóvája. A csillag a Hattyú csillagképben ragyogott fel. Fényessége akkora volt (nagyjából -8 magnitúdó), hogy éjszaka árnyékot vetett és hetekig látható volt szabad szemmel. Ma már csak a teleholdnál hétszer nagyobb látszó területen fátyolszerűen eloszló maradványát láthatjuk. Ez a Hattyú csillagképben látható Fátyol-köd. A köd különböző részei más és más NGC-számot kaptak: NGC 6960, NGC 6992, NGC 6995, IC 1340, NGC 6974, NGC 6979, de a Pickering-csomónak és az ún. délkeleti csomónak nincs NGC- vagy IC-száma. Ezeket együtt nevezzük Fátyol-ködnek. A Caldwell-válogatásba, ami az amatőrök számára az északi és déli féltekén 109 érdekes objektumot ajánl (elsősorban a Messier-katalógus végignézése után már), az NGC 6992 33-as, az NGC 6960 34-es sorszám alatt keürlt be. Az alábbi, angol nyelvű térkép segít eligazodni a Fátyol-köd (angol Cygnus-loop) különböző részei között.
Az APOD mai felvételén David Necchi felvétele látható, amely augusztus végén készült Izlandon.
VCSE – Mai kép – Sarki fény Izland felett
A sarki fény (az északi féltekén gyakran: északi fény (aurora borealis), délen: aurora australis) a Föld északi és déli sarkánál a légkörbe behatoló töltött részecskék (elsősorban protonok és elektronok) által keltett időleges fényjelenség. Az északi féltekén leginkább késő ősztől kora tavaszig figyelhető meg gyakrabban (de nem állandóan) az északi sarkkörtől északra. Magyarországról ritkán, átlagosan háromévente egyszer látható.
Nevét a római hajnalistennő Aurora nevéből alkották, de északi fény néven is ismert (a borealis jelentése északi, az australis pedig déli).
A töltött részecskék túlnyomóan a Napból származnak (napszél), kisebb hányadukat a Naprendszeren kívülről érkezett részecskék teszik ki. A töltött részecskéket a földi magnetoszféra nagyrészt eltéríti, a mágneses pólusok körüli tartományban azonban bejutnak a légkörbe. A részecskék ütköznek a légkör atomjaival, ionizálják és gerjesztik az atomokat, a gerjesztett atomok pedig fénykisugárzással térnek vissza alapállapotukba. A kibocsátott fény az atomra vagy molekulára jellemző színű. A színkép látható tartományában elsősorban az oxigén zöld és vörös, valamint a nitrogénmolekulák kékes-ibolya vonalai jelentkeznek, a sarki fény az ultraibolya tartományban is erős. A jelenség 80–1000 km magasságban fordul elő, de leggyakrabban 100 km magasságban figyelhető meg.
A sarki fény formái változatosak, állandóan változnak, gyakran függönyre, ívelt szalagokra emlékeztetnek vagy sugaras szerkezetűek. Műholdról készült felvételek tanúsága szerint a jelenség fénygyűrűként, glóriaként veszi körül a mágneses pólust. Összefüggést találtak a déli és az északi pólusnál fellépő fényjelenségek között. Erős naptevékenységet követően, mágneses viharok idején megváltozik a magnetoszféra szerkezete, ilyenkor a sarki fény alacsonyabb szélességi körökön, így nagyon ritkán Magyarországon is megfigyelhető. Sarki fényt a Naprendszer más mágneses bolygóinál (Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz) és azok egyes holdjainál (Io, Ganymedes) is megfigyeltek.
A sarki fénynek 5 formája ismert: folt-forma: kisméretű fényjelenségek ív-forma: enyhén görbülő szalagok sáv-forma: csomós vagy ráncos alakúak sugár-forma: egyenes fénynyalábok, amelyek a Föld mágneses erővonalait követik fátyol-forma: diffúz, nagy kiterjedésű fénylések
Az APOD mai felvételén a (1) Ceres kisbolygó rejtélyes fénylő foltjait tartalmazó Occator kráter látható.
VCSE – Mai kép — Occator kráter
A NASA legújabb nagy felbontású felvételén az (1) Ceres kisbolygó (vagy törpebolygó az újabb besorolások szerint) híres Occator krátere látható. Ez a kráter a legjellegzetesebb és eddig a legtöbb találgatásra okot adó geológiai képződménye az (1) Ceresnek.
„A különleges felépítésű fénylő foltok miatt a Cereshez hasonló égitestet még sohasem láttunk a Naprendszerben” – idézi a Discovery News hírportál Chris Russelt, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem munkatársát, aki a küldetés kutatásvezetője. A szakembergárda jelen pillanatban is a fénylő foltok eredetét kutatja. „A fényt visszaverő jég továbbra is a vezető teória, de most már egyre inkább fontolóra kellene venni a többi elmélet – például a sólerakódás – lehetőségét is” – mondta Russel a NASA június 10-én, szerdán kiadott sajtónyilatkozatában.
Azóta a Dawn szonda megkezdte a felszín felé ereszkedés második szakaszát, és az eddigi felvételeknél sokkal jobb minőségű felvételeket készített. Több és pontosabb mérési adat áll a kutatók részére, de a “fénylő foltok rejtélyét” még mindig nem sikerült minden kétséget kizáró módon megoldani.
A felvételt a Dawn űrszonda 1470 km magasságban készítette a felszín felett. Az újonnan kiadott kép felbontása 140 m pixelenként. Ez megközelítőleg 10-szer részletesebb képet jelent, mint az űrszonda megérkezéskor, áprilisban készültek a felszínről.
Occator kráterről készített 3D-s animáción megfigyelhető a kráter közel 2km magas pereme.
