Kategória-archívum: Mai kép
Sötétköd az Orionban
Az LDN a Lynds’ Dark Nebulae: Lynds sötétköd-katalógusa rövidítése. Ennek az 1622-ik objektuma sokat fotózott, mi is bemutattunk már róla képet. Beverly Turner Lynds amerikai csillagásznőről, katalógusáról és az LDN 1622-ről bővebben itt lehet olvasni.
Az LDN 1622 azért látszik olyan jól sötétködként az Orionban, mert egy fényes emissziós köd – a vdB 62 – előtt foglal helyet. Így jól kiemelkedik az égi háttérből.
A most bemutatott újabb képet Min Xie készítette az LDN 1622-ről Takahashi FSQ-85EDP távcsővel, ASI1600mm Pro kamerával és természetesen vezetéssel. Egy 0,73x-os Takahashi fókuszreduktort is használt. Egy-egy 3 nm sávszélességű H-alfa, SII (ionizált kén), OIII (kétszeresen ionizált oxigén), valamint RGB szűrőkön át felvett képsorozatból állította össze a végeredményt. Használt szoftverek: Astro Pixel Processor, Sequence Generator Pro, ProDigital Software StarSpikes Pro 4, Adobe Photoshop 2019 CC, Nikita Misiura StarNet++, PixInsight 1.8 Ripley. A képek készítésének dátumai: 2019. okt. 28., 29., 30., nov. 1., 2., 3., 8., 9., 10., 14., 15., 16., 23., 24. és 25-e. Az össz-expozíciós idő 62,9 óra volt. Sötétkép-, világoskép-korrekciók készültek. A képskála 7,262 ívmásodperc/pixel, a kép kb. 2 fokot fog át. A kép Texas-ból és Oklahomából egy sötétégbolt-parkból készült.
UGC 12591, az ismert leggyorsabban forgó extragalaxis – Csizmadia Szilárd
A galaxisok forgási sebességét spektroszkópiai úton lehet megmérni: amennyiben a galaxis mérete elég nagy, akkor a színképelemző készülék rését a galaxis különböző részeire helyezik, és megmérik a színképvonalak eltolódását. Általában – nem mindig, egy kivétel pl. az M31 – a galaxisok vöröseltolódást mutatnak, tehát távolodnak tőlünk, azonban a galaxis egyik fele nagyobb, a másik oldala kisebb vöröseltolódást mutat. Ennek oka az, hogy az átlagos vöröseltolódás felel meg a galaxis távolodása okozta színképvonal-eltolódásnak, de a galaxis forgása miatt az egyik része ehhez képest kékeltolódást, a másik extra vöröseltolódást mutat. Az átlaghoz képest a két oldal különbsége a forgássebességgel lesz arányos.
Az ilyen mérésekből az derült ki, hogy az UGC 12591 jelű extragalaxis az egyik leggyorsabban forgó galaxis. (UGC: Uppsala Galaxy Catalogue). Mintegy merev testként forog (ezért valószínűleg a sötét anyag a felelős), 480 km/másodperc kerületi sebességgel. Összehasonlításul: a Tejútrendszer kb. 210 km/s sebességgel forog, az Androméda-galaxis 275 km/s-mal, és kb. 200-300 km/s között van az átlag.
Az UGC 12591 nemcsak forgási sebességét illetően különleges. Az ISOHDFS 27 jelű extragalaxis után ez a második legnagyobb ismert tömegű spirálgalaxis. Tömegét a Tejútrendszer tömegének négyszeresére becsülik.
Egy viszonylag friss tanulmány szerint úgy tűnik, hogy a legnagyobb tömegű spirálgalaxisok szisztematikusan gyorsabban forognak. Ezek a legnagyobbak 300 milliárd vagy még több naptömegnyi anyagot tartalmaznak csak a csillagaikban (a Tejútrendszer csillagokban lévő tömegét korábban 46 milliárd, újabban 64 milliárd naptömegre becsülik – a csillagközi gázfelhőkkel és a benne lévő sötét anyaggal együtt elérheti a Tejútrendszer össztömege a 200 – 1500 milliárd naptömeget is). Hatalmas tömegük miatt újabban szuperspirálisoknak nevezik őket. Gyakran 30-szor több csillag keletkezik bennük egy év alatt, mint most itt a Tejútrendszerben.
De mitől forognak ezek a szuperspirálisok gyorsabban? Ma még csak találgatjuk ezt: lehet, hogy lassan nyelte el közeli törpe kísérőgalaxisait és ez pörgette fel az UGC 12 591-et, vagy – csillagászati időskálán mérve – nem olyan régen egy másik, nagyobb galaxissal ütközött és annak következményeként forog gyorsan. Egyelőre további észleléseket végeznek, más hullámhosszakon is, hogy sikerüljön jobban felderíteni a galaxis szerkezetét, amely többet elárulhat arról, mi történt vele a múltban.
Az UGC 12591 egy 13,9 magnitúdós objektum a Pegasus-ban, így Európából nyáron, ősszel és a tél kezdetén jól látható. Még derült, holdtalan, nagyon jó égen – szabadszemes határmagnitúdó legalább hat magnitúdó – 20 cm-es távcső kell ahhoz, hogy a láthatóság határára kerüljön. 25 vagy 30 cm-es távcsövekkel azonban meg lehet pillantani ezt az 1,7×0,7 ívperces apró halvány fényfoltot. Távolsága 400 millió fényév – amikor a szemünkbe érkezett fény elindult erről a galaxisról, az első fák még éppen csak megjelentek a Földön.
A Messier 1 (Rák-köd) fotografikus megfigyelése – Fridrich János
A Rák-ködről készült képem adatai a következők:
Távcső: 200/1000 Newton (gyártó: SkyWatcher), mechanika: EQ5 GoTo funkcióval
Fényképezőgép: Canon EOS 1300D (átalakítás nélküli)
Feldolgozás: DSS és Photoshop-Express programokkal
Expozíciós idő: 72×1 perc
ISO 6400 illetve ISO3200
Körülbelül hatszor álltam neki és beledolgoztam pár tavaly készült képemet is. A 2019-es VCSE nyári tábor óta sokat finomodott az asztrofotós tudásom. Mint később rájöttem, a táborban változtattam a cső befogási helyzetén, így ezen a képen is látszik hogy a tavalyi képeken máshol voltak a diffrakciós tüskék.
Szóval ez így jött össze. De a magas ISO értéken készült képeknél ritkán engedhetem el a régebbi képeket, nálam a nagy jel/zaj arány a minél több képpel tud csak csökkenni. A kép részeredmény, mindenképpen szeretném még folytatni, természetesen ehhez megfelelő, jó ég is kell. Remélem, hogy egyre jobb képeket készítek mind az éjszakai fénygyűjtések, mint a szoftveres feldolgozások során a jövőben, ahogy tudásom és gyakorlatom egyre gyarapszik majd.
A Rák-köd (Messier 1) szupernóva-maradvány a Bika csillagképben. 1054-ben kínai és arab csillagászok megfigyeltek egy 23 napon át szabad szemmel is látható szupernóvát; ennek a maradványa a Rák-köd. Nevét onnan kapta, hogy az 1844-ben Lord Rosse által készített rajzon nagyon hasonlított egy rákra, azonban amikor később nagyobb távcsövekkel is megvizsgálták, akkor egészen másmilyennek tűnt. Addigra azonban már rögzült a Rák-köd elnevezés.
6500 fényév távolságra van a Földtől, átmérője jelenleg kb. 11 fényév és másodpercenként 1500 km-rel növekszik. Központjában egy 16m fényességű neutroncsillag (pulzár) található, melyet 1968-ban fedeztek fel. Ez másodpercenként 30-szor fordul meg a tengelye körül, és rendkívül erős rádióhullámokat bocsát ki magából. 1969-ben ezt a villogást az optikai tartományban is kimutatták.
Látható fényben a Rák-köd nagyjából ovális alakú filament-tömeg, melynek hossza 6 ívperc, szélessége 4 ívperc és egy diffúz kék központi régiót vesz közre. A filamentek az egykori csillag atmoszférájának maradványai és főleg ionizált héliumból és hidrogénből állnak. A filamentek hőmérséklete 11 000 és 18 000 K közötti, sűrűségük kb. 1300 részecske/cm³.
1953-ban Joszif Sklovszkij felvetette, hogy a diffúz kék fénylést főleg a fénysebesség felével körpályán mozgó elektronok sugárzása (szinkrotron sugárzás) okozza. Három évvel később ezt megfigyelésekkel is megerősítették. Az 1960-as években kiderítették, hogy az elektronok körpályájának forrása az erős mágneses mező, amelyet a köd közepén lévő neutroncsillag állít elő.
Ha kinagyítjuk a fotót, akkor a kép közepén láthatjuk a Rák-ködbeli pulzár (V-ben 16 magnitúdós) képét is, amint összeolvad egy előtércsillaggal. Az alábbi, mások által készített kép segíthet a pulzár beazonosításában.
LDN 1529 – Kutner felhője – Schmall Rafael
A Kutner felhője néven ismert köd a Taurus-molekulafelhő része. A Bika csillagkép ugyan a téli estéken magasan delel, azonban a csillagköd megfigyelése vizuálisan meglehetősen nehéz. Csak az egyenetlen égi háttér sejteti, hogy ott valamiféle sötét objektum van.
Ez a sötétköd 450 fényév távolságra van a Földtől. A sötét porfelhők kitakarják a mögöttük világító csillagok fényét. Hosszú expozíciós felvételeken azonban előjönnek azok a halvány fátylak is, melyeken a Tejút fénye szóródik. A molekuláris felhők az idő folyamán összeroskadnak, bennük új csillagok keletkeznek majd.
Az LDN mozaikszó jelentése a Lynds Catalog of Dark Nebulae, egy talán legrészletesebb sötétköd-katalógus, melyet 1962-ben publikáltak. (A Lynds-katalógusról röviden e cikk végén lehet olvasni.)
A sötét csillagködök esetében nagyon fontos, hogy az égbolt sötét és száraz legyen, hiszen a fényszennyezés megemeli a háttér fényességét, emiatt egyre több részlet veszik el a fényárban. Halványságuk miatt tetemes mennyiségű expozíciós időre van szükség egy átlagos ég alatt. Ha nincs a látómezőben H-alfa objektum, akkor átalakítatlan fényképezőgéppel is lehet rá exponálni, viszont érdemes többet exponálni.
A csillagköd-komplexum hatalmas. Még egy kisebb objektívvel készített felvételen is látszanak fodrok, sötét gomolygások, míg a nagyobb rendszerekkel egy-egy részlete a porködnek is szépen megörökíthető.
A felvétel expozíciós ideje:
– 420 darab 2,5 perces normál az átalakított gépvázzal
– 60 darab 5 perces normál fotó az átalakítatlan fényképezőgéppel
– sötétképek / mezősimító fotók és annak a sötétképei
A felvételhez szükséges nyersek összegyűjtése 24 órát használt fel az egyébként eléggé kevés derült égből. Azért volt szükség ennyi időre, hogy a lehető leghalványabb ködösségek is előjöjjenek feldolgozáskor úgy, hogy közben egy normális zajszint legyen a fotón (az utómunka természetesen ismét 3-4x annyi időt vett igénybe, mint az exponálás).
A fotók gyűjtése a 2019. októberi szép éjszakákon kezdődött és végül december 30-án fejeződött be.