Elkészült az a fotóm, amelynél nyolc éjszakán keresztül gyűjtöttem a fényt. A nyári éjjelek rövidek, így csak 3-3 óra időablak van egy estén.

Annyira megtetszett ez a csillagköd, hogy úgy döntöttem megpróbálom lefotózni úgy, hogy igen mély felvétel szülessen. A projektet május végén kezdtem el, majd jött egy nagy szünet, és végül tegnap kora hajnalban fejeztem be.

A felvétel adatai:
Távcső: SkyWatcher 200/800 Newton tubus
Mechanika: SkyWatcher AZ-EQ-6 Pro mechanika
Kamera: Canon EOS1100D (átalakított)
Szűrő: Astronomik IR/UV-Block CCD-szűrő
Vezetőegység: Lacerta Standalone MGen
Korrektor: SkyWatcher kómakorrektor F/4 távcsövekhez

22,5 óra / 480sec, ISO800, f4, 800mm

A rendkívül sok fotóra a sötét ködök miatt volt szükség, illetve a fátyolos ködösségekre, amelyek csak derengenek. Ezek rendkívül sok expozíciót igényelnek. Kevés fotó esetén a sötét részek sajnos zajosodnak, ezeket a lehető legtöbb expóval érdemes – és lehet – elkerülni.

A felvétel helyszíneként az otthonom szolgált, ahol azért van fényszennyezés, de a Cefeusz olyan helyen látszik tőlem, ahol ez minimalizálódik.

Ezt az objektumot észleltük a Bátorligeti Csillagászati Programhétvégén is. Ekkor egy 150/1000-es Newtonnal néztem meg egy 35mm-es okulárral azt. Olyan volt a látvány vizuálisan, mintha zsíros lett volna az okulár, és fátyolos a csillag. A csillag körül vaksötét köd volt, amit nem tudtam elkülöníteni a háttértől szabad szemmel.

Ez az első talán komolyabb felvételem, amely kikövezte az utat, és elindított azon.

A szerk (Cs. Sz.) megjegyzése: Az Írisz-köd, hivatalos jelölésén NGC 7023 esetében zavaros, hogy a különböző katalógusok mit jelölnek. 1794. október 18-án William Herschel fedezett fel ebben a pozícióban egy 7 magnitúdós csillagot (ezt ma SAO 19 158 néven ismerjük), amely körül ködösséget tapasztalt. E ködösségnek adta Dreyer az NGC 7023 nevet.  1 fokon belül Herschel több 9-10 magnitúdós csillagot is említ, amelyek kb. 1 fok területen oszlanak el. 1931-ben Per Collinder ennek a laza, a ködösséget körülvevő csillagcsoportnak a Collinder 429 nyílthalmazjelölést adta. Később a ködösség megkapta a vDB (van den Berg) 139 jelölést is egy újabb tanulmányozójáról. A teljes csoport, vagyis a ködösség (NGC 7023 = vDB 139) és a nyíilthalmaz (Collinder 429) együtt alkotja a Caldwell-válogatásban a Caldwell 4-et!

Korrektül így magára a ködösségre a Caldwell 4 megjelölés nem alkalmazható, az a nyílthalmazt is magában foglalja; helyesen az Írisz-köd az NGC 7023-mal és a vDB 139-cel egyenlő. Az észlelő azonban más forrást használt az azonosításhoz, és bizony a különböző katalógusok egy ilyen komplex esetben, ahol nyílthalmazt és ködöt is látunk, szintén konfúzusak!

Az Írisz-köd 1300 fényévre van tőlünk, kb. hat fényév átmérőjű, és a 3,2 mg-s Béta Cephei közelében látszik. A T Cephei fényes Míra-változó sincs messze tőle. Mint minden más reflexiós köd, ő is az őt megvilágító csillag fényét (a SAO 19 158-ét) veri vissza, ezért tündököl kékesen. Az észlelő kitartó, lankadatlan munkája legalább annyira fontos volt e szép kép elkészítésében, mint a megfelelő műszer – talán még fontosabb is!

A Nap 2016. július folyamán 20:46 és 20:20 között egyre korábban nyugszik, az észlelés ezután – témaválasztástól, távcső felállításától függően – körülbelül egy órával már elkezdhető. Újhold július 4-én, első negyed 12-én, telihold 20-án, utolsó negyed 27-én lesz. (forrás: http://vcse.hu/holdfazisok-2016-2030/)

A Mars és a Szaturnusz déli irányban megfigyelhető napnyugtától, utána magassága csökken. A Jupiter este tizenegy óráig figyelhető meg az ég nyugati részén.

Látványosabb események:

07. 02. 3:20 A holdkorong peremétől 5′-el északra látható az Aldebaran.

07. 04. 21:34 9P/Tempel üstökös 40′-cel északnyugatra látható az NGC 4666 galaxistól.

07. 14. 22:09 Mars 6,8°-ra a Holdtól

07. 15. 19:15 Szaturnusz 5,8°-ra a Holdtól

07. 16. 19:14 Merkúr-Vénusz távolság: 31′

07. 29. A Capricornidák meteorraj maximuma. lassúak, vörösek, kevés, de annál fényesebb tűzgömbbel.

07. 30. A Déli Aquaridák meteorraj maximuma. Gyakran zöldes tűzgömbök.

Napnyugtától folyamatosan emelkedve észlelhető lesz néhány, a Messier-katalógushoz tartozó gömbhalmaz (M3, M13, M92, M5, M10, M12, M14).

Olvasd tovább

A hosszú időre kiterjedő, sokáig végzett, akár több generáción át folytatott méréseknek nagy jelentősége van a csillagászatban, mert sok változás csak igen hosszú idő alatt megy végbe az égbolton. (Hasonló igaz a folyamatosan, kitartóan végzett amatőrcsillagászati munkára is!)

Most egy ilyen mérési sorozat eredményét mutatjuk be: az NGC 5548 extragalaxis 43 évre kiterjedő spektroszkópiai méréseit elemezték. 1972-től kezdődően több, többnyire 1-2 méteres  távcsővel észlelték ezt a mélyég-objektumot, a legutolsó 12 év adata most lát csak napvilágot. 1600 darab H-béta vonalon és környékén készült spektrumot analizálták.


Az NGC 5548 egy kb. V=13,3 mg-s galaxis az Ökörhajcsár csillagképben. Távolságát 245 millió fényévre becsülik. Nagyon szép, lentikuláris galaxis, alig felismerhető spirálkarokkal. Egy csillagkar leszakadni látszik a galaxisról, ami annak a jele lehet, hogy nem sokkal ezelőtt valamelyik másik galaxis elhaladt mellette és gravitációsan perturbálta a csillagok galaxisbeli mozgását, vagy éppenséggel nem sokkal ezelőtt ütközött egy másik galaxissal és egyesültek.

Az NGC 5548 magjában egy 65 millió naptömegűre becsült, nagyon nagytömegű fekete lyuk található  (ang. supermassive black hole, helyes fordítása tehát nagyon nagytömegű fekete lyuk).

Carl Keenan Seyfert amerikai csillagász listázta először azokat a galaxisokat, amelyek a megszokottnál fényesebb maggal bírnak, és amelyek emissziós vonalakat mutatnak színképükben. Ezeket Seyfert-galaxisoknak nevezik. Az eredeti, 12 ilyen tulajdonságokkal bíró galaxis egyike volt az NGC 5548.

Az összes galaxis kb. 10%-át teszik ki a Seyfert-galaxisok. Már 1908-ban felismerték (V. Slipher és E.A. Fath), hogy az NGC 1068 hat emissziós vonalat is mutat, de szisztematikus vizsgálatukat Seyfert kezdte el. Az itt látható emissziós vonalak eredetére az az elképzelés, hogy vagy a galaxis magjában lévő fekete lyukat körülvevő anyagbefogási korongról (akkréciós diszkről) származik, vagy pedig a fekete lyukat körülvevő térségből elinduló, erősen fókuszált sugárzás világít meg néhány távoli felhőcsomót és azok gerjesztődnek.

A széles emissziós vonalakról azt gondolják, az anyagbefogási korongról jön és a korong forgása szélesíti ki a vonalat (a korong felénk forduló része kékeltolódást, az elforduló vöröseltolódást mutat, egyébként a gyorsan forgó csillagok színképvonalai is ezért szélesednek ki). A széles emissziós vonalak gyakran mutatnak időbeli változást erősségüket tekintve a Seyfert-galaxisokban; a keskeny, éles vonalak időben jobbára állandóak, vagyis a fekete lyuktól távolabb, lassabban mozgó gázfelhőben keletkeznek. A széles vonalak kiszélesedésének mértéke felhasználható a korong forgásidejének becslésére, amiből a központi fekete lyuk fekete tömege megbecsülhető.

A Seyfert I galaxisok semleges és ionizált atomok széles megengedett vonalait (HI, HeI, He II), és keskeny, tiltott vonalakat (pl. OIII) mutat; a Seyfert II csak keskeny vonalakat mutat. Némelyik galaxis köztes állapotot képvisel, ezeket pl. Seyfert 1.5 -nek osztályozzák: néha: ezekben a széles vonalak éppen csak megjelennek, de nem olyan kifejlettek, mint a Seyfert I-ben.

A fentebb említett 1600 db spektrum analízise arra az eredményre vezetett, hogy a színkép 5700 napos periódussal (kb. 16 év) periodikusan ingadozik. Mindezt 43 évre kiterjedő adathalmazból mondják, tehát az eredmény megbízhatónak tűnik.

A színképei periodicitás oka lehet például:

– periodikusan behulló poros és pormentes felhők. Ha a csillagközi anyag szerkezete olyan, hogy e felhők egymást váltogatva hullanak be ilyen időközönként, akkor az anyagbefogás ,megnő és a diszk fényesebbé válik.

– a fekete lyuk kettőssége (két fekete lyuk keringene egymás körül a galaxis magjában). A két fekete lyuk egymás körüli keringése időben változó gravitációs mezőt jelent, ami az anyagbefogási korongot megzavarja, és oszcillációra készteti.

– árapályerők okozta csillagszéttépések: esetleg valamilyen csillagáram pont ilyen periódussal kering a fekete lyuk körül erősen elnyúlt, excentrikus pályán, így amikor közel jutnak a fekete lyukhoz, akkor a lyuk árapályereje számos csillagot széttép, ami felfényléssel jár.

– egy, a fekete lyuk körül keringő nagytömegű csillag, amelynek pályája nem a diszk síkjában van, ezért 32 éves keringésideje alatt kétszer: egyszer alulról felfelé, majd felülről lefelé keresztezi a diszket, anyagot ragad el róla, ami felfényléshez vezet.

Egyik magyarázatot sem találták meggyőzőnek alaposabb vizsgálat után, de tippjük szerint legjobbnak még az utolsó: egy, a korongon rendszeresen áthaladó csillag tűnik. Ez ugyanis összhangban állna a szintén kiterjedt röntgenmérésekkel is, az áthaladáskor ugyanis erős röntgensugárzást is várunk a korongból a csillagra hulló anyag gravitációs energiájának felszabadulása miatt. A szerző véleménye az, hogy ilyet nemcsak egy csillag, de akár egy kisebb nyílthalmaz is tud okozni.

Forrás:
http://arxiv.org/pdf/1606.04606v1.pdf

Seyfert-galaxisokról a VCSE-honlapján:
http://vcse.hu/tag/seyfert-galaxis/
http://vcse.hu/3c279-kvazar-gammasugar-esoje/

A Los Angeles-ben található Kaliforniai Egyetem (University of California, UCLA, USA) a napokban egy rendkívül érdekes meteoritot állított ki híres Meteorite Gallery-jában. A mintát kölcsönbe kapták Ken és Jill Eltrich-től.

A 30 x 25 x 12 cm méretű termetes kondritot jó pár évvel ezelőtt túrázás közben találták a kaliforniai Mojave-sivatagban. Eltrich elmondása szerint a túra alatt teljesen véletlenül lenézett a földre, és egy oda nem illő, érdekes mintázatú követ vett észre. Leginkább sziromra hasonlító mintázat borította a hátoldalát. Hazavitte, és a Google segítségével utánanézett, hogy mi lehet az, de nem talált semmi érdemlegest, így három évig az otthonukban maradt. Közben – mint értéktelent – ajtókitámasztónak is használták (sic!). Három évvel később Eltrich a követ bevitte egy Orange megyei térkép- és ásványboltba, ahol a tulajdonos azt mondta neki, hogy az akár egy meteorit is lehet, és javasolta, hogy vigye be Marvin Kilgorehoz, aki az Arizonai Egyetem Hold és Bolygólaboratórimának (Lunar and Planetary Lab) meteorit-kurátora. Kilgore azonnal látta miről van szó. Egy egyedien orientált,  szinte tökéletes alakú kondritról!

Egy évvel később Eltrich találkozott John Wassonnal, aki az UCLA meteorit gyűjteményének alapító kurátora, és Nick Gesslerrel, aki az UCLA-n a “Meteoritok” tárgy előadója. Utóbbi elmondta:

“Számos orientált meteoritot láttam már, de ez a kiváló kondrit az összes közül a legérdekesebb és legbonyolultabb mintázatot mutatja.” Az orientált meteoritokról kevesen tudják, hogy felszínük hullás közben a legkevésbé ablatálódik (vagyis a legkevésbé gőzölög el), mert a forró plazmacsatorna lényegében lamináris áramlással, optimálisan kevés anyagot olvaszt le róluk. Szinte csak a folyásnyomvonalak olvadnak le, az eredeti kúp alakból a lehető legtöbb megmarad.

A mintát Jason Utas, az UCLA kozmikus geokémia szakos végzős hallgatója is látta, aki nem mellesleg profi meteoritgyűjtő, és szerinte a kő “a világ legorientáltabb meteoritja, amit valaha találtak!”. Alakjában tükröződik “az időben megfagyott fizika”.

Eltrich ekkor kezdte csak felfogni, hogy mit is talált: “akár egy véletlenül talált lottó ötös szelvény!” mondta.

Közben jó pár komoly meteoritgyűjtő megkereste kecsegtető ajánlatával, de azt gondolta, hogy ha eladja, akkor az egy meteoritgyűjtemény féltve őrzött kincseként eltűnik az emberek szeme elől és senki nem látja hosszú-hosszú időre. Ezért úgy döntött, hogy kiállítási célból két évre kölcsönadja az UCLA Meteorite Gallery-nek, hogy minél többen láthassák élőben ezt a csodát.

A világ “legorientáltabb” meteoritjának találóan a “krizantém-kő” nevet adták és júniustól tekinthető meg az UCLA-n. Végezetül Eltrich elmondta, “nem vagyok meteorit vadász, de most már próbálok az lenni…”.

Valóban lenyűgözően szép, tankönyvszerű mintázatot mutató orientált meteoritról van szó és tényleg kiállításon van a helye.

(Daily Bruin, UCLA, California, USA, forditotta Kereszty Zsolt. Jason Utas képei)

Egy amerikai-német-magyar-török-horvát csillagászcsoport (a magyarok benne: Borkovits Tamás és Sódor Ádám) egy ritka ötös csillagrendszert talált.

A rendszer egy vizuális kettőscsillagból áll alapvetően, amelyek EPIC 2126 51 213 és EPIC 2126 51 234 jelölést kapták. Egymástól 11 ívmásodpercre látszanak az égbolton, 11,0, illetve 11,3 magnitúdósak, ezért nagyobb amatőr távcsövekkel is bontható vizuálisan (a komponenseik halványsága miatt azért legalább 10 cm-es távcső javallott!) A mellékelt kép a Sloan Digital Sky Survey nyomán mutatja be a vizuális kettőscsillagot.

A kettőscsillag keleti tagja (EPIC 2126 51 213) a nagyobb felbontást biztosító adaptív optikás technikával még egyszer kettősnek bizonyult, a benne lévő két komponenst ((EPIC 2126 51 213A és EPIC 2126 51 213B) mindössze 0,09 ívmásodperc választja el az égbolton. A K2 űrtávcső több hónapot átfogó fotometriai idősoraiból (vagyis rendszeresen, minden fél órában megmérték a fényességét) pedig kiderült, hogy e rendkívül szoros, amatőr eszközökkel már nem, de profi távcsövekkel bontható AB-kettős mindkét tagja szintén külön-külön kettőscsillag (Aa-Ab illetve Ba-Bb csillagok), és mindkét szoros kettőscsillag fedési kettőscsillag is egyben, vagyis egyik tagjuk rendszeresen elfedi a másikat a Földről nézve. Az egyik fedési kettős 5,1 nap periódusú és körpályát mutatnak a tagjai, a másik pedig excentrikus és 13,1 nap a periódusidő. A két fedési kettőscsillag kb. 65 év alatt járja körbe egymást. Az ötödik csillag pedig, vagyis a vizuális pár nyugati tagja (EPIC 2126 51 234) keringésideje a két kettős körül ma még ismeretlen.

Az ilyen rendszerek rendkívül ritkák. Nagyon sok kettőscsillagot ismerünk (százezernél többet a WDS szerint), és nem kevés hármas rendszert. Négyes rendszerek elvétve előfordulnak (egy ilyenről korábban már beszámoltunk). A kötött ötös rendszerek már ritkák: ezek olyanok, hogy egyik csillag sem szökik el a rendszerből, de nem is ütközik össze egy másikkal. Ötös rendszerek a most ismertetett újon kívül pl. a V994 Her, GG Tau, Szigma-2 Coronae Borealis, 14 Aurigae, és hat másik, SWASP, HIP vagy HD-számmal ellátott rendszer. Két kezünk mellé alig kell pár lábujj, hogy megszámolhassuk, hány ötös rendszert ismerünk a Galaxisban.

Az ilyen rendszerek nagyon érdekesek. Egyfelől izgalmas kérdés, hogyan alakulnak ki és milyen gyakorisággal a többes, kötött csilalgrendszerek, és miért nem esnek szét kisebb rendszerekre, amelyek külön pályákon mozognak a Galaxisban? Másfelől a rendszer további folyamatos mérésével a csillagok között ható erők, dinamikai effektusok, belső szerkezeti állandók is pontosabban mérhetők.

A rendszerek jövője is érdekes: hogyan fejlődnek? Szétesnek vagy még szorosabbak lesznek? Ha egyikük vörös óriássá válik, a kiszórt csillaganyagon hogyan fékeződnek le a komponensek? (Az öt komponens mindegyike Nap-szerű csillag.) Ilyen dinamikával az évmilliárdok múlva kialakuló planetáris köd alakja is érdekes lesz…