2024. május 10-11-én, a VCSE Őrimagyarósdon megrendezett észlelőhétvégéjén készült felvételem a Vadászebek csillagképben található, NGC 4631 katalógusszámú Bálna-galaxisról, és az NGC 4565 katalógusszámú Pajszer-galaxisról.
A felvétel tetején a Bálna-galaxist láthatjuk, élével felénk fordulva. A galaxis nagy része kék színű, magja sárgás. A kékes szín fiatal, nagytömegű, forró csillagok tömeges előfordulására utal, a sárgás részeken inkább idősebb, kisebb tömegű, hűvösebb felszínű csillagok vannak (amiknek a felszíne persze még így is több ezer fokos). Hosszanti irányban porsávok szabdalják, bal fele rövidebb és szélesebb, jobb oldala elnyúlt és vékony, így valóban hasonlít egy hosszúszárnyú bálnára. Bal oldalán mintha még a mellúszói is látszanának. A galaxist halvány haló veszi körül, illetve a csillagváros fölött még megfigyelhető az NGC 4624 kisebb galaxis is.
Az NGC 4631 központi régiójában jelenleg heves csillagkeletkezés zajlik. Ennek a csillagkeletkezésnek az oka ott keresendő, hogy a galaxis csillagkeletkezési régióiban lévő nagytömegű csillagok csak rövid ideig fúzionálják a belsejükben lévő hidrogéngázt, és utána szupernóvaként felrobbannak. A szupernóva lökéshulláma összesöpri maga előtt a csillagközi anyagot, majd összesűríti, amiből újabb csillagok alakulnak ki. Ezek között lesznek ismét nagytömegű csillagok, amik szintén rövid (néhány tízmillió) évig élnek csak, és ismét szupernóvaként felrobbannak. Lökéshullámuk ismét összesöpri a csillagközi anyagot, amiből több nagytömegű csillag kialakul – és a folyamat tovább halad, amíg csak van csillagközi hidrogén, amiből csillagok alakulhatnak ki. Ezt a folyamatot nevezik megszaladó csillagkeletkezésnek (ang.: runaway star formation).
Az NGC 4631-ben olyan sok szupernóva robbant már fel, hogy a galaxis fősíkjában nemcsak rengeteg csillag keletkezett máris, hanem egyszerűen a szupernóvák lökéshulláma kifújja a csillagközi gázt a galaxison túli térbe. Ezt szuperszélnek hívják a csillagászatban. A szuperszél röntgenfénylést okoz és a hidrogén- és más színképvonalak emisszióját, amely a galaxis körülvevő hatalmas méretű, diffúz, forró gázkoronából érkezik. Ebbe a gázkoronába fújta ki a szuperszél az anyagot.
Az első extragalaktikus szupernóvát 1885-ben figyeltek meg az Androméda-galaxisban. Bár az NGC 4631-ben igazi szupernóvát még nem, fényes vörös nóvát (AT 2021biy) 2021-ben már észleltek, 18,1 magnitúdós csúcsfényességnél. Az, hogy mintegy 150 év alatt sem láttunk szupernóvát a Bálna-galaxisban, nem mond ellen a sok-sok ottani szupernóvának, hiszen a korai évtizedekben nem nagyon kerestek szupernóvákat más galaxisokban, ezért sok észrevétlen maradhatott, másfelől 50-200 évente történhet csak egy szupernóvarobbanás, aminek fénye is több magnitúdóval halványodhat el a Bálna-galaxis fősíkjában mutatkozó pprfelhők miatt. Mindenesetre minden egyes felvételt érdemes az asztrofotósnak átvizsgálnia esetleges itteni szupernóva után.
Az NGC 4631 a róla elnevezett galaxiscsoport főgalaxisa az NGC 4627-tel együtt. Mivel az égen sok galaxis látszik errefelé, nehéz a galaxiscsoport tagjainak pontos számát megállapítani: egyes csillagászok szerint csak 5, mások szerint akár 27 galaxis is a halmazhoz tartozhat. Az NGC 4631-galaxishalmaz (vagy galaxiscsoport) halmaztagjainak száma ma még nyitott kérdés.
A kép bal alsó részén láthatjuk a Pajszer-galaxist, amit hívnak még Hokiütő-galaxisnak is. Nevét jellegzetes formájának köszönheti, mivel egy hosszúkás “nyélhez” csatlakozik egy rövid, kampós terület. A nyél lefele haladva lassan elhalványul, fölfelé haladva viszont még a kampós régiót elhagyva is folytatódik halványan.
Az NGC 4631-et William Herschel fedezte fel a küllős spirálgalaxist, 30 millió fényévre van tőlünk. Az NGC 4656 szintén küllős spirálgalaxis, de a Bálna-galaxissal való árapály-kölcsönhatás eltorzította. Szintén kb. 30 millió fényévre található tőlünk.
Elképesztő sarki fényt láttunk 2024. május 10/11-én. Már napokkal előbb sejteni lehetett, hogy az erős naptevékenység, a felénk irányuló napkitörések és anyagkidobódások miatt sarki fény várható május második hétvégéjén. A május 10-i, péntek délutáni órákban egyre erősödött a sarki fény tevékenységet előrejelző, földi és műholdas mérésekre alapozott Kp index. Amikor már 7 volt az értéke egy 10-es skálán, a VCSE riasztást küldött ki levelezőlistáján, illetve számos Facebook-csoportban. A riasztást megerősítettük a napnyugta utáni órákban, amikor még kékes, világos volt az égbolt, de az index értéke már maximálisra, azaz 10-esre nőtt. Ilyen maradt egészen másnap délelőttig. (A következő éjszakára 9-es az index előrejelzett értéke, érdemes lesz kimenni az ég alá ismét!) Ritka nagy sarki fényre került tehát sor, egész éjjel látszódott (a VCSE Májusi Észlelőhétvégéjének résztvevői és vendégei is megfigyelték Őrimagyarósdról). Sokan látták vizuálisan, alább pedig fotók következnek.
A sarki fények okairól, fizikájáról itt és itt írtunk bővebben.
A képek után egy részletes leírás található a sarki fényről, és konkrétan erről a jelenségről is!
Utoljára ekkora sarki fényt okozó napkitörés 2003. októberében, 21 évvel ezelőtt volt (de a 2003. november 20-i sarki fény-jelenség a mostaninál nagyobb volt).
A sarki fény idegen eredetű nevét a római hajnalistennő Aurora nevéből alkották, de északi fény néven is ismert (a borealis jelentése északi, az australis pedig déli).
A sarki fény (az északi féltekén gyakran: északi fény – aurora borealis, délen aurora australis) a Föld északi és déli sarkánál a légkörbe behatoló töltött részecskék (elsősorban protonok és elektronok) által keltett időleges fényjelenség. Az északi féltekén leginkább késő ősztől kora tavaszig figyelhető meg gyakrabban (de nem állandóan) az északi sarkkörtől északra. Magyarországról ritkán, átlagosan háromévente egyszer látható. Az átlag azonban úgy jön ki, hogy a 11 éves naptevékenység minimumakor szinte soha, maximumakor néhány hetente-havonta látunk sarki fényt. Most éppen a napfolt-tevékenység maximuma előtt vagyunk. A következő maximumot 2025. nyarára várják. A mostani jelenséget a Napon lévő AR 3664 jelű aktív régió okozta, amely 17-szer nagyobb méretű, mint a Föld (a Nap átmérője 108-szor nagyobb a Földénél, tehát még a Nap méretéhez képest is nagy napfoltcsoportról és aktív régióról van szó). Ez több napkitörést, flert is produkált, köztük nagyon nagyokat is (pl. X3.9-es kategóriájút). A sarki fényt tehát a Nap kitöréseiből származó, elektromosan töltött részecskék hozzák létre: e részecskéket a Föld mágneses tere csapdába ejti, mágneses pólusai felé irányítja, és a részecskék eközben ionizálják a felsőlégkört, amely ionizáció következményeként létrejövő fényjelenséget látjuk. (Az ionizált oxigén- és nitrogénmolekulák hamar visszaszerzik leszakított elektronjaikat, és eközben sugároznak ki egy fotont.) A zöldes sarki fényt az oxigén rekombinációs sugárzása okozza 100 és 300 km magasságban. A rózsaszínt a nitrogéné 100 km magasság körül. A vöröset 300-400 km magasságban az oxigénatomok ütközése (nem pedig rekombinálódása), ami ilyenkor gyakoribb. Egyes teljeségbolt-kamera képeken mintha SAR-ok is feltűntek volna most, akárcsak 2023. november 5-én. A SAR a a Stable Auroral Red (stabil vörös auróraív) rövidítése. A SAR-ok különösen mobiltelefonnal feltűnőek, szabad szemmel kevésbé; vörösesek, és délebbi szélességekről látszanak jól, tőlünk nézve akár a zenitben is lehetnek. Valójában a SAR-ok nem sarki fények (a sarki fény a magaslégköri atomoknak a napszél részecskéivel való ütközéséből fakad: az ütközés ionizálja őket, és akkor bocsátanak ki sugárzást sarki fényként, amikor visszaszerzik elektronjaikat, azaz rekombinálódnak). A SAR-ok az aurórák (sarki fények) által felerősített, a felső légkörben lévő (1956-ban felfedezett), több millió amper erősségű áramgyűrűk okozta fénylések.
A töltött részecskék túlnyomóan a Napból származnak (napszél), kisebb hányadukat a Naprendszeren kívülről érkezett részecskék teszik ki. A töltött részecskéket a földi magnetoszféra nagyrészt eltéríti, a mágneses pólusok körüli tartományban azonban bejutnak a légkörbe. A részecskék ütköznek a légkör atomjaival, ionizálják és gerjesztik az atomokat, a gerjesztett atomok pedig fénykisugárzással térnek vissza alapállapotukba. A kibocsátott fény az atomra vagy molekulára jellemző színű. A színkép látható tartományában elsősorban az oxigén zöld és vörös, valamint a nitrogénmolekulák kékes-ibolya vonalai jelentkeznek, a sarki fény az ultraibolya tartományban is erős. A jelenség 80–1000 km magasságban keletkezik, de leggyakrabban 100 km magasságban figyelhető meg.
A sarki fény formái sokfélék, állandóan változnak, gyakran függönyre, ívelt szalagokra emlékeztetnek vagy sugaras szerkezetűek. Műholdról készült felvételek tanúsága szerint a jelenség fénygyűrűként, glóriaként veszi körül a mágneses pólust. Összefüggést találtak a déli és az északi pólusnál fellépő fényjelenségek között. Erős naptevékenységet követően, mágneses viharok idején megváltozik a magnetoszféra szerkezete, ilyenkor a sarki fény alacsonyabb szélességi körökön, így nagyon ritkán Magyarországon is megfigyelhető. Sarki fényt a Naprendszer más, mágneses térrel rendelkező bolygóinál (Jupiter, Szaturnusz, Uránusz, Neptunusz) és azok egyes holdjainál (Io, Ganymedes) is megfigyeltek. A sarki fénynek 5 formája ismert:
-folt-forma: kis méretű fényjelenségek
-ív-forma: enyhén görbülő szalagok
-sáv-forma: csomós vagy ráncos alakúak
-sugár-forma: egyenes fénynyalábok, amelyek a Föld mágneses erővonalait követik
2023. június 18-án korahajnalban Namíbiában, az Isabis-völgyben fekvő Decca station területén készült felvételemet osztanám meg veletek a Messier 6 katalógusszámú “Lepke-halmazról”. Itthonról csak nagyon alacsonyan délen látható, Namíbiában viszont kiválóan megfigyelhető. A kép Skywatcher HEQ-5 mechanikára rögzített 200/800-as Newton-tubussal, ASI294 színes hűtött kamerával és TS Maxfield kómakorrektorral készült, 52×120 sec objektum (light), 25 sötét (dark), 25 mezősimító (flat), 25 flatdark, Gain150 kép összegzéséből. A vezetést és a felvételek rögzítését egy Asiair PRO vezérlőegység végezte. A feldolgozás Pixinsight és Photoshop szoftverek segítségével történt.
A 2023. június 12-én éjszaka Namíbiában, az Isabis völgyében, a Decca Station megfigyelőhelyen készült felvételemet szeretném megosztani veletek, a Hajógerinc (Carina) csillagképben található IC 2602 katalógusszámú “Déli Plejádok” néven is ismert nyílthalmazról. Itthonról egyáltalán nem figyelhető meg, mivel nagyon alacsonyan délen van, Namíbiából viszont kiválóan látszik. A kép Skywatcher HEQ-5 mechanikára rögzített 72/420mm-es Skywatcher ED apokromáttal, 0,85x-ös reduktorral, átalakított Canon 6D fényképezőgéppel készült, 62×60 sec objektum (light), 25 sötét (dark), 25 mezősimító (flat), 25 flatdark, ISO3200 kép összegzéséből. A vezetést és a felvételek rögzítését egy Asiair PRO vezérlőegység végezte. A feldolgozás Pixinsight és Photoshop szoftverek segítségével történt.
Meglehetősen fényes és nagy kiterjedésű objektum, szabad szemmel is látható, binokulárral pedig kifejezetten látványos! A legfényesebb mély-ég objektumok közé tartozik, bár nem olyan látványos, mint az M45 Fiastyúk (avagy “Plejádok”) nyílthalmaz. A húsz legfényesebb tagja egy görbült “V” alakot formáz, ritkás és ragyogó, kékes fényével élesen elkülönül a sűrű vöröses csillagmezőtől a háttérben.
Nicolas-Louis de Lacaille abbé fedezte fel 1752. március 3-án egy dél-afrikai utazása alkalmával. 60-80 csillagból áll, távolsága a Földtől 500 fényév, így az egyik legközelebbi mély-ég objektum. Korát 50 millió évre becsülik, átmérője 7 fényév. A Hajógerinc (Carina) csillagképben található, a Karina-köd közelében.
Egyike annak a kevés nyílthalmaznak, amiben exobolygót találtak. A halmazban lévő TOI-837 csillag körül kering egy fedési exobolygó.
A halmaz körül kisebb sötétködök figyelhetők meg, ahol a köd okozta fényelnyelés miatt a távolabbi csillagok fénye elgyengül, ezért a sötétködök terültén látszólag kevesebb csillag fordul elő. Ezek a sötétködök nem tartoznak a halmazhoz. Nem meglepő, hogy errefelé sok sötétköd látszik, mert a halmaz közel van a galaktikus egyenlítőhöz, ahol sok a csillagközi por- és gázfelhő.
A Barnard 150 (B 150) sötétköd a Cepheus csillagkép irányában, a Földtől mintegy 1200 fényév távolságban helyezkedik el. A csillagkép felé tekintve látható porfelhők tulajdonképpen a Tejútrendszer molekulafelhőinek részét képezik. Az B 150 egy sűrű, poros ködösség, mely jellegzetes formája miatt Csikóhal-köd néven is ismert.
A XX. század elején Edward Emerson Barnard, amerikai csillagász rendszerezte és katalogizálta a sötétködöket. Munkájának eredménye Barnard-katalógusként, a benne eredetileg felsorolt 182 db sötétködök pedig Barnard-objektumokként váltak ismertté. A csillagász halálát követően, 1927-ben kiadott, kibővített katalógusban a Barnard-objektumok száma már 300 db fölé emelkedett.
A Csikóhal-köd 1962-ben az LDN (Lynd’s Dark Nebulae) katalógusba is bekerült, ahol az LDN 1082 azonosítót kapta.
Az LDN 1082 sötét köd 1° hosszúságúnak látszik az égbolton. Maga a köd három fő részből áll, melyek az LDN 1082 A, B és C jelöléseket kapták. E sűrű ködösségekben kis tömegű csillagok születnek, melyek csak infravörös tartományban érzékelhetőek.
A poros háttérből kiemelkedő sűrű köd és a látómezőben ragyogó színes csillagok igazán szép látványt tárnak elénk.
Az objektumot 2023 nyarán két éjszakán keresztül, július 17-én és 23-án fotóztam.