VCSE – Schmall Rafael napfotója 2023. május 27-én készült. Távcső: Lunt LS 100 hidrogén-alfa naptávcső. Helyszín Zselici Csillagpark. Átlátszóság: 4. Nyugodtság: 8. Kamera: ZWO ASI 290 MM. Mechanika: Fornax 150. Expozíciós adatok: exp.: 1,0 ms, gain: 50, 30 sec legjobb 10%-a. Szűrő: Lunt B1800-as blokkszűrő. “…ott a hatalmas CME… (Coronal Mass Ejection, vagyis koronakilövellés). Szokásos inverz napkoronggal szerintem nagyon kellemes lett az egész. Ekkora eruptív protuberanciát még nem láttam, pedig rajta ülök a naptávcsövön azért.” – írta a kép készítője, Schmall Rafael.
Az ember szíve megáll a szépségtől egy pillanatra, ha ránéz Schmall Rafael csodálatos napfotóira: annyira részletgazdagok, hogy az ember nem is tudja, mit nézzen rajta először. Alig hinni el, hogy egy amatőrcsillagász ilyet képes alkotni. Pedig lehetséges! És Rafael be is mutatja, hogyan kell ezt csinálni. Minden egyes képét hosszasan kell szemlélni, bele kell nagyítani, és el kell méláznunk a Nap felszínének kavargásain, amit a mágneses tér és a turbulens fel-le áramlások okoznak. Érdemes egy-egy képét klikkeléssel kinagyítani, és számtalan apró, halvány vagy pici részlet felfedezésével tölteni az időt! Nemcsak napunkat ismerjük meg jobban, hanem a Természet művészi csodákat meghaladó szépségét is felfedezhetjük. Ehhez a jól elkapott pillanatokon túl hatalmas kitartás, jó felszerelés, sok tudás kell, hiszen a képei nemcsak élesek, hanem a kontrasztviszonyokat is jól eltalálják, így sok halványabb jelenség is megfigyelhető rajtuk. Most az ő képeiből mutatunk be egy válogatást. (A főszerk.)
Az 1990-ben indított űreszköz igen hasznosan szolgálja a csillagászatot ma is. A Hubble Űrtávcső (Hubble Space Telescope, HST) ultraibolya, a teljes látható és közeli infravörös tartományban végez méréseket. A James Webb űrtávcső a látható fénynek csak a vörös szélén, fő célként pedig a közeli és közép-infravörösben. Más űrtávcsövek végzik az égbolt figyelését gamma-, röntgen-tartományban, látható fényben és rádióhullámhosszakon pedig sok földi távcső üzemel.
A HST az Atlantis űrsiklóból fotózva 2009-ben
A Hubble Űrtávcső (Hubble Space Telescope, HST) élettartama véges: nemcsak a fényt felfogó detektorok fognak elöregedni benne, ahogy a Föld sugárzási terében kering az eszköz, hanem egyszerűen a ritka felsőlégkörön való fékeződés miatt a HST Föld körüli keringési magassága folyamatosan csökken, míg végül lezuhan valamikor. Ezek azonban középtávon és a távoli jövőben játszanak szerepet. A legfőbb és közvetlen veszélyt a HST-re az űrszemét jelenti. Az űrszemét szaporodása miatt jelentősen megnőtt a veszély, hogy a HST és egy űrszemét-darabka ütközése bekövetkezik. Ez a HST-re végzetes következményekkel járna.
A 33 éves HST űrszeméttől való megmentésére a NASA terveket és javaslatokat kért az űripar magánpiaci szereplőitől. A SpaceX cég elképzelése szerint magasabb plyára vinnék ők – a NASA, mint megrendelő költségére, természetesen – a HST-t, ahol már jóval kevesebb az űrszemét és így minimalizálható az ütközés veszélye. Ezt azonban a NASA elvetette.
Más cégek, mint pl. az űripari start-up Momentus és Astroscale közös javaslata a Vigoride rendszert javasolja használni a probléma kezelésére.
Az NGC 4618, az egykarú spirálgalaxis a Vadászebek csillagképben. A Hubble Űrtávcső felvétele (ESA, NASA)
Éppen ma van 236 éve, hogy William Herschel felfedezte 1787. április 9-én az NGC 4618-at. Ezen a mai napra eső évfordulójú felfedezéssel kívánunk kellemes húsvéti ünnepeket minden tagtársunknak és barátunknak!
Csak a felfedezés előtt egy évvel vetette fel Herschel, hogy az ő – és sok mai amatőrcsillagász – távcsövében csak ködösségnek látszó apró objektumok valójában távoli csillaghalmazok, amelyeket a távcső elégtelen fénygyűjtő- és felbontóképessége nem bont fel különálló csillagokra. Az NGC 4618-hoz hasonló objektumok esetében igaza volt, de csak 1925-ben tudta nagyobb, jobb távcsővel és fényképezés segítségével bebizonyítani Edwin Hubble, hogy tényleg erről van szó: a galaxisok távoli, sok milliárd csillagból álló csillagvárosok. (Lásd itt a történeti áttekintést 13:12 perc:másodperctől.) A fenti képet róla a NASA/ESA közös projektje, a Hubble Űrtávcső készítette.
Az NGC 4618 különlegessége, hogy mindössze egyetlen spirálkarja van. A legtöbb spirálgalaxisnak két vagy négy karja van. Néha előfordul három kar is, néha négynél több is, de a “klasszikus”, vagy Tökéletes vagy Nagyszerű Spirálgalaxisoknak (Grand Design Spiral Galaxies) szinte mindig két vagy négy spirálkarja van. A Tejútrendszernek négy nagy spirálkarja van.
Az NGC 4618 kb. 21 millió fényévre van tőlünk, valódi átmérője a Tejútrendszerének egyharmada. Közelében látszik az NGC 4625 galaxis, amellyel együtt egy kölcsönható galaxispárt alkot. Az ilyen galaxispárok olyan közel vannak egymáshoz, hogy az egymásra gyakorolt árapály-erejük eltorzítja egymás – vagy csak az egyikük – alakját, és akár csillagkeletkezést is beindíthat bennük.
Az egy spirálkar miatt a galaxis kinézete egészen aszimmetrikus.
Hogy a megszokottak ellenére miért csak egy spirálkarja van ennek a galaxisnak, az szakmai vita tárgya. Az egyik elképzelés szerint az NGC 4625-tel való árapály-kölcsönhatás miatt csak az egyik oldalon fejlődött ki a spirálkar. (A spirálkarokban mindig csillagkeletkezés zajlik, forró, fiatal, gyakran kékes színű csillagok vannak bennük. A fenti képen is jól látszik, hogy a magban sárgás (kisebb tömegű és öregebb), az egyetlen, felcsavarodott karban kékes (nagyobb tömegű, forró, fiatal) csillagok vannak.) Ugyanakkor a semleges hidrogéngáz eloszlásának megfigyelése azt mutatja, hogy az NGC 4618-ban csak e gáz egy kisebb részét perturbálta meg a szomszéd galaxis (vagy mert távol van, vagy mert még nem volt elég idő a perturbáció kifejlődéséhez), a nagyobb része továbbra is normálisan, a megszokott módon oszlik el galaxis korongjában. Lehetséges, hogy a galaxis valamilyen belső tulajdonsága (mágneses tere például) olyan, hogy nem engedte egy másik spirálkar kialakulását, vagy korábban más galaxissal hatott kölcsön.
Nem ez az egyetlen egy spirálkarú galaxis. Noha az ilyenek ritkák, azért kölcsönható galaxispárokban időnként előfordulnak.
Az NGC 4618-ban eddig csak egy szupernóvát észleltek, az Ib típusú SN 1985F-et.
Az NGC 4618 11,2 magnitúdós, kb. 4 ívperces méretű. (Furcsa módon IC 3667 néven is katalogizálták.) Nagyon jó, 6,5 szabadszemes határmagnitúdójú, holdtalan, tiszta égről 7 cm-es távcsővel is éppen észre lehetne venni, de a mai fényszennyezési helyzet mellett még jó hazai égről is 10-12 cm-es műszert ajánlunk vizuális észleléséhez, hogy biztosan és jól lehessen látni.
A C/2022 E3 (ZTF) üstökös távolodóban van Földünktől, ezért szerettük volna még egyszer lefotózni, amire 2023. február 10-én az időjárás és a későn kelő Hold lehetőséget adott.
Szerencsére szél- és páramentes idő fogadott minket és a hőmérséklet is csak 0, +1 °C körül lehetett, ami később -3, -4 °C-ra hűlt. 18:00-kor érkeztünk a VCSE kávási észlelőbázisára, ahol első alkalommal használtuk GoTo-s rendszerekhez a terület tavaly novemberben átadott elektromos hálózatát.
Ez egyben egy kis felavatása is volt a helynek, mégiscsak az első alkalom volt, amikor használtuk a nemrégen bevezetett áramszolgáltatást. Korábban már sok tagtárs észlelt a területről, de vagy akkumulátorról üzemeltették a műszereket, vagy olyan megfigyelés volt, amihez nem volt szükség áramra.
Ezen nevezetes alkalommal jelen voltak Ágoston Zsolt, Péter Attila és a szerző, Vizsi Csaba. Attila vizuális megfigyeléseket végzett: C/2022 E3 (ZTF) üstökös; Messier 42-43; Messier 45 azzal a Dobson-nal, melynek tükrét Varga György újította fel (200/1000).
Zsolt és én a C/2022 E3 (ZTF) üstököst fényképeztük. A rendszerek összeszerelése után elindultak az első fényképek, amik szépen megjelenítették az objektumot, majd sajnos északról jöttek a fátyolfelhők több hullámban.
Összességében 23 óráig maradtunk, amikor a Hold fénye már kezdett zavaró lenni. Nagyjából a fényképek fele lett használható a vonuló felhők miatt, az eredmény pedig itt látható:
VCSE – A C/2022 E3 (ZTF) üstökös 2023. feb. 10-i képe. A kép adatait lásd a szövegben! – Fotó: Vizsi Csaba
VCSE – A Lófej-köd (középen, pici) és a Láng-köd (balra) más ködösségek társaságában – Kép: APOD, 2019. okt. 6., José Jiménez Priego
Az Orion sokak kedvelt csillagképe. Februári estéken kényelmesen megfigyelhető, mert este nyolc óra tájban delel. Az Orion övének három csillaga majdnem az Égi Egyenlítőn van, így Magyarországról kényelmes, kb. 47 fok horizont feletti magasságban figyelhetjük meg őket, amikor a legmagasabbra emelkednek az égen éjjel. A három övbeli csillagot balra lefelé meghosszabbítva találjuk a Szíriuszt, az éjszakai égbolt legfényesebb csillagát. Az Orion övének bal oldali (balra alsó) csillaga a Zéta Orionis, más nevén Alnitak. Ettől a csillagtól déli irányban (ha delel az északi féltekén az Alnitak, pontosan lefelé), egy telehold látszó méretű távolságra találjuk a híres Lófej-ködöt, amely nevét az alakjáról kapta. (A fenti képen a kép közepétől balra látszó nagyon fényes csillag a 2 magnitúdós Alnitak, a kép közepén pedig bárki felismerheti alakjáról a sötétködként látszó Lófej-ködöt. A Lófej-köd felett, a kép felső széléhez közel pedig a Szigma Orionis nevű fényes csillag látszik.)
