Az ismert több ezer fehér törpe közül jó néhány százon detektáltak már mágneses teret. Ezeknek a mágneses tereknek az erőssége pár tízezer gausstól pár száz millió gaussig terjed. (A Föld mágneses terének erőssége 0,25-0,65 gauss között változik manapság.) Más fehér törpékben nem találtak mágneses tér jelenlétére utaló nyomokat a spektrumukban.
Egy új tanulmány (http://arxiv.org/abs/1605.04458) szerzői a CFHT, WHT és más távcsöveket használva gyenge mágneses tereket kerestek fehér törpékben. Az LTT 16093 jelű fehér törpében találtak is egy 57 000 gaussos erősségű mágneses teret. Amelyik fehér törpében kimutatható volt mágneses tér jelenléte, azok szinte mind egymillió gaussnál erősebbek. A most talált a harmadik leggyengébb terű fehér törpe azok közül, ahol egyáltalán mérhető a mágneses térerősség!
Az NGC 1851 gömbhalmazban a HST-vel egy 18,05 perc periódusidővel fényváltozást mutató halvány objektumot fedeztek fel, ami az első elképzelések szerint vagy egy kettősrendszerbeli mágneses fehér törpe villódzása vagy egy két fehér törpecsillagból álló kettőscsillag fényváltozása. Mivel a Chandra-műholddal nem észleltek röntgensugárzást, az első eset kizárható, és eszerint egy olyan nyugodt kettőscsillagról van szó, ami két fehér törpéből áll. Az ilyen rendszereket AM CVn-kettősöknek nevezik, és ez az első ismert ilyen rendszer a gömbhalmazokban. (Az ilyen rendszerek egyébként energiát veszítenek keringés közben, és a két fehér törpe egymásnak ütközik a végén, egyfajta szupernóva-robbanást hozva létre.) http://arxiv.org/abs/1605.04827
Az NGC 1851 és az NGC 1904 gömbhalmazok a GALEX kísérlet felvételén. A GALEX közeli és távoli ultraibolya fényben tanulmányozza az égitesteket, ahol az objektumok kissé (vagy nagyon) másképp néznek ki, mint látható fényben… Az NGC 1904 a Nyúl csillagképben található tőlünk 50 000 fényévre, így Magyarországról is észlelhető. Az NGC 1851 a déli égbolton, a Galamb csillagképben látszik, ezért magyar amatőrök által csak ritkán megfigyelt objektum, hiszen csak három fokkal emelkedik rövid időre a magyarországi horizont fölé, pedig hét magnitúdós látszó fényességével népszerű halmaz lehetne, ha a zenitben láthatnánk… – távolsága a Naprendszertől 40 000 fényév.
A legtöbb spirálgalaxisban – így a mi Tejútrendszerünkben is – a nem látható anyag mennyisége kb. 10-szeresen meghaladja a látható anyagét. Erről csak azért tudunk, mert a nem látható, vagyis a sötét anyag gravitációs teret kelt, és a csillagok gyorsabban mozognak, mintha csak a látható anyag gravitációja befolyásolná a galaxisbeli mozgásukat. A sötét anyag és a látható anyag mennyisége galaxisról galaxisra változik, de a tízszeres arány elég jó átlag.
A http://arxiv.org/abs/1605.04795 címen közölt tanulmány szerint az NGC 3998 lentikuláris galaxisban viszont alig van sötét anyag: itt a sötét anyag mennyisége sokkal kisebb, mint a láthatóé (általában fordított az arány), a sötét anyag mennyisége csak 7,1%-a a látható anyagénak ebben az esetben. A hibahatár nyolc százalék, vagyis az is elképzelhető, hogy az NGC 3998-ban egyáltalán nincs sötét anyag. Nos, a sötét anyag eloszlása nagyon nem egyenletes az Univerzumban, annyit biztosan levonhatunk következtetésként…
Az alábbi kép az NGC 3998-at és látszó égi szomszédját, az NGC 3990-et ábrázolja. A képskálát a jobb alsó sarokban látszó vonal hossza mutatja (megfelel egy ívpercnek). A képkivágás egy nagyobb képről származik, ami 4×120 sec expozíciós idővel készült, 3×3-as binneléssel, 2011. április 28-án 22:32 UT-től kezdve, f/9,7-es fényerejű, 30,5 cm-es LX 200R távcsővel és ST-10XME CCD-kamerával (David Richards felvétele).
Aki kicsit is olvasott már kozmológiai elméletekről, az tudja, hogy százával léteznek kozmológiai elképzelések arról, hogyan keletkezett és hogyan fejlődik a Világegyetemünk, és az Ősrobbanás elmélete mellett van néhány másik jól kidolgozott teória is, ami az Ősrobbanástól független vagy ahhoz kapcsolódva, annak továbbfejlesztéseként többször előfordul kozmológiai fejtegetésekben. A puding próbája az evés – a természettudományos elméleteké meg az, hogy egyeznek-e a megfigyelésekkel vagy sem. A kozmológiai elméletek ilyetén elburjánzását elősegítette, hogy a nagyon távoli, halvány objektumokról igen nehéz képet kapni, ezért a megfigyelési anyag sokáig meglehetősen soványka volt.
A kozmológia azonban már nem az a tudomány, ami – mondjuk – negyven évvel ezelőtt volt, amikor még csak nagyon kevés mérési eredmény állt rendelkezésre, és azok is elsősorban a viszonylag közeli galaxisok és galaxishalmazok távolodási sebességére és cefeidákkal mért távolságára vonatkoztak, meg a kozmikus háttérsugárzás pár hullámhosszon mért értéke volt még elérhető. Egyre több új és változatosabb mérési eredményünk van ma már, pl. több műhold is alaposan feltérképezte a mikrohullámú háttérsugárzás szerkezetét (vagyis hogy jó felbontással az ég egyes irányaiban mennyit ingadozik ennek a sugárzásnak az erőssége). Olvasd tovább →
A mai képen az S147 (Simeis 147) jelű vagy Sh2-240 néven is ismert szupernóvamaradvány látható. Újabb keletű szokásként ezt is elnevezték, ezért Spagetti-köd néven is ismert az (amatőr)csillagászati szlengben. Látszó átmérője hatalmas, 3 fok! Ez a telehold látszó átmérőjének mintegy hatszorosa.
VCSE – Sh2-240 szupernóvamaradvány – APOD
A köd méretét 150 fényévre, távolságát 3000 fényévre becsülik. Kb. 40 000 évvel ezelőtt felrobbant szupernóva hozta létre a képen is látható, kavargó csillagmaradványt. A köd közepén ott van a csillagmag maradványa, egy gyorsan forgó neutroncsillag, ami a rádiócsillagászaink számára pulzárként jelenik meg. A pulzár nagy sebességgel mozog a Galaxisban, kb. 400 km/s az érintőirányú sebessége: ez azt jelenti, hogy a szupernóvarobbanás asszimmetrikus lehetett és óriási kezdősebességet adott a pulzárnak. Azt is gyanítják a pulzár mért sajátmozgásából, hogy a közeli M36 (NGC 1960) nyilthalmazból lökődhetett ki.
Az S147-et egy 25 hüvelykes (64 cm-es) távcsővel fedezték fel 1952-ben a Krími Asztrofizikai Obszervatóriumból. A Bika csillagképben látszik, így legjobban késő-ősszel/télen lehet megfigyelni. Noha egyes részeinek csúcsfényessége eléri a V=6,5 mg-t is, a köd összességében alacsony felületi fényességű, ezért rendkívül nehéz megfigyelni, bár állítólag 15 cm-es távcsővel már lehet észlelni. Lehet, a mi légköri viszonyain mellett nagyobb műszer kell.. A mellékelt képet G. Donatiello készítette Olaszországból Tim Stone amerikai kollégával együtt dolgozva, ha jól láttuk, akkor 24 óra összexpozíciós idővel, 10,6 cm-es távcsővel, FLI ML 16803 kamerával és LRGB szűrőkkel.
