VCSE – Az LDN 1622 sötétköd – Forrás: APOD, Min Xie
Az LDN a Lynds’ Dark Nebulae: Lynds sötétköd-katalógusa rövidítése. Ennek az 1622-ik objektuma sokat fotózott, mi is bemutattunk már róla képet. Beverly Turner Lynds amerikai csillagásznőről, katalógusáról és az LDN 1622-ről bővebben itt lehet olvasni.
Az LDN 1622 azért látszik olyan jól sötétködként az Orionban, mert egy fényes emissziós köd – a vdB 62 – előtt foglal helyet. Így jól kiemelkedik az égi háttérből.
A most bemutatott újabb képet Min Xie készítette az LDN 1622-ről Takahashi FSQ-85EDP távcsővel, ASI1600mm Pro kamerával és természetesen vezetéssel. Egy 0,73x-os Takahashi fókuszreduktort is használt. Egy-egy 3 nm sávszélességű H-alfa, SII (ionizált kén), OIII (kétszeresen ionizált oxigén), valamint RGB szűrőkön át felvett képsorozatból állította össze a végeredményt. Használt szoftverek: Astro Pixel Processor, Sequence Generator Pro, ProDigital Software StarSpikes Pro 4, Adobe Photoshop 2019 CC, Nikita Misiura StarNet++, PixInsight 1.8 Ripley. A képek készítésének dátumai: 2019. okt. 28., 29., 30., nov. 1., 2., 3., 8., 9., 10., 14., 15., 16., 23., 24. és 25-e. Az össz-expozíciós idő 62,9 óra volt. Sötétkép-, világoskép-korrekciók készültek. A képskála 7,262 ívmásodperc/pixel, a kép kb. 2 fokot fog át. A kép Texas-ból és Oklahomából egy sötétégbolt-parkból készült.
VCSE – UGC 12591 extragalaxis (a nagy balra) a Hubble Űrtávcsővel. A képen rengeteg halványabb, kisebb, távolabbi más galaxist is fel lehet ismerni. – Forrás: APOD, HST, NASA, ESA
A galaxisok forgási sebességét spektroszkópiai úton lehet megmérni: amennyiben a galaxis mérete elég nagy, akkor a színképelemző készülék rését a galaxis különböző részeire helyezik, és megmérik a színképvonalak eltolódását. Általában – nem mindig, egy kivétel pl. az M31 – a galaxisok vöröseltolódást mutatnak, tehát távolodnak tőlünk, azonban a galaxis egyik fele nagyobb, a másik oldala kisebb vöröseltolódást mutat. Ennek oka az, hogy az átlagos vöröseltolódás felel meg a galaxis távolodása okozta színképvonal-eltolódásnak, de a galaxis forgása miatt az egyik része ehhez képest kékeltolódást, a másik extra vöröseltolódást mutat. Az átlaghoz képest a két oldal különbsége a forgássebességgel lesz arányos.
Az ilyen mérésekből az derült ki, hogy az UGC 12591 jelű extragalaxis az egyik leggyorsabban forgó galaxis. (UGC: Uppsala Galaxy Catalogue). Mintegy merev testként forog (ezért valószínűleg a sötét anyag a felelős), 480 km/másodperc kerületi sebességgel. Összehasonlításul: a Tejútrendszer kb. 210 km/s sebességgel forog, az Androméda-galaxis 275 km/s-mal, és kb. 200-300 km/s között van az átlag.
Az UGC 12591 nemcsak forgási sebességét illetően különleges. Az ISOHDFS 27 jelű extragalaxis után ez a második legnagyobb ismert tömegű spirálgalaxis. Tömegét a Tejútrendszer tömegének négyszeresére becsülik.
Egy viszonylag friss tanulmány szerint úgy tűnik, hogy a legnagyobb tömegű spirálgalaxisok szisztematikusan gyorsabban forognak. Ezek a legnagyobbak 300 milliárd vagy még több naptömegnyi anyagot tartalmaznak csak a csillagaikban (a Tejútrendszer csillagokban lévő tömegét korábban 46 milliárd, újabban 64 milliárd naptömegre becsülik – a csillagközi gázfelhőkkel és a benne lévő sötét anyaggal együtt elérheti a Tejútrendszer össztömege a 200 – 1500 milliárd naptömeget is). Hatalmas tömegük miatt újabban szuperspirálisoknak nevezik őket. Gyakran 30-szor több csillag keletkezik bennük egy év alatt, mint most itt a Tejútrendszerben.
De mitől forognak ezek a szuperspirálisok gyorsabban? Ma még csak találgatjuk ezt: lehet, hogy lassan nyelte el közeli törpe kísérőgalaxisait és ez pörgette fel az UGC 12 591-et, vagy – csillagászati időskálán mérve – nem olyan régen egy másik, nagyobb galaxissal ütközött és annak következményeként forog gyorsan. Egyelőre további észleléseket végeznek, más hullámhosszakon is, hogy sikerüljön jobban felderíteni a galaxis szerkezetét, amely többet elárulhat arról, mi történt vele a múltban.
Az UGC 12591 egy 13,9 magnitúdós objektum a Pegasus-ban, így Európából nyáron, ősszel és a tél kezdetén jól látható. Még derült, holdtalan, nagyon jó égen – szabadszemes határmagnitúdó legalább hat magnitúdó – 20 cm-es távcső kell ahhoz, hogy a láthatóság határára kerüljön. 25 vagy 30 cm-es távcsövekkel azonban meg lehet pillantani ezt az 1,7×0,7 ívperces apró halvány fényfoltot. Távolsága 400 millió fényév – amikor a szemünkbe érkezett fény elindult erről a galaxisról, az első fák még éppen csak megjelentek a Földön.
Távcső: 200/1000 Newton (gyártó: SkyWatcher), mechanika: EQ5 GoTo funkcióval
Fényképezőgép: Canon EOS 1300D (átalakítás nélküli)
Feldolgozás: DSS és Photoshop-Express programokkal
Expozíciós idő: 72×1 perc
ISO 6400 illetve ISO3200
Körülbelül hatszor álltam neki és beledolgoztam pár tavaly készült képemet is. A 2019-es VCSE nyári tábor óta sokat finomodott az asztrofotós tudásom. Mint később rájöttem, a táborban változtattam a cső befogási helyzetén, így ezen a képen is látszik hogy a tavalyi képeken máshol voltak a diffrakciós tüskék.
Fridrich János – Messier 1 (Rák-köd) a Bika csillagképben – VCSE
Szóval ez így jött össze. De a magas ISO értéken készült képeknél ritkán engedhetem el a régebbi képeket, nálam a nagy jel/zaj arány a minél több képpel tud csak csökkenni. A kép részeredmény, mindenképpen szeretném még folytatni, természetesen ehhez megfelelő, jó ég is kell. Remélem, hogy egyre jobb képeket készítek mind az éjszakai fénygyűjtések, mint a szoftveres feldolgozások során a jövőben, ahogy tudásom és gyakorlatom egyre gyarapszik majd.
A Rák-köd (Messier 1) szupernóva-maradvány a Bika csillagképben. 1054-ben kínai és arab csillagászok megfigyeltek egy 23 napon át szabad szemmel is látható szupernóvát; ennek a maradványa a Rák-köd. Nevét onnan kapta, hogy az 1844-ben Lord Rosse által készített rajzon nagyon hasonlított egy rákra, azonban amikor később nagyobb távcsövekkel is megvizsgálták, akkor egészen másmilyennek tűnt. Addigra azonban már rögzült a Rák-köd elnevezés.
6500 fényév távolságra van a Földtől, átmérője jelenleg kb. 11 fényév és másodpercenként 1500 km-rel növekszik. Központjában egy 16m fényességű neutroncsillag (pulzár) található, melyet 1968-ban fedeztek fel. Ez másodpercenként 30-szor fordul meg a tengelye körül, és rendkívül erős rádióhullámokat bocsát ki magából. 1969-ben ezt a villogást az optikai tartományban is kimutatták.
Látható fényben a Rák-köd nagyjából ovális alakú filament-tömeg, melynek hossza 6 ívperc, szélessége 4 ívperc és egy diffúz kék központi régiót vesz közre. A filamentek az egykori csillag atmoszférájának maradványai és főleg ionizált héliumból és hidrogénből állnak. A filamentek hőmérséklete 11 000 és 18 000 K közötti, sűrűségük kb. 1300 részecske/cm³.
1953-ban Joszif Sklovszkij felvetette, hogy a diffúz kék fénylést főleg a fénysebesség felével körpályán mozgó elektronok sugárzása (szinkrotron sugárzás) okozza. Három évvel később ezt megfigyelésekkel is megerősítették. Az 1960-as években kiderítették, hogy az elektronok körpályájának forrása az erős mágneses mező, amelyet a köd közepén lévő neutroncsillag állít elő.
Ha kinagyítjuk a fotót, akkor a kép közepén láthatjuk a Rák-ködbeli pulzár (V-ben 16 magnitúdós) képét is, amint összeolvad egy előtércsillaggal. Az alábbi, mások által készített kép segíthet a pulzár beazonosításában.
VCSE – A Rák-köd közepén lévő kettőscsillag közül a nyíllal jelölt – alsó – csillag a pulzár, a mellette lévő, hasonló fényességű csillag csak egy előtércsillag. Forrás
A Kutner felhője néven ismert köd a Taurus-molekulafelhő része. A Bika csillagkép ugyan a téli estéken magasan delel, azonban a csillagköd megfigyelése vizuálisan meglehetősen nehéz. Csak az egyenetlen égi háttér sejteti, hogy ott valamiféle sötét objektum van.
Schmall Rafael – Kutner felhője – LDN 1529 – VCSE
Ez a sötétköd 450 fényév távolságra van a Földtől. A sötét porfelhők kitakarják a mögöttük világító csillagok fényét. Hosszú expozíciós felvételeken azonban előjönnek azok a halvány fátylak is, melyeken a Tejút fénye szóródik. A molekuláris felhők az idő folyamán összeroskadnak, bennük új csillagok keletkeznek majd.
Az LDN mozaikszó jelentése a Lynds Catalog of Dark Nebulae, egy talán legrészletesebb sötétköd-katalógus, melyet 1962-ben publikáltak. (A Lynds-katalógusról röviden e cikk végén lehet olvasni.)
A sötét csillagködök esetében nagyon fontos, hogy az égbolt sötét és száraz legyen, hiszen a fényszennyezés megemeli a háttér fényességét, emiatt egyre több részlet veszik el a fényárban. Halványságuk miatt tetemes mennyiségű expozíciós időre van szükség egy átlagos ég alatt. Ha nincs a látómezőben H-alfa objektum, akkor átalakítatlan fényképezőgéppel is lehet rá exponálni, viszont érdemes többet exponálni.
A csillagköd-komplexum hatalmas. Még egy kisebb objektívvel készített felvételen is látszanak fodrok, sötét gomolygások, míg a nagyobb rendszerekkel egy-egy részlete a porködnek is szépen megörökíthető.
A képhez használt asztrofotós rendszer: SkyWatcher Quattro 200/800, mechanika: SW EQ6 – GOTO, képrögzítő eszköz: Canon EOS6D (átalakított és normál), vezetőegység: Lacerta M-Gen autoguider, korrektorlencse: SW f4
A felvétel expozíciós ideje:
– 420 darab 2,5 perces normál az átalakított gépvázzal
– 60 darab 5 perces normál fotó az átalakítatlan fényképezőgéppel
– sötétképek / mezősimító fotók és annak a sötétképei
Baloldali fotón egy nyers képkocka látható az öt perces zselici exponálásból, míg jobboldalon a falusi ég világossága majdnem ugyanannyira fényes, de csak feleannyi záridővel.
A felvételhez szükséges nyersek összegyűjtése 24 órát használt fel az egyébként eléggé kevés derült égből. Azért volt szükség ennyi időre, hogy a lehető leghalványabb ködösségek is előjöjjenek feldolgozáskor úgy, hogy közben egy normális zajszint legyen a fotón (az utómunka természetesen ismét 3-4x annyi időt vett igénybe, mint az exponálás).
A stack felvétel után minimalizálni kell a légkör képromboló hatását. Minden idegen, mesterséges fény problémát jelenthet. Ilyenek például a rosszul irányzott észlelőlámpák és állapotjelző LEDek, távoli fények. Hasonlóan problémát jelenthetnek a vékony, szinte láthatatlan és egyenetlen fátyolfelhő-sávok, valamint a szinte mindig jelenlévő légkörfény.
A fotók gyűjtése a 2019. októberi szép éjszakákon kezdődött és végül december 30-án fejeződött be.
Az IC 1848 Dreyer katalógusában nyílthalmazként szerepel, amelynek csillagai halványak, és a halmazban ködösség figyelhető meg szerinte, vagyis: nyílthalmaz diffúzköddel (NY+DF). Ez a ködösség vizuálisan nehezen látható, de fotókon nagyon szépen megmutatkozik.
Az IC katalógusban 1848-as számot viselő csillaghalmaz és ködösség a Cassiopeiában helyezkedik el. Az emissziós ködök hömpölygése egy magzat alakot vesz fel (innen az Embrió-köd elnevezés), bár az angol megnevezésben inkább Soul Nebulaként (Lélek-köd) találkozhatunk vele, ugyanis mellette van a Szív-köd. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy gyakran említik őket együtt. Az IC 1848 ködössége egyben rádióforrás is, aminek rádiócsillagászati jelölése a Westerhout 5.
Embrió-köd – Schmall Rafael
7500 fényévre a Perzeusz-karban szálló csillagköd megannyi fiatal csillag otthona, melyek a sugárzásukkal gerjesztik a környező hidrogénfelhőket és azok ezért szép vöröses fénnyel világítanak. Manapság is keletkeznek csillagok ott, némely most elkészülő csillag elkezdi szétfújni a molekuláris felhőket, melyek összeroskadva új csillagoknak adnak otthont.
Az IC ködök általában halványak és nehezen fotózhatók. Legtöbbjükhöz átalakított fényképezőgép, vagy CMOS vagy CCD kamera kell. Bár sok olyan fotón rajta szerepelnek, melyek a Cassiopeia környékét örökítik meg, mégis sokszor csak a csillagok elhelyezkedésének alakjából lehet következtetni az Embrió-köd jelenlétére. A fenti képen viszont igen határozottan látszik.
Mivel a csillagköd látszó átmérője nagy (kb. három teliholdnak felel meg az átmérője, vagyis kb. 1,5°-nak), ezért a nagyobb távcsövek látómezejébe nem férnek bele teljesen. A teljes Embrió-ködhöz rövid fókuszú asztrofotós rendszer kellett.
A felvétel expozíciós ideje:
– 450 darab 5 perces normál (színes – RGB) nyerskép
– 120 darab 10 perces keskenysávú (H-alfa) nyerskép
– sötétképek / mezősimító fotók és annak a sötétképei
Baloldali fotón egy nyers képkocka látható, mely egy falusi ég világossága egy erős fényszennyező reflektorral a közelben. A jobboldali vöröses kép keskenysávú szűrővel készült, mely szépen kiemelte a H-alfa emissziós ködöket. Jól látható a magzat alak is. – A szerző fotói
A felvételhez szükséges nyersek összegyűjtése összesen 60 órát vett igénybe. Azért volt szükség ennyi időre, hogy a lehető leghalványabb ködrészletek is előjöjjenek feldolgozáskor úgy, hogy közben egy normális zajszint legyen a fotón (az utómunka 3-4x annyi időt vett igénybe, mint maga az exponálás).
A H-alfa felvételek eredménye egy fekete-fehér fotó, mely a ködösség kontrasztemeléséhez volt használva. A második képen egy “csillagtalanított” verzió látható, melynek nagy jelentősége nincs, csupán kiemelte a ködök morfológiáját. Látható, hogy mennyire bonyolult az univerzum, még a “szomszédban” is. – A szerző fotói
A felvételek gyűjtése még a szép októberi éjszakákon kezdődött, majd lassan őszből télbe váltott az idő. Végül az első deresedések is megjelentek a távcső harmatsapkáján. Az egész projekt fotózása január 2-án fejeződött be.
