Láttuk a szupernóvát az M101-ben! Na de kérem… Nem itt kezdődik az este! Tudom, mindenki kíváncsi a szupernóvára, úgyhogy álljon itt: távcsővégre kaptuk a halványodóban lévő SN 2023ixf-et. Így is lehet. Aki viszont a tárcairodalmon és az amatőrcsillagászati bulvárhíreken túl valami bensőségesebbre is vágyik, az olvasson tovább. 

Csillagászat fényes nappal

2023. 07. 16. estéje nappal kezdődött. Mondanám, hogy egy átlagos estének indult, de hát ha az ember Piszkéstetőn tölt néhány hetet, egy este sem lehet átlagos. Szóval, az este egy Piszkésen átlagosnak mondható vacsorával indult: hűs szellő, csodás színekbe boruló természet, a leboruló Nap a hegyek mögött, illatozó vacsora, doromboló macskák, harmónia, béke és nyugalom. Szemben velem témavezetőm, Regály Zsolt, akivel az éppen aktuális kutatási témánkat vitatjuk meg két pohár frissítő között. 

A ház azonban nem csak tőlünk hangos: Pál András és Horti-Dávid Ágoston – szintén a Konkoly Csillagászati Intézet munkatársai – a főépület erkélyéről igyekeznek szabad szemmel megpillantani a Vénuszt. Ideig-óráig ugratjuk őket, hogy úgysem fog sikerülni, aztán mikor binokulárral látni vélik a célpontot, mi is felmegyünk, hogy tegyünk egy próbát a szabadszemes észleléssel. A feladat nem egyszerű, mivel a Nap még nem bukott le, a horizont pedig fátyolfelhős. A legjobb taktikának végül a következő bizonyul: “Állj ide”, mondja Andris, “takard ki a fallal a Napot és a hegyeket egészen addig a pontig, majd onnan a fal mentén gyere felfele egy arasznyit. Ha egyszer meglátod, már nem tudod nem meglátni!” És tényleg! Ott ragyog a Vénusz teljes pompájában. Sokáig nézegetjük, binokulárral a sarlóját is tanulmányozzuk. 

Egyszer csak észbe kapunk, hogy még mindig nappal van, és jó lenne naplemente előtt a Merkúrt is elcsípni. Hiába járjuk azonban körbe a bolygó potenciális helyét oda-vissza tízszer, százszor, szabad szemmel, majd binokulárral, állvány nélkül, aztán állvánnyal, nem leljük a Merkúrt. Maradnak tehát a napfoltok. Zsolt 20×80-as Celestron binokulárjának képét vetítjük ki az épület fehér falára. Öt hatalmas foltot figyelünk meg, mindegyik brilliáns. 

Idővel újra a domboldal felé fordulunk, hogy ámuljunk a naplementén. Milyen mindennapos dolog, mégis, itt valahogy minden egyes alkalom más, gyönyörű és igéző. A frissen lebukott Nap mögött vérvörösbe vált a táj, kezünket kitartva és lassan mozgatva gyönyörű krepuszkuláris jelenséget figyelhetünk meg: a környező magyar és szlovák hegységek árnyéka rávetül az égre, ami ekkor vörösben, narancsban, aranyban, lilában és türkizkékben játszik. 

Újra megpróbáljuk a Merkúrt. Nem adjuk fel, szükségünk van a dopaminra, amit a közös megtalálás élménye ad. A koraesti szürkületben, a fátyolfelhők vékony rétegén át végül binokulárral sikerül: ott a Merkúr, egy apró, csillagszerű pötty az aranysárga háttérben. Mind tudjuk, hogy nem egyszerű a megfigyelése, hogy amit csinálunk, az aránylag ritka esemény, elvégre Kopernikusz is csak kétszer látta élete során a legbelső bolygót. Mire felocsúdunk a látványból, a Vénusz szinte égeti a szemünket, és megjelent az első csillag, az Arcturus is. Látszik, hogy kitűnő egünk lesz. Gyorsan felkapjuk a 254/1200-as dobsont, és kivisszük a teraszra hűlni, tudván, hogy szükségünk lesz rá a folytatásban.

Szupernóva az M101-ben

Órák telnek el, mire újra az ég alá kerülünk. Némi jól elvégzett munka után ülünk ki Zsolttal az addigra kiteljesedett és eszméletlenül gyönyörű Tejút alá. A mai az egyik legjobb ég, amihez 2023-ban szerencsém volt: remek a nyugodtság, tökéletes az átlátszóság, teljesen elveszem a látványban. Beszélgetünk kicsit, és nézzük a felettünk elterülő Univerzumot. Aztán Ágoston szól, hogy menjünk már dobsonozni is, ne csak a Tejúton meg az Univerzum sorsán filozofáljunk. 

Míg én összeszerelem a távcsövet, Zsolt már binokulárjával vizslatja az Andromédát. Csodálatának hangot is ad, a látvány lenyűgözi, motivációja pedig azonnal átragad rám is: kikapom a kezéből a távcsövet, hogy én is láthassam ezt a csodát. Nem csalódom: a 3,2 fokos látómezőt majdnem kitölti az M31, az M110-et soha ilyen nagynak vagy fényesnek nem láttam, az M32 pedig szinte beleveszik az Androméda-köd külső régióinak fodraiba. Kérdés nélkül mondhatom, hogy ilyen szépnek és részletesnek még soha nem láttam ezt a hármast. Kézből kézbe jár a binokulár, egyik alkalommal például az Ikerhalmaz felé fordítom, mely szintén brutális élmény. Beállítom a dobsonban is, ahol szintén lélegzetelállító kép tárul elénk, szinte versenyt futunk, ki fullad bele előbb a látványba… 

Végre Ágoston vezetésével nyomába eredünk az M101 szupernóvájának. A hírek szerint a csillag ekkor körülbelül 12 magnitúdós, így könnyű célpont lesz a 25-ösnek. A galaxis azonban meglepően nehezen adja meg magát… Ágoston is, én is sokáig keressük, úgy tűnik, jó helyen vagyunk, a galaxis mégsem látszik. Végül Zsolt találja meg egy 40 mm-es okulárral. A halvány galaxisban a szupernóvát már könnyen azonosítjuk. Zsoltnak nem új a látvány, néhány hete volt szerencséje ugyaninnen megfigyelni, engem és Ágostont azonban hosszan magával ragad az első észlelés élménye. Egyikünket sem az fogja meg, hogy “eggyel több pontot látunk”: Ágoston megfigyelési, jómagam elméleti oldalról foglalkoztam az elmúlt években szupernóvákkal, így mindkettőnk a kutatási témájának megtestesülését látja a távcsőben. Saját szemmel megtapasztalni azt, amit eddig csak a számítógépen, egyesek és nullák sorozataként látott az ember, felemelő, transzcendens élmény. Többek közt ennek az élménynek az átélése az egyik ok, amiért rettentő fontosnak tartom, hogy a szakcsillagászokat kivigyük az ég alá amatőrködni. Teljesen más egy szimulációt, illetve a valódi objektumot látni. Megfigyelés közben bensőségesebb, alázatosabb lesz a kapcsolat az éggel. Nekiállok lerajzolni a szupernóvát. Két okulárral is próbálkozom, közben a fiúk vissza-visszapillantanak a távcsőbe. Tíz-húsz perc is eltelik, mire tisztán látom az M101 spirálkarjait, és befejezem a rajzom.

Kalandozás a nyári mélyég-objektumok között

Mielőtt megkérdezném a többieket, mi legyen a következő célpont, vetek egy pillantást a fák mögött eltűnő M17-re is. Mindeközben Ágoston az M22-t, az M28-at és Barnard E-jét mutatja Zsoltnak binokulárral. A rajzolás végeztével én is sorra veszem ezeket az objektumokat. A hatalmas látómezőben az E sötét, szinte ominózus látvány. Következőnek sorra vesszük a klasszikus nyári objektumokat: először binokulárral szemléljük a Vállfa-halmazt, aztán az M27 fantasztikus lebenyeit. Az M71 is hihetetlen látvány, az ember majd’ beleesik a csillagoktól sűrű látómezőbe. 

Később a Herkules gömbhalmazait keressük fel. Klisé vagy sem, engem az M13 minden egyes alkalommal lenyűgöz és magával ragad. Újfent megállapítom azt is, hogy alakja leginkább egy lótuszvirághoz hasonlít. Az M13 után utunkat az M92-vel folytatjuk, majd áttérünk a Lantba az M56-hoz és M57-hez. Ezek után kicsit megállunk, egy darabig csak gyönyörködünk a nyári égboltban.

Sajnos az északi égen nem nagy a választék, a Göncöl java részét és a Vadászebeket is takarja a ház. Amolyan utolsó mentsvárként a Polarisra fordítom a dobsont egy kisebb nagyítással, és vetünk egy pillantást az Eljegyzési-gyűrű aszterizmusra. Ez után, mivel a Cassiopeiában mindig (is) derült van, a nyári ég w-je felé fordul a tekintetem. Behozom a látómezőbe az M52-t, majd a Bagoly-halmazt is. Zsolttal azon vitatkozunk, hogy utóbbi tényleg bagolyra, valamilyen más madárra, vagy inkább egy robotra hasonlít-e. 

Az aszterizmusok és nyílthalmazok után visszatérünk a gömbhalmazok világába. Mikor először néztem távcsőbe, a gömbhalmazok voltak a kedvenc objektumaim, és most Zsoltnak is ezek a legkedvesebbek, így sorra vesszük a keleti-délkeleti égbolt kínálatát. Először az M15 következik, mely ezer körül is felismerhető, magja pedig különösen apró és sűrű. Másodiknak az elnyúlt alakú M2-t látogatjuk meg, zárásként pedig az eleddig egyikünk által sem észlelt M30 következik. Új objektumról révén szó, azonnal papírt-ceruzát ragadok, és készítek egy rajzot. Meglepetten tapasztalom a halmaz jelentős aszimmetriáját, az oldalán elhelyezkedő karokat és a csepp alakú középponti részt. Leginkább egy medúzára emlékeztet. 

Bolygók, bolygók mindenütt!

Mire végzek a rajzommal, már túl vagyunk az éjszaka legsötétebb részén, és kezdjük úgy érezni, hogy el fog érni minket az égboltmérgezés, így nyugodtan kiégethetjük a szemünket a Szaturnusszal. Bár ilyen közel a horizonthoz nem tökéletes a seeing, ha az ember elég ideig vár, elkaphat néhány nagyszerű pillanatot. A Szaturnusz és a gyűrűrendszere mindig elvarázsol, ma pedig öt (talán hat) holdját is megcsodálhattuk. Sokáig nézegetem a Cassini-rést, valamint a gyűrű bolygóra vetett árnyékát. 

Míg nézelődöm, Zsolt megállapítja, hogy valami nagyon fényes jött fel a szomszédos fenyőfák közt, ami nem lehet más, mint a Jupiter. Előkapom azért a telefonomat, és mikor nyugtázom, hogy tényleg a Jupiter fényét látjuk átcsillanni a fuvallat által megrezegtetett erdőn, feltűnik még valami: a Jupiterhez közel, könnyen kereshető helyen tartózkodik éppen az Uránusz, mely bolygót én eddig csak egyszer láttam, Zsolt pedig egyszer sem. Azonnal szólok neki, hogy szedjük össze magunkat, és menjünk fel a nagytávcsövek mellé, ahol nincs útban a fenyőerdő, mert ezt látni kell! Állványostul megragadjuk a binokulárt, majd amilyen gyorsan csak lehet, átvágunk a vaksötét erdőn, és letelepszünk az egyik kupola mellé. A Jupiter pazar látvány, és fenn jár már a Plejádok is, amire szintén vetünk egy pillantást, ezzel is időt adva az Uránusznak, hogy feljebb kússzon az égen.

Hamar megtaláljuk az Uránuszt. Nem is lehetne eltéveszteni, hiszen annyira különleges, minden más csillagtól és planetáris ködtől eltérő színe van. Sokáig gyönyörködünk az Uránusz színében, aztán eszünkbe jut, vajon hol lehet ilyentájt a Neptunusz? Újra kézbe véve a telefonom, boldogan állapítom meg, hogy innen tökéletesen észlelhető helyen, a Halakban jár éppen. A megfigyelése viszont nehezebb dió lesz. Egyébként sincs sok csillag azon a területen, a Neptunusz elég halovány, és már az este is a végéhez közeledik – rég elmúlt hajnali három. Azért csak nem adjuk fel. Keresés közben már a piszkési ügyeletes csillagász is elhalad mellettünk, hogy bezárja a távcsövek kupoláit. A hivatásos csillagászok tehát mára befejezték az észlelést, mi azonban továbbra is keressük Naprendszerünk nyolcadik bolygóját. Sokadik nekifutásra ugyan, de végül sikerül beazonosítani a pozíciója alapján. Kis idő elteltével a csillagoktól eltérő színe is nyilvánvalóvá válik. Nem olyan megnyerő, mint az Uránusz, holdakat pedig binokulárral sajnos nem remélhetünk, de elnézegetjük egy darabig, főleg, mivel Zsoltnak ez is az újdonság erejével hat (én ez előtt egyszer láttam a Tritont is, illetve ezen éjszaka óta még egyszer megfigyeltem a Neptunuszt, az ispánki VEGA’23 táborban, 46 centiméteres műszerrel).

Mire összepakolunk, négyet mutat az óra. Az erdőn át vezető visszaút már korántsem olyan vadregényes, a haladás könnyű a hajnali fényben. Elpakolva a sebtiben ott felejtett dobsont, lerogyunk a konyhában. Mindketten szédületes élményekkel gazdagodtunk. Zsolt csak néz maga elé egy darabig, és nekem is időbe telik, mire felocsúdom, és visszaáll a mindennapi szívverésem. Megállapítjuk, hogy a Marson kívül minden nagybolygót láttunk, nem is beszélve a szupernóváról, és persze a rengeteg káprázatos mélyég-objektumról, amik között bőven akadtak újdonságok mindkettőnknek. Sokáig csendben ülünk, próbájuk feldolgozni ezt a rengeteg lélekemelő élményt, a temérdek pazar látványt, a varázslatos Univerzum aprócska részleteit.