2016. január 8-án a NASA New Horizons küldetéséről beszámoló weboldalán újabb felvételek jelentek meg. Ezeket a képeket karácsonykor továbbította az űrszonda a földi központba.
A felvételt a New Horizon távolfelderítő kamerája (LORRI, valójában egy hosszú fókuszú és nagy felbontású távcső) készítette. A felvételen a Szputnyik-síkság (Sputnik Planum) területe látható. Ez a síkság – a publikált képekre tekintve – a Pluto “szívének” bal oldalán található. A New Horizons küldetésben résztvevő kutatók úgy vélik, hogy a terület érdekes, sejtszerű szerkezete a felszín fagyott nitrogénnel borított területeinek lassú termikus kölcsönhatásainak az eredménye. A képen látható sötétebb folt valószínűleg a sűrűbb fagyott nitrogénen lebegő piszkos vízjég lehet. A képen sok-sok kis sötét folt látható. Ezek a foltok, kis gödröcskék, amik valószínűleg a felszínt alkotó fagyot nitrogén szublimációs folyamatainak az eredményei. Olvasd tovább →
Nemrégiben, 2015. novemberében a kutatók egy olyan Neptunuszon túl lévő objektumra bukkantak, ami 103 CsE távolságra található a Naptól. Majdnem háromszor olyan messze van tehát központi csillagunktól, mint a Pluto. Az eddigi ismereteink szerint ez a legtávolabbi objektum a Naprendszerben. Ennek következtében újra kell gondolni a (belső) Naprendszer méretéről szóló nézeteket. A felfedzést nemrég hozták nyilvánosságra, amikor az Amerikai Csillagászati Társaság (AAS) ülésén Scott Sheppard (Carnegie Institution for Science) bejelentette, hogy ő, Chad Trujillo (Gemini Observatory), és David Tholen (University of Hawaii) fedezték fel az eddig ismert legtávolabbi objektumot a Naprendszerben. Elmondták, hogy további megfigyelések szükségesek ahhoz, hogy biztosan kijelenthessék, hogy mérete alapján egy törpebolygót fedeztek-e fel, vagy kisbolygó besorolást fog kapni.
Az égitest ideglenes jelölése V774104. Az újonnan felfedezett égitest egy kicsivel kisebb, mint a Pluto átmérőjének a fele. A pályáját még nem sikerült meghatározni. A következő ábrán a csillagok közötti mozgását lehet látni.
“Elég sok minden tudunk már róla – mégis hiányosak az ismereteink. Mivel nemrég fedezték fel, ezért a pályájáról még nem rendelkezünk pontos információkkal.” – mondta Scott Sheppard (Carnegie Institution for Science), az objektum egyik “társfelfedezője” a space.com -nak adott interjújában.
A V774104 felfedezése része annak a kutatásnak amelynek során a Pluton túli régiókban keresik a Naprendszer keletkezésének a nyomait.
“Végre fogjuk hajtani a legátfogóbb, legmélyebb felmérést, amit valaha végeztek a külső Naprendszer felderítése terén.” – ígérte ugyancsak Scott Sheppard az interjúban. “Például a Hawaii-on lévő, 8 méteres Subaru-teleszkóppal a Pluton túl lévő Kuiper-övben található objektumokat keressük.”
A fenti képen Sedna törpebolygó pályája pirossal van jelölve. A Sedna a névadója a sednoid típusú égitesteknek. A képen a lila kör a Pluto pályáját jelöli, zon belül pedig a Naprendszer más nagybolygóinak pályája került ábrázolásra.
A sednoidról azt kell tudni, hogy az egy Neptunuszon túl található objektum, amelynek napközelpontja több, mint 50 CsE távolságban van a Naptól és pályájának fél nagytengelye nagyobb. mint 150 CsE. Jelenleg csak két ilyen objektumot ismerünk: magát a 90377 Sedna-t és a 2012 VP113 ideiglenes jelöléssel ellátott objektumot. De joggal feltételezhető, hogy ennél jóval több van. Egyes elméletek szerint a sednoidok a belső Oort-felhőhöz tartoznak. A sednoidok sajátos pályájának eredete még viták részét képezi. Eddigi ismereteink szerint nem okozhatják a naprendszerbeli óriás bolygók és a galaktikus ár-apály erők sem válthatnak ki ilyen hatást. A Naprendszert létrehozó protoplanetáris korongból kialakuló égitesteknek kör vagy közel kör alakú pályájuknak kell lennie. A sednoidok is ilyennel kellett, hogy bírjanak a kialakulásuk idején. A csillagászok csak találgatnak jelenleg, miért váltott pályájuk mégis ilyen excentrikusra: vagy egy közeli csillag elhaladt a múltban a naprendszer mellett, és gravitációs ereje így perturbálta meg a külsőbb régiókat, vagy egy ismeretlen, nagytömegű égitest kering a Naprendszer peremén, aminek gravitációja alakította ilyenre a pályákat (nem barna törpére kell gondolni, inkább Jupiter-kategóriáji égitestre, bár ez a lehetőség a legkevésbbé valószínű), de jelenleg azt sem tudjuk kizárni, hogy egy másik csillag rendszeréből fogta be őket a Nap… (Ez utóbbihoz kémiai összetételt kellene mérni.)
Lehetséges, hogy a V774104 is egy sednoid. Ennek tisztázása a további kutatások feladata. Az alábbi ábra a Naprendszer nagybolygóinak, a Voyager-űrszondának, az Ooort-felhőnek és a közeli csillagoknak az elhelyezkedését mutatja erősen torzított, logaritmikus-szerű távolságskálán. A helioszféra és a csillagközi tér határát a Napszél lökéshulláma jelöli ki, az a térrész, ahol a napszél beleütközik a Naprendszert körülvevő csillagközi gázba. A Naprendszer gravitációs tere viszont végtelen távolságig terjed, és kb. két fényéven belül (vagyis mintegy 130 000 CSE-ig) a Nap gravitációs tere az uralkodó és nem a környező csillagoké. A Naprendszer határát tehát többféleképpen is kijelölhetjük – vagy azt lehet mondani, a napszél kifelé áramlása nem tölti ki a teljes naprendszert. Az ábrán a távolságok CSE-ben vannak.
l
Az Eris törpebolygó a belső Oort-felhőben kering. Távolsága a naptól 37-97 CsE. A 2003-ban felfedezett Sedna, hihetetlenül excentrikus pályán kering, 76 CsE-re van a napközelpontja és mintegy 940 CsE-re a naptávolpontja.
“A Sedna és 2012 VP113 azok az egyedüliként ismert objektumok, amelyek a gyakorlatban teljesen függetlenek a Naprendszer óriás bolygóinak a hatásaitól” mondta Scott Sheppard. “Mégis igen excentrikus a pályájuk. Nem tudni hogyan alakult ki a pályájuk. Valami megzavarta őket. “
Scott Sheppard szerint a jelenleg elfogadott vezető elmélet szerint a Naprendszer kialakulásakor a Nap olyan helyen született, ahol “nagyon sűrű csillagközi környezetben helyezkedett el, és ahol sok más csillag volt körülötte”. Talán lehet azon spekulálni, hogy ezeknek a közeli csillagoknak a gravitációs vonzása lehetett az, ami megzavarta ezeknek az objektumoknak a pályáját.
Az APOD mai felvételén a NuSTAR műhold felvétele látható a Messier 31 (Androméda-)galaxisról. A felvételt 2016. január 5-én publikálták a NuSTAR misszió weboldalán
Az Androméda-galaxis vagy más néven Androméda-köd (M31, NGC 224) egy spirálgalaxis az Androméda csillagképben. Távolsága a Naptól megközelítőleg 2,5 millió fényév. Az Androméda-galaxis a Lokális Halmaz legnagyobb tagja és egyben a Tejútrendszerhez legközelebbi spirálgalaxis. Megjelenését tekintve küllős spirálgalaxis, a küllőkre éppen a hossztengelyük irányából láthatunk rá.
A felvételt készítő Nuclear Spectroscopic Telescope Array (angolul Nukleáris spektroszkópiai-távcső rács, rövidítve NuSTAR) csillagászati műhold, a NASA Small Explorer Programjának 11. tagja. A röntgen-tartomány nagyobb energiájú, a gamma-sugárzáshoz közelebbi részében közvetlen képalkotásra alkalmas műhold. Fő feladata a nagyon nagy tömegű fekete lyukak vizsgálata, az elemi részecskék gyorsulásának tanulmányozása galaxisokban, valamint a Tejútrendszerben lévő fiatal szupernóva-maradványok radioaktív izotóp-arányainak feltérképezése. A NuSTAR megközelítőleg 100-szor élesebb képet ad, mint a korábbi röntgentávcsövek.
A NuSTAR műszerei:
Röntgenoptika:
Mivel a röntgensugarakat nem lehet hagyományos módon, üvegből készült lencsékkel fókuszálni (mert a röntgensugarak elnyelődnek az üvegben), ezért a fókuszálást az ún. „Wolter Type I” (vagy Wolter-I) típusú, visszaverő optikával oldják meg (nevét Hans Wolter német fizikusról kapta). Az eljárás lényege, hogy az optikai felületek majdnem párhuzamosak a beérkező röntgensugarakkal, így azok visszaverődnek róluk, ahelyett, hogy elnyelődnének. A NuSTAR optikai felületének első része parabola, a második rész hiperbola alakú. Legnagyobb észlelhető energia: 79 keV (viszonyításként, ez a Chandra műhold esetén “csak” 15 keV).
Kihúzható rács:
A műhold pályára állításkor a hordozó rakétában rendelkezésre álló 2 m-es távolság szükségessé teszi, hogy a röntgentávcső teljes, a működéshez szükséges 10 m-es hossza csak a Föld körüli pályára állás után álljon elő. Ennek érdekében egy speciális rácsot szerkesztettek, amely kinyitása után a precíziós beállítását egy speciális mechanizmus végzi, két lézer és három fényérzékelő detektor segítségével. Ezek mérései nélkül a kapott kép homályosabb (életlen) lenne.
2 db CdZnTe érzékelő:
A kadmium-cink-tellúr érzékelők, amelyek egyenként 4 db 32×32 pixeles detektorelemből állnak. Az érzékelők képeit a földi központban egyesítik.
A NuSTAR segítségével a szomszédos Androméda-galaxisban sikerült 40 darab röntgenkettőst felfedezni. Az intenzív röntgensugárzás forrása egy fekete lyuk vagy neutroncsillag lehet, amelyet egy másik, normál csillag táplál.
Az eredmények tanulmányozásával a kutatók jobban meg tudják érteni a röntgenkettősök fejlődését. Az elfogadott elméletek szerint ezeknek az objektumoknak jelentős szerepet játszanak a csillagközi térben található gázok felhevítésében, melyekből a legelső galaxisok születtek. Az ilyen kettősökben valaha mindkét csillag normál, fősorozati csillag volt, de az egyik elfejlődött, felrobbant, és neutroncsillaggá vagy fekete lyukká (vagyis csillagászatilag ún. kompakt objektummá) vált. A másik, még normál fősorozati vagy vörös óriáscsillagról anyag áramlik át, amely egy anyagbefogási korongon (akkréciós diszken) keresztül táplálja a kompakt objektumot. A röntgensugárzás jöhet a diszkből, a forró pontról (ahol a kísérőről származó anyagáram eléri a diszket), vagy a diszkre merőleges, esetleg meglévő nyalábokból (jetekből), de a neutroncsillag felszínéről is. A röntgenkettősök egyik tagja tehát minden esetben egy haldokló csillagból kialakul neutroncsillag vagy fekete lyuk.
“Az Andromeda-köd az egyetlen nagy spirálgalaxis, ahol láthatjuk az egyes röntgenkettősöket és tanulmányozni is tudjuk őket egy, a mi Tejútrendszerünkhöz hasonló környezetben.” mondta Daniel Wik (NASA Goddard Űrközpont) , aki ismertette az eredményeket az Amerikai Csillagászati Szövetségnek a floridai Kissimmee-ben tartott 227. ülésén.
A NASA Chandra űrtávcsövével készítettek élesebb felvételeket is az Androméda-galaxisról alacsonyabb energiájú röntgen tartományban. A két műhold felvételeinek kombinációja egy hatékony eszközt ad a csillagászok számára a röntgenkettősök kutatásához.
Fiona Harrison, kutatásvezető a NUSTAR projektben, hozzátette: “A szomszédos Androméda-galaxis elmeséli nekünk a csillagok, galaxisok születésének történetét.”
A kép különlegessége , hogy két üstökös és egy meteor látható rajta. A kép bal alsó sarkában látható nagy és fényes csillag az Arcturus, az Ökörhajcsár csillagkép legfényesebb csillaga. Mellette a C/2013 US10 (Catalina) üstökös látható látható kettős csóvájával. A kép felső részén a kb. 16,8 magnitudós 19P/Borrelly üstökös látható. A kép bal szélén, középen egy ellobbanó meteor látható, amely 5:52 UT-kor lett rögzítve. Olvasd tovább →
Egy ma közzétett tanulmányban (http://arxiv.org/abs/1601.00135) a TYC 2505-672-1 jelű csillagról mutatják meg, hogy kb. 69,1 éves periódusidejű fedési kettőscsillag, ahol maguk a fedések 3,45 évig tartanak. A fedés mélysége nagyon mély, kb. 4,5 magnitúdó. A tanulmány szerzői amerikaiak, és sok professzionális és amatőr mérést, illetve fényességbecslést felhasználtak, így az amatőr-profi együttműködésnek is szép példája ez a felfedezés.
Ezzel a keringésidővel felülmúlja az eddig ismert leghosszabb keringésidejű rendszert, az Epszilon Aurigae-t, ahol 27 évente következnek be a fedések. Olvasd tovább →