Könyv jelent meg az első magyar csillagásznőről, Balázs Júliáról (1907–1990). Ha nem vagyunk szigorúak, akkor magyar csillagásznőnek tekinthetjük Dégenfeld-Schomburg Bertát (1843–1928) is, aki 1885-ben az egyik első észlelője volt az Androméda-ködben feltűnt szupernóvának. A grófnő persze nem volt hivatásos csillagász, nem is volt erre egzisztenciális kényszere: a családi vagyonból telt műszerekre, a kiskartali csillagvizsgálóra, könyvtárra, volt idő és lehetőség a műkedvelő észlelésekre.

Balázs Júlia nemcsak azért képvisel más  minőséget, mert hivatásos csillagásszá lett, hanem mert egy időben kora egyik legjobb magyar csillagásza volt (a másik férje, Detre László). 1925-ben érettségizett a budapesti Mária Terézia Leánygimnáziumban. 1930-ban végzett a Pázmány Péter (ma Eötvös Loránd) Tudományegyetem matematika-fizika szakán, majd rövid műegyetemi gyakornokoskodás után 1933-tól a Sváb-hegyi Csillagvizsgálóba került. Tudományos munkája az Intézet fő profiljába illeszkedett: rövid periódusú változócsillagokkal foglalkozott. Nevét viseli az RR Lyrae csillagok periódusváltozásait magyarázó Balázs Júlia-elmélet: eszerint „a csillagok mágneses pólusainál periodikus kitörések következnek be, s ahol a forgástengely különbözik a mágneses tengelytől, a forgásidő modulálja a fényességváltozást”. 1955-től a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) tagja. 1972-ben végre kandidátusi címmel ismerik el addigi munkásságát.

Férje Detre László, a magyar csillagászat megújítója, a Sváb-hegyi, illetve az MTA Csillagvizsgáló Intézet igazgatója 1943 és 1974 között. Négy gyermek, köztük a vitorlázó olimpiai bronzérmes ikerpár Detre-fivérek édesanyja.

Nagyjából ennyi volt tudható eddig Balázs Júliáról: lexikon-szócikkek szóltak róla, én is azokból raktam össze a fenti rövid ismertetést. A most megjelent könyv nemcsak a tudományos pályát, az életutat ismerteti meg velünk, hanem személyes, olykor csaknem intim közelségbe hozza őt. Azért, hogy ez lehetségessé vált, a szerző, Kertész Edina a kötet elején köszönetet mond „Balázs Júlia gyermekeinek, Detre Villőnek és Detre Szabolcsnak, hogy elmesélték édesanyjuk történetét, fényképeket és adatokat bocsátottak rendelkezésemre”.  Áruljuk el végre: A lány, aki csillagász lett, egy gyerekeknek szánt könyv, szép illusztrációit Bölecz Lilla készítette. Mondhatnám, képes mesekönyv, de a rajzok az értő szem számára bizony sokszor oly’ hitelesek, legyen szó emberekről, műszerekről, épületekről, hogy már ekkor látszódik, többet fog nyújtani ez a 40 oldalas kis kötet valamiféle idealizált történetnél – csak egy-egy, valójában lényegtelen elírást, hibát találhatunk. (Számomra külön érdekesség, hogy bekerült illusztrációként az az orosz nyelvű tábla is, amelyet mi publikáltunk a Vegában először, és amely kapcsán írtunk a Csillagvizsgáló Budapest II. világháborús ostroma alatti történetéről). Beleolvasva pedig látjuk, hogy esik itt szó szigorú leányneveldéről, szovjet katonákról és Budapest ostromáról, 1956-os forradalomról. „Nem mese ez, gyermek”, mondhatjuk mi is Arany Jánossal szólva, ahogy a Családi körben az apa inti fiát a szabadságharc veteránját hallgatva.

Elbeszél ez a könyv mindent, ami elmesélhető, az apácazárda nyomasztó légkörétől, az apai fegyelemtől kezdve háborún, forradalmon keresztül a csillagok gyönyörű világáig, a tudományos felfedezésekig, és tovább, egészen a 20. századon átívelően egy gyermeket nevelő tudós nő életének szépségeiig és nehézségeiig. A kötet végén két oldalas tabló található a csillagászat történetének jelentős női művelőiről, Hypatiától kezdve Dégenfeld-Schomburg Bertán, Henrietta Swan Leavitten és sokan másokon át Vera Rubinig. Egy oldallal előbb pedig a magyar utódokról találunk egy rajzolt csoportképet: nincs senki néven nevezve, de felismerhetők az alakok (Illés Erzsébet, Kóspál Ágnes… sorolhatnánk).

Felvetődik hát  a kérdés, mennyire is gyerekkönyv A lány, aki csillagász lett? Persze, mesésen, könnyedén megírt gyerekkönyv valóban, szép rajzokkal, ami lekötheti esti mesekor a kis olvasót, hallgatót. Mégis, azt kell gondolnom, különösen a csillagászat magyar nyelvű irodalmának, azon belül is a csillagászat múltjával foglalkozó munkáknak a szűkösségét tekintve, hogy többről van itt szó. Kertész Edina munkája olyan információkat tartalmaz Balázs Júliáról és a közegről, a korról, amelyben mozgott, amik bizony forrásértékűek személyére és a magyar csillagászattörténetre vonatkozóan.

De nem csak ilyesmi jár a fejemben, amikor azon gondolkozom, vajon tényleg gyerekkönyvet tartok-e a kezemben. Ha csupán gyerekkönyv volna, akkor minden sorának azt kellene sugároznia, hogy a könyv egy példaképről szól, amilyenné minden gyereknek lehet és érdemes válnia. Ám, valljuk meg: amit látunk magunk előtt, az tényleg tiszteletre méltó, hősies, és nem túlzás, hogy a nemzeti emlékezet megbecsülésére érdemes – de nem feltétlenül vonzó életút. Ahhoz túl igaz. A tudomány, a felfedezés szépsége mellett nagyon hangsúlyos a női, anyai lét súlya a történelem viharaiban. És vajon valóban azzal lehet-e egy gyermeket megfogni a tudománynak, hogy például az eredményeit majd egy konferencián adhatja elő? Hogy a hidegben kell monoton módon a távcső mellett állnia? Felnőtt fejjel pedig azt is tudjuk, mennyire borzasztó kimenetele is lehet egy olyan, a könyvben megrajzolt jelenetnek, ahol egy szovjet katona áll az ostrom alatt egy könnyező nő mellett. „Nem mese ez, gyermek.”

Ami egy gyereket a csillagászat számára megfoghat, az leginkább az, ami Balázs Júliát is megragadta: a csillagos ég lenyűgöző látványa, amely mögött a mítoszok fantasztikus világa rejtőzik. A legfontosabb üzenete ma ennek a gyerekkönyvnek ez: a csillagos égbolt, a természet maga csodálatos, szép, titokzatos, melyet megismerni érdekes, izgalmas életet jelent. És ez az a csillagos ég, amit már a könyv lapjain is fényáradat okozta eltűnés fenyeget. Kúsznak fel a lámpák a városból a hegyre, a csillagvizsgálóig: László és Júlia útra kelnek hát, hogy a távolabbi hegyekben keressenek menedéket, amit végül Piszkéstetőn találnak meg. Ismerős helyzet ez ma is, sőt, mindennapos tapasztalat. Fényáradat mindenütt, de ha odébb utazunk, még találkozhatunk a csillagokkal. Zselici, Bükki, Hortobágyi Csillagoségbolt-park… Legalább ezek megmaradtak, egy ideig még biztosan. A fényáradat után, az 1990-es évek végén az újabb fájdalmas tüskéket az Iridium-műholdak felvillanó szurkálásai jelentették. Felháborodás után jött a belenyugvás, az együttélés. De hát ők csak néhány tucatnyian voltak. Az új tervek, Starlink és társai, műholdak tízezrei, már másfajta fenyegetés. Az emberiség által ismert éjszakai égbolt megsemmisítése. Ha meg sem valósul a projekt, akkor is, mostantól kezdve mindig ott lebeg a fejünk felett a lehetőség, a gondolat, hogy a csillagos égbolt elvehető. Nem úgy van az, hogy legfeljebb kiutazok a városból, és akkor végre rám tör a csend, a nyugalom, a mozdulatlanság végtelen élménye. Semmi sem magától értetődő.

Murakami Haruki japán író Kafka a tengerparton c. regényének egyik főhőse igazán fényszennyezett helyen él: Tokióban. Innen vetődik el a hegyekbe, és találja magát az éjszakai égbolt alatt. „Egyszerű vacsora után kiülök a tornácra. Fejem felett megszámlálhatatlanul sok csillag fénylik. Ki van rakva velük az egész égbolt, vagyis inkább úgy tűnik, mintha karnyújtásnyi közelségben szórták volna el őket. Persze eláll a lélegzetem a látványtól. A ragyogó mennybolt alatt ismét rám tör a félsz. Levegő után kapkodok, a szívem hevesen ver. Hogy élhettem úgy, hogy észre sem vettem idáig magam fölött ezt a tömérdek csillagot? A csillagokról még egyszer sem gondolkodtam el komolyabban.” Ilyeneket gondol Tamura Kafka, és mi tudjuk, miről beszél. És ismerjük azt is, amit kis idővel később él át: „Felhőtlen az ég, kimegyek és felnézek a csillagokra. Már nem félelmetesek. Úgy érzem, közelebb kerültem hozzájuk. Néhányat felismerek közülük, és figyelem, hogyan szórják fényüket.” Nem, kedves olvasó, aki soha nem álltál még meg hosszabb időre a csillagok alatt, hogy átéld ezt, ez nem egy regénybeli metafora, vagy más akármi, nem egy elvonatkoztatás, persze lehet, hogy az is, de hidd el, nem kell ezen semmit sem magyarázni: ez a valóság. A csillagos ég megélése az emberi létezés egyik alapélménye, az emberként létezés egyik sarokköve.

Murakami egy másik regényében, az 1Q84-ben a főszereplők egy olyan világban találják magukat, ahol a természetesen létező egy helyett két hold is van az égen. Tokió fényei és a horizontot igencsak leszűkítő magas házak miatt persze ez senkinek nem tűnik fel, és aki valamiért mégis látni akarja a Holdat, a holdakat, annak bizony hosszasan kell keresnie erre alkalmas helyet. Szóval, Murakami Haruki George Orwell 1984-e után adta regényének az 1Q84 címet, és a 2010/11-ben megjelent 1Q84 világában két hold van az égen. A Starlink néhány évvel későbbi világában több tízezernyi.

Eltelt hát egy kis idő, és amit néhány éve még fel sem tételeztünk, fantázia volt, ma sokkal meredekebb formában fenyegető valóság. Természetjáró, erdőket, vizeket kedvelő emberként ez persze sajnos nem új tapasztalat a számomra. Például elsétálni az erdő egy érdekes része mellett, majd újra akarván élni az érzést, később újra arra sétálva már azt látni, hogy azt a részt „kitermelték”. Vagy evezni olyan, egykor kristálytiszta vizeken, amikről tudható, hogy medrük az „ipari fejlesztés” miatt talán már húsz év múlva feltöltődik. Néha sikerül megvédeni valami veszélyeztetett természeti értéket, de az érzés, hogy az emberbarátnak álcázott gazdasági, „szakértői” érvek hamarosan legyűrnek valami újabb csak úgy önmagában meglévőt, folyamatosan ott lebeg minden természeti érték felett. Most a csillagokon van a sor. A csillagok minden érték közül a legvédtelenebbek. Nincs szaguk, nincs ránk mérhető hatásuk, a fényszennyezett környezetben született és felnőtt többségnek nem hiányoznak. Jön az emberbarátnak álcázott gazdagsági érv: olcsó, akár ingyenes internetet mindenkinek. Ezzel szemben pedig azt látom, hogy a csillagászat berkeiből származó, leggyakrabban hangoztatott érvek csak egy szűk tudományterület és egy szűk, költséges hobbi művelői érdekeinek tűnnek, ráadásul a komolyabbnak tűnő érvekre ott a kész válasz: például maga a technikai fejlődés, a könnyen megoldható műszerfejlesztés, az űrtávcsöves megfigyelés. Tömegkommunikációs szempontból az ingyenes, mindenhol elérhető internet ellen a csillagászati, amatőrcsillagászati szakmai érvek alig-alig érnek.

A csillagos égbolt mindannyiunk ügye kellene, hogy legyen, ahogy az erdők, vizek, más, veszélyeztetett természeti értékek ügye is. És megfordítva: akit érdekel a csillagos égbolt, talán végre felismeri, hogy ugyanazt a cipőt hordja, mint az, aki a vizeket, erdőket, pusztákat, madarakat, a természetet általában kedveli és félti: hogy ugyanúgy elvehetik tőle, gazdálkodási területté tehetik azt, amitől „a szíve hevesen ver”, ami mélyre hatoló élményben részesíti. Amitől ő komoly részben az, aki. A Starlink-műholdaknak már csak a lehetőségével is szembesülő csillagkedvelőnek látnia kell, hogy a dolgok nem pusztán vízgazdálkodási, erdőgazdálkodási stb. kérdések, ahogy a csillagos ég sem csak gazdaságilag hasznosítható terep, cikázó fények gyorsforgalmi útja.

A lány, aki csillagász lett, a csillagos égbolttal és a görög mítoszokkal indít és zár. Júliát kisgyermekkorától a haláláig elkísérik a csillagok, a Hydra, Perseus, és a többiek. Ha a jövőre gondolunk, akkor ezt mindenképp érdemes kiemelni a könyvből azoknak, akiknek elmeséljük a történetet. Megmutatni, hogy kell az érzékelhető, élvezhető, kézzel fogható, valódi csillagos égbolt, víz, erdő, madár stb. ahhoz, hogy újabb, hasonló történetek születhessenek.  És egyáltalán, hogy legyen miért mesélni.

*

Kertész Edina (illusztrálta Bölecz Lilla): A lány, aki csillagász lett (Naphegy Kiadó, 2019). ISBN 978-963-476-038-2