Tejútrendszerünk két látványos kísérőgalaxisa, a Kis és a Nagy Magellán-felhő a déli féltekéről nagyszerűen megfigyelhető.

VCSE – Magellán felhők – Schmall Rafael
VCSE – Magellán-felhők – Schmall Rafael

Minden amatőrcsillagász fejében megfordul egyszer-egyszer, hogy vajon milyen lehet a Magellán-felhőket látni. Hogyan is néznek ki? Mekkorák lehetnek? Stb.

2018 májusában hat asztrofotós, hat kíváncsi ember útja igen távolra, a déli féltekére vezetett. Namíbia légvonalban 9 000 km-re van Magyarországtól, de ehhez 12 000 km-t kellett utazni, mivel nincs közvetlen járat oda. A május Namíbiában egyenlő azzal, mintha itt november lenne. Bár az éghajlat más, de ott ez pont ideális időszak arra, hogy asztrofotózni lehessen a 10/10-es átlátszóságú ég alatt. Bizony 10/10-es. Magyarországon jó esetben is csak 8-as ég van. Nyilván Namíbiában a 10 %-os páratartalom és az 1700-1800 méteres tengerszint feletti magasság alaposan tiszta levegőt eredményez. Annyira tisztát, hogy amikor nyugszik a Nap, az utolsó egy százaléka is igen vakító. Nem lehet belenézni.

A fenti felvétel az Isabis farmról készült. 150 km-es körzetben gyakorlatilag nulla a fényszennyezés, így az égbolt olyan, amilyennek lennie kell. Májusi éjszakák kezdetén a Magellán-felhők abszolút feltűnőek. Könnyedén észrevehetők szabad szemmel is a déli égi pólus közelében. Hatalmasak, látványosak. Mintha a Tejút egy-egy elhagyott darabja lenne. Részletdúsak. Binokulárral pedig hasra lehet esni a látványtól. A Tarantula-köd és a 47 Tucanae gömbhalmaz szabad szemmel látható. A Tarantula-köd hasonló az Orion-ködhöz, viszont a 47 Tuc egy homályos, zsíros csillagnak tűnik, de mégis ott van.

Az Isabis egy időszakos folyó, mely a farm területén hatalmas kanyont vájt a tájba. A kanyon két oldalán különösen szép, karakterisztikus fák nőnek. 5-7 km-re az észlelőhelytől fotózva bizony az ember tényleg úgy érzi, mintha a világűrben lenne. Teljesen különleges a hangulata a vidéknek az éjszakában. Nincs vaksötét, hiszen a Tejút markánsan deríti a tájat. A világos kavicsok akár navigátorként is szolgálhatnak. Nincs szükség zseblámpára, ha a sötétadaptáció megtörtént, mert annyi a csillag, hogy tényleg árnyékot vetnek a fák a Tejút fénye alatt.

Namíbiában nem a fényszennyezés az, ami piszkálhatja az asztrofotósokat, hanem a képen is látható légkörfény, mely néha egészen fényesen tud jelentkezni és egészen magasan. Lassan hömpölyög és hullámzik, de az éjszaka második felében mindig elhalványul. Vannak viszont olyan esetek, amikor képes a légkörfény ellehetetleníteni az asztrofotózást.

A bemutatott felvétel egyetlen egy expozíció, mely 24 mm-en készült, ISO 10000-es érzékenységgel és f/2-es rekesszel egy Canon EOS6D-vel és Samyang 24mm f/1.4-es objektívvel.

A szerző kiegészítése 2018. június 6-án: a felvétel egyetlen egy darab felvétel, amelynek expozíciós ideje 10 sec volt.

  
A “mai kép” első fele a két Magellán-felhőt mutatja be, a kép jobb alsó részén (ránézve a képre már nem kell magyarázni, melyik a Nagy Magellán-felhő és melyik a Kis Magellán-felhő). A képet S. Guisard készítette az Andokból, 4500 méter magasságból. A horizonthoz közel a Föld felsőlégkörének zöldes fénylése látható: nappal a napsugárzás hatására keletkezett ionok rekombinációs sugárzását észleljük zöld légkörfényként. Kisebb mértékben a kozmikus sugárzás, illetve a felsőlégkörbeni oxigén és nitrogénatomok hidroxillal való kémiai reakciója is hozzájárul a légkörfényhez. A légkörfény pár száz km magasságban (lényegében a meteorok feltűnési magasságánál és afelett) jelentkezik. 1868-ban fedezte fel A. Angström svéd fizikus. A légkörfény többnyire ingadozik, nem egyenletes sem kiterjedésében, sem intenzitásában.

Olvasd tovább

A fényes kék változócsillagok (Luminous Blue Variables, LBV-k) nagy tömegű csillagok, egyben a galaxisok legfényesebb csillagai közé tartoznak. Már elhagyták a fősorozatot, ahol hidrogén fuzionált a magjukban héliummá, most már ún. post-main sequence, vagyis fősorozat utáni állapotban vannak, és más magreakciók folynak bennük. Hatalmas fényerejük miatt a csillagszelük nagyon erős, óriási tömeget vesztenek el csillagszéllel évente.

Az LBV-ket néha S Doradus típusú csillagoknak is nevezik, egy, a Magellán-felhőkben található képviselőjük után. Mindössze 20 ismert ilyen objektum akad a Galaxisban. Más galaxisokban, pl. az M33-ban vagy az NGC 2403-ban is ismerünk néhányat. Az S Dor vagy LBV csillagok (vagy Hubble-Sandage objektumok ritkábban) szuperóriás vagy hiperóriás, a Napnál 20-25-50-szer nagyobb tömegű csillagok, 10-25 ezer K felületi hőmérséklettel, mintegy negyedmilliószor több fénykisugárzással, mint a mi Napunk.

Gyakran veszi őket körbe ködösség (a mellékelt két kép az Éta Car (fent) és az AG Car (lent) LBV-k körüli ködösséget ábrázolja), és szabálytalan időközönként, néhány évtizedes különbséggel jelentősen felfényesednek, akár hónapokra is. Az Éta Car a 19. század első felében pl. jó ideig az éjszakai ég legfényesebb csillaga volt, a Szíriusznál is fényesebb egy darabig! Más galaxisokban is mutatnak ilyen felfényesedéseket, akkor gyakran kapnak szupernóva-jelölést, de általában hamar kiderül, hogy valójában LBV-k.

Az LBV-kről azt gyanítják, hogy döntő többségük erősen kölcsönható kettőscsillag egyik párja, de a kettősséget nem bizonyították be mindegyikről. A legdrámaibb fényváltozásokat mutató LBV, az Éta Carinae is kettős.

Egy belga-francia-chilei-német csillagászokból álló kutatócsoport új tanulmánya most egy másik LBV-ről, a HR Carinae-ről mutatta meg, hogy kettőscsillag. Az Európai Déli Obszervatórium (European Southern Observatory, ESO) négy darab 8,2 méteres távcsövéből álló rendszerét (Very Large Telescope, VLT) használták  interferometrikus üzemmódban, ami jó felbontóképességet tesz lehetővé (akár milliívmásodperces nagyságrendűt is a használt optikai és közeli infravörös tartományokban). Interferometrikus üzemmódban, a bázisvonal kiterjesztése érdekében, további négy darab, 2 méter körüli átmérőjű távcső is használható. Maguk a mérések két éven belül elosztott több (10) éjszakán keresztül folytak. Sikerült felfedezni egy kísérőcsillagot a HR Car-ban, és sikerült megfigyelni a kísérőcsillag elmozdulását is a pálya mentén. A viszonylag rövid idő miatt a teljes pályát azonban nem sikerült lefedni. A kísérőcsillag keringési periódusát sem sikerült megállapítani, csak annyi derült ki, hogy néhány év és néhány száz év közötti kell, hogy legyen. A H fotometriai tartományban (közeli infravörösbe esik) a kísérő fényessége a főcsillagénak 6 és 9%-a között ingadozott. A rendszerben a hidrogén egyik közeli infravörösben látszó színképvonalát, a Brackett-gamma vonal emisszióját is észlelték. Ez valószínűleg a különböző időpontokban és irányokban eltávozott csillagszél-felhők ütközéseiből származhat.

A mérések alapján a HR Car rendszerében a két csillag excentrikus pályán kering egymás körül, tömegük pedig 33,6, illetve 45 naptömeg körüli. A rendszer nagyon hasonlít a tanulmány szerzői szerint az Éta Carinae-hoz, csak a HR Car csillagpárjának mindkét tagja kisebb tömegű az Éta Car csillagpárjánál.

Forrás: http://arxiv.org/abs/1607.07724