Az első, Tejútrendszeren kívüli neutroncsillagot a Kis Magellán-felhőben lévő 1E 0102.2-7219 jelű szupernóva-maradványban találták. Röviden a csillagászatban csak E0102-nek is írják. A maradványt létrehozó szupernóva kb. 1000 évvel ezelőtt fényesedhetett fel, és a déli féltekéről az akkor ott élő emberek akár láthatták is szabad szemmel.
A képen három különböző távcsővel készült felvétel egyesített nézetét látjuk. A vöröses háttérkép a NASA és az ESA (amerikai és európai űrkutatási ügynökségek) Hubble Űrtávcsövével készült felvétel. Ez leginkább a zöldesen mutatkozó 1E 0102.2-7219 szupernóva-maradvány körüli gázanyagot mutatja. A vörös gyűrű az Európai Déli Obszervatórium (ESO) 8,4 méteres távcsövével készült (VLT, MUSE berendezés a fókuszsíkban). Kék és rózsaszín árnyalatot a Chandra röntgenműholdról származó kép kapott. A maradvány beljebb lévő, vörösre színezett részének közepe alatt lévő kék foltocska egy neutroncsillag, aminek gyenge mágneses tere is van a röntgenmérések szerint. Ez az első, Tejútrendszeren kívüli ismert neutroncsillag. Forrás: ESO/NASA, ESA és a Hubble Heritage Team (STScI/AURA)/F. Vogt és mktsai.
E szupernóva-maradvány egy külső, gyűrű alakú, táguló gázhéjból áll, amit a robbanás lökéshulláma hozott létre vagy a csillagközi anyagot összesöpörve, vagy a csillag által korábban lefújt anyagból (vagy mindkettőből), és egy belső gyűrűből, ami szintén tágul, és egyben hűl is. A belső gyűrű valószínűleg a robbanásban kilökött csillaganyagot tartalmazza.
Időről-időre előfordul, hogy egyszerre láthatjuk a Naprendszer összes bolygóját. Ilyenre volt példa a 2020-as VCSE-táborban is, ahol a Merkúrtól a Neptunuszig egy és ugyanazon órában lehetett látni őket szabad szemmel (a Merkúrt, a Vénuszt, a Marsot, a Jupitert és a Szaturnuszt), illetve távcsővel (az Uránuszt és a Neptunuszt). Erről a megfigyelésről itt számoltunk be.
A mostani jelenség extra különlegességét az adja, hogy a mostani bolygóparádé során nem akármilyen sorrendben lesznek a bolygók keletről nyugatra (az égen balról jobbra haladva), hanem a Naptól mért távolságaik sorrendjében!
Az égbolt látványa a Cartes du Ciel planetáriumprogrammal előrejelezve Zalaegerszegre, 2022. június 24-én hajnali 4 órára. A Nap ezen a napon hajnali 4:59-kor kel Zalaegerszegen (minden időadat nyári időszámítás szerint van megadva.) Az ország középső részén negyed, a keleti határszéleken kb. fél órával korábbi időpontokkal kell számolni. A világosodó északkeleti égen láthatjuk a Merkúrt alacsonyan horizonton (és nehezen kezdő észlelők által), a nagyon fényes Vénuszt tőle jobbra messzebb, kelet-északkeleten és alacsonyan, majd június 24-én a Hold következik (más hajnalokon másutt lesz), és még messzebb a halvány, vöröses Marsot, a Vénusznál halványabb Jupitert és majdnem delelés előtt alacsonyan a Szaturnuszt. A csak távcsővel látható Uránusz és Neptunusz helyzete is jelezve van a térképen. Távcsöves bemutatókat kettőtől, fél háromtól érdemes szervezni, és a világosodó égen megmutatni a Szaturnuszt a gyűrűjével, a Jupitert a Galilei-holdakkal stb. Június 23/24-e éjszakáján a bolygók és a Hold kelési időpontjai Zalaegerszegről nézve: Szaturnusz: 23:30-kor, Neptunusz: 0:38-kor, Mars: 0:57-kor, Jupiter: 01:01-kor, Hold: 2:09-kor, Uránusz: 2:26-kor, Vénusz: 3:12-kor, Merkúr: 3:50-kor. Kelés után 15-30 perccel figyelhetők meg jobban a bolygók. A csillagtérképen lefelé van dél, balra kelet, jobbra nyugat és a teteje felé észak.
Éppen ezért érdemes lesz megtekinteni a látványosságot.
VCSE – Az LL Pegasi környéki ködösség. A kép jobb alsó sarkában lévő nagyon fényes csillag a GSC 01713-00903. – APOD, Domingo Pestana & Raul Villaverde
Az LL Pegasi egy Mira típusú változócsillag, 9,64-11,6 magnitúdó között változik a fényessége (a K-sávban!), de nagyon rosszul észlelt, az AAVSO adatbázisában pl. egy adatot találtunk csak róla. (A közeli infravörösbe eső K-sávbeli amplitúdó nulla közeli amplitúdót jelenthet látható fényben, ezért is kerülhette el a felfedezést olyan sokáig. Infravörösben viszonylag későn kezdtek el észlelni. Érdekes amatőr munka lenne esetleg egy pár századmagnitúdós fényességváltozást kimutatni látható fényben…) Fényes és relatíve nagy amplitúdójú változócsillag ellenére csak 1995-ben kapott változócsillag-jelölést. Fényváltozásának felfedezését az IBVS 4040 T. LeBertre-nek adja, aki 1992-ben tette közzé vizsgálódásai eredményét. 23 széncsillag fényességváltozását mérte közeli és közepes infravörös tartományban (1-20 mikrométer között). Ezek a csillagok tízezer napluminozitás környéki fényerejűek, és régen maguk mögött hagyták a fősorozati (hidrogénégető) fázisukat, már AGB, azaz aszimptotikus óriásági csillagok. Az AGB csillagok szénből és oxigénből álló magja körül hélium fuzionál szénné és oxigénné, amit egy csendes héliumhéj vesz körül, és e héj peremén a hidrogén fuzionál héliummá. Emiatt kettős héjégető csillagoknak is nevezik őket. Efelett újabb hidrogénhéj található. A konvekciós mozgások (fel-le áramlások) miatt az alsóbb rétegekből sok szén és egyéb anyag felkerül a felszínre és a csillaglégkörbe, ezért ezek a csillagok különösen sok szénhez kapcsolódó színképi jellegzetességet mutatnak: légkörükben sok a szén. Innen kapták nevüket: széncsillagok.
Míg bennük a hidrogénfúzió folyamatos, a héliumfúzió nem. A hélium csak néha-néha gyullad be, átlagosan 10-100 ezer évenként. A héliumfúzió túl sok hőt termel, a megemelkedett hőmérséklet kifelé nyomja az anyagot, a tágulás miatt viszont a hőmérséklet és a sűrűség lecsökken, ami leállítja a héliumfúziót. A leállás után azonban a felső hidrogénfúzió egyre több héliumot juttat le, ami egyre nagyobb tömeget jelent, ami ismét összenyomja az anyagot annyira, hogy a héliumfúzió beindulhat ismét. Az egész folyamat addig ismétlődik, amíg csak van elég anyag a hidrogénfúzióhoz.
A héliumfúzió szinte csak pillanatszerű ideig tart. Amikor bekövetkezik, azt nevezik héliumfelvillanásnak (helium flash).
Az LL Peg távolsága a Naprendszertől 4250 fényév körüli, és egy kettőscsillagrendszer egyik tagja.
A fenti képen a változócsillagot körülvevő halvány, héjszerű ködösséget egy pre-planetáris ködnek gondolják. Ezek a ködök a planetáris ködképződés előtt alakulnak ki, ahogy időről-időre egy-egy réteg leválik a csillagról. A leváló, táguló, hagymahéjszerű alakzat kialakulása után jön létre a csillag utolsó pukkanásakor a planetáris köd. Ez a hagymahéjszerű külső köd sok planetáris-köd körül látható hosszú expozíciós idejű felvételeken. Mivel tágul, fokozatosan ritkásabbá és hűvösebbé válik, ezért lesz az idősebb planetáris ködök körül már nehezen észlelhető.
Érdemes megfigyelni, hogy e pre-planetáris ködben az anyag egy arkhimédeszi spirált rajzol ki. A spirál matematikai tulajdonságai egyezésben vannak azzal, hogy a ködöt létrehozó csillag 810 éves periódussal kering kísérője körül, és éppen e keringés miatt alakul ki a spirál.
VCSE – Az M35 és az NGC 2158 nyílthalmazok – Kép: Schmall Rafael
E csillaghalmazt gyakran mutatjuk meg távcsövekkel a téli és a tavaszi távcsöves bemutatóinkon. Igazán szép két nyílthalmaz található egy látómezőben. Már tavaly is le akartam fotózni, de kifutottam a rendelkezésre álló időből, így ez a lehetőség 2022-re tolódott.
2022. január 6-án, 7-én és 8-án, Zalaegerszeg Kertváros részén, az erkélyemre kitelepülve készítettem a felvételt. A kép Skywatcher HEQ-5 mechanikára rögzített 72/420 mm-es ED refraktorral, ASI294MM hűtött monokróm csillagászati kamerával, 0,85x-ös reduktor-flattenerrel és Optolong Ha-S-O szűrővel készült, 3X30×240 s objektum (light), 20 sötét (dark), 20 mezősimító (flat), 20 flatdark, Gain150 kép összegzéséből. A vezetést és a felvételek rögzítését egy Asiair vezérlőegység végezte. A feldolgozás Astro Pixel Processor, Startools, és Photoshop szoftverek segítségével történt.
