Különböző planetáriumprogramokban rendszeres frissítések nélkül az üstökös- és kisbolygópozíciók rosszak lehetnek. Akár több csillagképpel odébb is lehet az üstökös, mint ahová ezek a programok frissítés nélkül előre jelzik. Ennek oka, hogy ezek az égitestek a nagybolygók – Merkúr-Neptunusz – részéről nagy gravitációs perturbációkat szenvednek el, továbbá az üstökösök esetében napközelség idején rakétaeffektusok léphetnek fel. Ezeket a rakétaeffektusokat az üstökös felszínén működő gejzírek kiáramlásai okozzák. Ugyancsak felléphet az ún. YORP-effektus; ez az effektus a Nap fényével kapcsolatos: a Napból érkező fotonok beleütköznek a kisbolygóba, és lendületüket átadják neki. Ez egy kifelé tartó fénynyomást okoz, kisebb égitestekre jelentősebb hatású, mint nagyobbakra. (Például az egészen apró, méteresnél sokkal kisebb meteoroidokra nagyon jelentős hatással van!) Az átadott energia egyben fel is melegíti a kisbolygót – akárcsak a Földön a mezőt –, és ezt a kisbolygó később infravörösben, minden irányba kisugározza. Az eltávozó fotonok lendületet is elvisznek. A beérkező lendület a Nap felől jön csak, az eltávozó minden irányba megy, emiatt az eredő lendület valamerre folyamatosan ellöki a kisbolygót, ami pályaváltozáshoz vezet. A felsorolt három effektus közül ez a legkisebb mértékű, de ez sem elhanyagolható.
A planetáriumprogramok egyszerűbb algoritmusokkal számolnak üstökös- és kisbolygópozíciókat. Bemenő adatokként a pályaelemeket használják, perturbációkat nem nagyon vesznek figyelembe. A perturbációk, rakéta- és YORP-effektusok miatt ezek a pályaelemek lassan változnak, idővel más lesz az értékük. Emiatt szükséges a pályaelemeket tartalmazó adatbázist frissíteni.
A mellékelt kép 150/1200-as ED távcsővel készült a Jupiterről 2021. október 25-én Kiskunhalasról. A távcső EQ-6-os mechanikára volt felszerelve, a kamera ASI178MC volt. 60 000 képkocka (frame) legjobb 18%-ából állítottam össze a képet.
A C/2021 A1 (Leonard) üstököst G. J. Leonard fedezte fel 2021. január 3-án az amerikai Mount Lemmon Obszervatóriumból, pont egy évvel napközelségének elérése előtt. Felfedezésekor még csak 5 csillagászati egységre (CSE-re) járt a Naptól a kométa. (1 CSE a közepes Nap-Föld távolság.) 5 CSE megfelel kb. 750 millió km távolságnak. Ez volt a 2021-ben felfedezett első üstökös. Várhatóan 4 és 5 magnitúdó közötti fényességet érhet el 2021 decemberében.
Az Ausztriában megrendezett észlelőhétvégén készült felvételem a Messier 76, becenevén a Kis Súlyzó-ködről. Most először próbáltam meg rövid expozíciós idő és magas erősítés (gain) mellett kisebb látszó méretű objektumokat fényképezni. Azt hiszem, a 10 másodperces expozíciók kissé rövidek voltak, és inkább a nagyobb felbontású módban kellett volna fényképeznem hosszabb záridővel. A kísérlet eredményének közzététele azonban éppen az ilyen tapasztalatok miatt fontos.
Az M76 egy planetáris köd, ami akkor keletkezett, mikor egy közepes méretű csillag vörös óriássá válása után a külső rétegeit lassan lefújta, ledobta magáról. Hasonlít az M27 planetárishoz: egy világosabb oszlopot két halvány “fül” vesz körül. Ezért nevezik “Kis Súlyzó-köd”-nek. A köd vastag oszlopszerű alakzatának teteje és alja vörös, míg a többi zöldes-türkizes színű.
Pierre Méchain fedezte fel 1780-ban, majd Charles Messier katalogizálta ugyanebben az évben a 2500 fényévre található, 1,2 fényév átmérőjűnek mért ködösséget.
Távcső: 200/800 Newton (Skywatcher)
Időpont: 2021. 09. 09.
Helyszín: Trahütten, Ausztria
Kamera: ASI 294MM PRO
Mechanika: HEQ5 GoTo
Expozíciós adatok: 600×10 s L, 3x300x10 s RGB, bin: 2, gain: 300.
Az oldal főszerkesztőjének (Cs. Sz.) kiegészítése: A Messier 76 a Messier-katalógus egyik legnehezebb és leghalványabb objektuma, de már kisebb távcsővel is észrevehető (7-8 cm-essel), jó égen. 13 cm-esben már feltűnik, hogy hasonlít az M27-re. – A planetáris ködök asztrofotózása sokkal nehezebb feladat, mint a hatalmas kiterjedésű diffúz ködösségeké. Ennek oka, hogy a nagy diffúzködök sok ezer-tízezer, sőt százezer pixelre is szétterülnek, így részleteiket jól felbontva lehet látni. Természetesen ezek a ködök halványak, ezért nagyon sok órányi expozíció, és néha szűrők használata szükséges a kevéske fényük megörökítéséhez, valamint segít a nagy távcsőátmérő is észlelésükben. A planetáris ködök azonban halványak és főleg kicsik. A kis méret azt jelenti, hogy pl. a sokszor 1″/pixel körüli képskálánál nem több tízezer, hanem néha csak néhány tucat pixelre képződnek le, ezért kevés részlet látszik bennük. Megoldás lehet hosszabb fókusz, esetleg jó minőségű Barlow-lencse használata a fókusznyújtáshoz. Vagy kisebb méretű pixelekkel bíró kamerát kell használni. Ekkor azonban másik probléma lép fel: a légköri nyugodtság elmossa a részleteket! A helyzet hasonló a bolygókhoz: 1 ívpercnél kisebb látszó átmérőjük miatt részleteik kevés pixelre képződnek le a fényképezőgépen, illetve kevés fényérzékelő elemre (csap, pálcika) esnek a szemben. Emiatt a légköri nyugodtság hatásai erőteljesen jelentkeznek: ami nem számít az egész képet betöltő nagy diffúzköd vagy galaxis esetében, az nagyon erőteljesen jelentkezik egy kis látszó méretű bolygónál vagy planetáris ködnél. A nyugodt légkör tehát elengedhetetlen a planetárisok fotózásához is. Bár a kép készítője szabadkozik a felbontás miatt (2×2 pixelt adott össze egy pixellé a Bin=2 módban), a kép így is nagyon szép és csodás lett. Gratulálunk hozzá!
További érdekesség, hogy a korai időszakokban, a 18-19. században még nem látszódott vizuálisan a teljes alakja, ezért a kisebb távcsővel egy foltként látszódó objektumot nagyobb műszerrel két különálló foltként látták a korai vizuális megfigyelők, az azt összekötő halovány részt nem. Ezért NGC 650 és NGC 651 neveken katalogizálták az egyik, illetve a másik felét. Az M76-ot ezért emlegetik gyakran NGC 650-1 néven is.
