A 2023. június 11-én, Namíbiában az Isabis völgyében, a Decca Station megfigyelőhelyen készült felvételemet szeretném megosztani veletek, az NGC 3372, más néven a Carina-ködről. A kép Skywatcher HEQ-5 mechanikára rögzített Skywatcher 72/420 ED apokromáttal, átalakított Canon 6D fényképezőgéppel és TS Maxfield kómakorrektorral készült, 112×60 sec színes és 45×180 sec L-enhance szűrővel készült objektum (light), 25 sötét (dark), 25 mezősimító (flat), 25 flatdark kép összegzéséből. A vezetést és a felvételek rögzítését egy Asiair PRO vezérlőegység végezte. A feldolgozás Siril, Startools és Photoshop szoftverek segítségével történt.

A namíbiai utam első célpontjának a déli égbolt talán leglátványosabb objektumát, a Hajógerinc (Carina) csillagképben található NGC 3372 katalógusszámú Carina-ködöt választottam. Szabad szemmel is látható volt fényes, diffúz foltként, 50 mm-es átmérőjű binokulárral pedig már lenyűgöző látványt nyújt. Leginkább az Orion-ködre hasonlít, viszont legalább kétszer akkora, és jóval fényesebb is. A kisebb sötétködökkel tarkított fényes, fehér központi régiót a jellegzetes “L” alakú hideg gázfelhők részben kitakarják. A köd közepén az Éta Carinae csillag és a Kulcslyuk-(sötét)köd található. Kifelé haladva már vöröses színnel örvénylik és fodrozódik a ködöt alkotó hidrogén, amit kisebb sötétködök tarkítanak. A ködtől jobbra még látatjuk a Gabriela Mistral-ködöt és az NGC 3293 nyílthalmazt is.

Nicolas Louis de Lacaille francia csillagász fedezte fel 1752. január 25-én, amikor két éven át a déli égboltot katalogizálta a Dél-Afrikában található Jóreményság fokáról. 10 000 csillagot mért fel és 14 csillagképet nevezett el. Elnevezését a 19. században kapta John Herscheltől.

A Carina-köd egy diffúzköd, egyben egy hatalmas csillagkeletkezési terület. A Galaxis ismert legfiatalabb nyilthalmazai közül jó néhány éppen e köd belsejében van. A diffúzköd emissziós ködökből és sötétködökből áll, összességében négyszer nagyobb tömegű és sokkal fényesebb, mint az Orion-köd. Mégsem olyan híres, mert az északi féltekéről nem látható. A ködben vagy a köd körül, de a ködhöz tartozóan nyolc nyilthalmaz is ismert: Bochum 10 és 11, Collinder 228, 232 és 234, Trumpler 14, 15 és 16.

A Trumpler 16 halmaz tagja az Éta Carinae, ami a köd középpontjához képest közelebb van hozzánk.

1837-ben a 16-17-ik század óta ismert Éta Carinae csillag, ami szokásosan csak négy magnitúdós, vagyis csak hatszor fényesebb a szabad szemmel, jó, sötét, holdtalan égről látható leghalványabb csillagoknál, lassan kifényesedett, és még a Rigelnél is fényesebbé vált. (Az Orionbeli Rigel 0,05-0,18 magnitúdó között változtatja fényességét.) 1843. március 11-14. között pár napig az éjszakai égbolt második legfényesebb csillaga volt (a Szíriusz után), de 1856-ra úgy elhalványodott, hogy szabad szemmel már nem lehetett látni. Érdekes, hogy csak 1843-ban figyeltek fel rá, mint érdekes objektumra, miközben már 1827-ben is 1 magnitúdós volt.  1892-ben megint kifényesedett, de csak hat magnitúdóra, majd ismét a szabadszemes határ alá halványodott. 1940 óta folyamatosan, de lassan fényesedik ismét, mostanában olyan 4,0-4,5 magnitúdós.

Az Éta Carinae egy kettőscsillag, amelynek tagjai excentrikus pályán öt és fél évente kerülik meg egymást. A főkomponens kezdeti tömegét 150-250 naptömegre közöttire becsülik – a felső tömegérték irreálisnak tűnik, az alsó viszont nagyjából megegyezik az elméletileg várható legnagyobb mai tömegű csillagokéval. (Az Univerzum kezdetén létezhettek akár 1000 naptömegű csillagok is, amik – csillagászati időskálán mérve – hipp-hopp szupernóvává váltak. Ezekben csak hidrogén és hélium volt, de ők hozták létre az első nehezebb kémiai elemeket (az ősrobbanásban a H és He atomokon kívül picinyke bór és lítium keletkezett, más nem.) A későbbi és főleg a mai csillagok már – asztrofizikai értelemben vett – fémekben gazdagabbak, és ezek jelenléte megakadályozza, hogy manapság 120-150 naptömegnél nagyobb tömegű csillagok élhessenek.)

Az Éta Carinae nagyobb tömegű komponense (főkomponens) akár már 30 naptömeget is elveszíthetett csillagszél formájában. Csillagászati értelemben véve a közeljövőt azt mondhatjuk, hogy nemsokára II-es típusú szupernóvává válik. Az Éta Carinae főkomponense az egyetlen ismert csillag, amiről ultraibolya lézersugárzást detektáltak.

A kísérőcsillag 30-80 naptömeg közötti, pontosabb tömegadat nem ismert.

A Homunculus-köd az 1843-as nagy kitörés során jött létre (amely kitörés a valóságban 1838-1845 között tartott, természetesen a mi időnkben mérve – a kitörés fényének kb. 7500 évre volt szüksége, hogy elérjen hozzánk), amikor sok anyag távozott a főkomponensről. Ez csak egy 18″-es kis ködöcske a nagy Carina-köd közepén.

(A dőlt betűs részt Csizmadia Szilárd írta.)

A köd középpontja 8 500 fényévre található tőlünk, átmérője 460 fényév. Csillagkeletkezési régió, a fiatal csillagok erős sugárzása gerjeszti a ködöt alkotó hidrogénatomokat, amik a többletenergiát a 656 nm-es hullámhosszon adják le, amit mi látható vörös fényként észlelünk. A közepén a hidrogénen kívül jelentős mennyiségű oxigén is észlelhető.

2022-ben a James Webb űrtávcső első képeinek egyikén a ködösség egy részletét fényképezte le, a felvétel a “Kozmikus sziklák” (Cosmic cliffs) néven lett híres.